Kedves Olvasók!
No, ugye hogy megmondtam, hogy megérte várni erre a részre! :D ~ vagyis miután elolvassátok, meglátjátok, hogy igenis megérte!
Nem is szaporítom a szót, Tigasa csodálatos, én nagyon szeretem az írásait, a vizsgaidőszakban igazán kikapcsol arra a néhány percre, amikor épp van időm levegőt venni.
10. fejezet: Tiltott, mégis gyönyörű
Életemben
nem szembesültem még ilyen iszonyatos mértékű tapsviharral, mint az előadás
legvégén, a „meghajlás” résznél.
Minden szem, mi ránk meredt, ragyogott, mindenki tapsolt és teli torokból
üvöltött. Nem is volt zsúfolásig a lelátó, a közönségünk mégis dobhártyaszaggató
decibellel ünnepelt minket. Mind a négyen lihegtünk és izzadtunk, alig álltunk
már a lábunkon, a hajunk is csapzottá vált, az arcunk kipirosodott, a látásunk
homályos volt, lüktetett a vér a fülünkbe. Úgy éreztük, csak a másik keze tartott
minket állva, mikor csatárláncszerű alakzatban, egymás izzadt tenyerét szorosan
markolva meghajoltunk. Klem és én majdnem hasra estünk, szerencsénkre Kuro és
Kio elég erősen tartott minket ahhoz, hogy ez ne következzen be.
A
végsőkig hajszoltuk magunkat, de megérte. Mind eszméletlenül jól
teljesítettünk. Sikerült. Megcsináltuk.
Ahogy
levágódtunk a mi kis sátrunkban a székekre, egyből ostromolni kezdtek minket.
Épp, hogy át tudtunk öltözni (megjegyzem, melegítőbe), mikor az emberek tódulni
kezdtek befelé, és nekünk ki kellett vergődnünk onnan, nehogy feldöntsék a
sátrat. A fontossági sorrendhez tartva magunkat előbb a fontos emberek
gratulációit fogadtuk, aztán jöhettek az újságírók az interjúikkal meg a
lehetetlen kérdéseikkel („Milyen érzés volt két hónap alatt megtanulni műkorcsolyázni?”,
„A Rómeó és Júlián kívül terveztek
még hasonló programokat a közel- és/vagy távoli jövőben?”, „Mit gondoltok erről
a sportágróm?” stb.), és mire eljutottunk a barátainkig, a felük már el is
ment, nehogy lekéssék a belváros felé mindössze óránként induló buszt. Könnyes
búcsút vettem Retarintól, Peggytől és Rosalyától, majd a többiek keresésére
indultam.
Ninának
csak az anyjától tudtam rendesen elköszönni, mivel szegénykémet sokkolta a
produkciónk azon része, amikor Lysander meghalt. Nos, igen, az a jelenet eléggé
hihetőre sikeredett, hiszen a haláljelenettől a legvégéig nem vettem levegőt és
teljesen mozdulatlan maradtam… Nina félholt állapotba került, azt hebegte
szüntelenül, hogy „Lysander… meghalt…”
Még csak fel se ismert engem, hiába integettem a szeme előtt és szólongattam
őt.
Patrik
nem szólt semmit, csak megeresztett egy laza félmosolyt, elismerően bólintott,
majd továbbállt. Jobb is volt így, hogy nem erőltette a beszélgetést.
Mire
észbe kaptam, az épület szinte teljesen kiörült, csak én, a testvéreim és a médiaemberkék
maradtak ott. A sátrat lebontották, a női mosdóban kellett átöltöznünk az utcai
ruhánkba. Nem tudtam nem Lysanderre gondolni. Már megint nem tudtunk rendesen
elbúcsúzni! Ez annyira igazságtalan volt!
- Megint rá gondolsz,
igaz? – lépett mögém Kuro, míg én a sminkem lemosásával meg a hajammal
bíbelődtem. – Hadd segítsek.
- Miért? – suttogtam
alig hallhatóan, míg ő kezelésbe vette az arcomat.
- Mit miért?
Éreztem,
ahogy a keserű könnyek kibuggyantak a szemhéjaim alól és lassan lecsurogtak az
arcomon. Egyik percben nem bírtam megszólalni, másikban meg már ömlöttek
belőlem a szavak.
- Miért kellett ilyen
hamar elmennie? Miért nem mentem utána? Miért nem tudtam átadni neki azokat a
hülye jegyeket? Miért adtad nekem azokat egyáltalán? Tudtad, hogy hiába jött
volna el a többi fellépésünkre, nem tölthettünk volna egy percet se együtt,
mert tilos! Akkor mégis miért? Miért hitegettél?
- Majd akkor hisztizz,
mikor a külsőd kifogástalan – mondta szenvtelenül Kuro. – Addig egy szót nem
akarok hallani felőled, amíg nem tudsz mondani valami pozitív dolgot, ami nem
cseszi el mind a négyünk jókedvét.
Miután
sikerült rendbe tennünk magunkat, szétszéledtünk. Kio és Klem a büféhez ment,
Kuro váltott még pár szót a technikusokkal és a feljebbvalóinkkal az
előcsarnokban, én pedig… Csak kullogtam fel-s alá a széksorok között.
Aztán
egyszerre két dolog is történt. A zsebemben felharsant a Nana című animéből a Rose,
ebből egyből tudtam, hogy Rosalya hívott. Találó csengőhangot választottam
neki, mi tagadást. Eközben a szemem megakadt valamin. Egy régi, sötét borítású
jegyzetfüzetre bukkantam az egyik ülés alatt, nem túl messze attól a helytől,
ahol korábban Lysander üldögélt.
- Csóközön, itt Kururu
– szóltam bele a telefonba.
- Kururu! Rosa vagyok!
Figyu, tűvé tettük már a környéket, Lysander jegyzetfüzetét keressük, állítólag
valami fontos dalt irkált belé, égetően sürgős, hogy megtaláljuk, nem sokára
indul a busz!
- Sötét szövetkötés,
enyhén gyűrött lapok és szamárfül a hátsó borítólapon? – analizáltam az általam
talált holmit.
- Bingó! Ide tudnád
hozni, légyszi? Itt vagyunk a pálya előtti buszmegállóban!
- Öt perc, és ott
vagyok – bólintottam, közben a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
- Oké! Igyekezz! – ezt
követően Rosa megszakította a hívást.
Alig
tettem meg pár lépést az edzőcipőmben, mikor Nina forgószélként berontott a
pálya ajtaján. Amint meglátott, egyből letámadott.
- Kururu! Lysander
jegyzetfüzetét keresem, nem láttad? – hadarta.
- Már me… - mutattam
fel az ominózus füzetet, ám a mondatot már nem tudtam befejezni, Nina ugyanis
szó nélkül kikapta a kezemből Lysander jegyzetfüzetét, és már rohant is vele
kifelé. – Hé! – kiáltottam utána haragosan.
- Köszi a segítséget! –
kiáltott hátra gúnyosan, majd nyelvet öltött rám, és fénysebességgel elhúzta a
csíkot.
Na,
ezek után megint magamba roskadtam. Nem futhattam Nina után, nem értem volna
utol időben, és ha tisztáztam volna a helyzetet a többiekkel, Lysander biztos
nem nézett volna jó szemmel Ninára. Ha pár perc késéssel utána mentem volna,
csak azért, hogy találkozzak Lysanderrel… Nem, azt mégse mondhattam neki, hogy „Azért jöttem utánad, mert látni akartalak.”
A jegyzetfüzet tökéletes ürügy volt arra, hogy odamenjek hozzá, de az a szekér
elszaladt. Meg aztán, lehet, hogy mire odaértem volna, a busz már rég elhúzott
volna Lysanderrel és a többiekkel. Nina tökéletesen keresztbe tett nekem.
Nina
egész biztosan kihasználta ezt a nagyszerű lehetőséget, hogy Lysander kegyeibe
férkőzze magát. Legalább Rosa tudta az igazságot, hogy én találtam meg a füzetet.
Ez nekem elég volt. Hogy elmondta-e Lysandernek vagy sem, már nem érdekelt.
Előhalásztam
a táskámból a korcsolyámat, felhúztam őket és mire észbe kaptam, már siklottam
is a jégen. Hagytam, hogy a testem magától mozogjon, s hogy a mozdulataim szomorú
melódiája egy keserűen gyönyörű szimfóniává nője ki magát.
-
Így a földön nélküled… | Itt maradnom nem lehet…
- énekeltem reszkető hangon. Megint sírtam. Hagytam, hogy az érzelmeim átvegyék
az uralmat az elmém, a lelkem és a testem fölött, csak táncoltam a bánatom,
énekeltem Júlia búcsúdalát, sirattam a saját szerencsétlenségemet, ahogy csak
bírtam.
Nagyjából
a dal felénél feladtam. Egyszerűen fogtam magam, és kényelmesen elterültem a
jégen. Nem érdekelt sem az, hogy havas lettem, sem a felfázás veszélye. Csak
feküdtem, és bámultam a tetőszerkezetet. Egyfajta hobbi volt számomra a
mennyezet nézegetés. A boltívek, tartóvasak, lámpák mechanikai felépítése, a
tető színe, anyaga, mintája… Magához a fizikához meg az építkezéshez kicsit sem
konyítottam, csak a plafonokat szerettem nézegetni. Az eget nem annyira, az
olyan végtelen volt és elérhetetlen. Egy tetőt azonban valakiknek bizonyára el
kellett érni ahhoz, hogy elkészüljön. Sokféle tető van is, volt is, lesz is.
Mindegyik egyedi a maga módján. Én se nagyon értettem, miért szerettem
nézegetni a mennyezetet… Valahogy jólesett látni, hogy volt tető a fejem
felett. Biztonságérzetet adott. Általánosban mindig azzal viccelődtünk a
barátaimmal, hogy belőlem egész biztosan plafonos lesz, ha felnövök, mert
akkoriban gyakrabban kémleltem a mennyezetet. Tudtuk, hogy ilyen foglalkozás
nem is létezik, ahogyan azt is, hogy csak hecc volt az egész. Ettől függetlenül
jó móka volt ezt mondani. Végtére is… Plafonossá válni épp oly lehetetlennek
hangzott egykor, mint sztárrá…
- Mi olyan érdekes a
mennyezetben, hogy ilyen kitartóan figyeled? – jött egy hang a közelből. Az
egész stadiont betöltötte az a barátságosan csengő, dallamos hang (elvégre
senki nem volt már ott rajtunk kívül). Akaratlanul is elmosolyodtam, de nem
néztem Lysanderre.
- Hogyhogy nem ülsz épp
a többiekkel a buszon? – kérdeztem vissza.
- Én kérdeztem előbb.
- Régi szokásom a
plafonbámulás. Biztonságérzetet kelt bennem. A tesóimra emlékeztet, akik mindig
megóvnak engem az élet viharos szakaszaiban, hűvös árnyékot vetnek rám a
túlhevült időszakokban, megóvnak minden rossztól, akár egy házat a teteje. Állítólag
ki fogom nőni ezt a buta rögeszmét, de erre eddig még nem került sor valamiért.
Most te jössz.
- Ninával kapcsolatban
szeretnék kérdezni valamit.
Ezt
hallva nem tudtam nyugodtan tovább heverészni, felpattantam és tüstént
odanyargaltam Lysanderhez a pálya szélére.
- Kérlek, ne neheztelj
Ninára, csak mert egy icipicit füllentett neked a jegyzetfüzeteddel
kapcsolatban… - hadartam gondolkodás nélkül, de Lysander félbeszakított.
- Az elején váltig
állította, hogy ő találta meg, aztán egyik pillanatról a másikra elkeseredett,
és azt mondta, neked kell igazából köszönetet mondanom. Ennek mégis melyik
része volt igaz?
- Jézusom – döbbentem
le menten. – Mi lelte Ninát? Nem rá vall, hogy megbánja, ha helytelenül
cselekszik…
- Miért, mi történt? –
kérdezte Lysander kissé feszülten.
- Lényegtelen –
legyintettem. – A fő az, hogy meglett, nemde?
- A fő az, hogy ha
valóban te találtad meg a jegyzetfüzetemet, beleolvastál-e vagy sem – vágta rá Lysander
idegesen. Mintha nem lett volna önmaga.
- Még szép, hogy nem! –
tártam szét a karom. – Nem vagyok olyan!
- Én sem olyannak
ismertelek meg… - túrt a hajába idegesen, az arca teljesen vörös volt. Ahogy
akkor a szemembe nézett… Megrémített. – Nézd… Fontos, hogy tudjam… Bármit
mondasz, hinni fogok neked, szóval ajánlom, hogy meg se próbálj hazudni nekem…
Láttad azt a piros tollal írt szöveget vagy sem?
Igyekeztem
annyira meggyőző lenni, amennyire csak tudtam. Mélyen a szemébe néztem és
nyíltan, rezzenéstelen arccal kimondtam:
- Nem.
Ezzel
eléggé megleptem Lysandert, hirtelen teljesen összezavarodott.
- S…Sajnálom… -
hebegte, majd sietősen sarkon fordult. Ijedtemben lesiettem a jégről. Nem
akartam, hogy elmenjen. Remegő hangon, esetlenül kiáltottam utána.
- Lysander!
Kissé
talán túl hangos voltam. Lysander kérdőn fordult felém, az arca még mindig
égett.
- Igen?
Hirtelen
én se tudtam már eldönteni, mit is éreztem akkor. Féltem, mégis valami
felbátorított. Szomorú voltam és örültem egyszerre. Nem érdekelt semmi, pedig igenis
kíváncsivá tett valami. Könnyű is, nehéz is volt levegőt vennem. Olyan fura
volt minden… Valahogy éreztem, hogy Lysander is hasonló dilemmákkal küszködött
abban a percben. Egymás szemébe néztünk, valamiféle jelt, egy bátorító vagy
tántorító csillanást kerestünk a másik tekintetében. Egyszerre léptünk,
egyszerre torpantunk meg egymással szemben. Alig volt fél lépésnyi távolság
közöttünk.
Bizonytalanul
megérintettem a mellkasát. Még így, a több rétegű viktoriánus öltözékén át is
éreztem a szívverését. Halványan elmosolyodtam.
- Egy esetlen idol
társasága nem ér annyit, hogy megvárasd a barátaidat, vagy, hogy lekéssed
miatta a buszt – nevettem fájdalmasan.
Bármennyire
is szerettem volna megölelni, beletúrni a hajába, mélyen beszívni az illatát és
elolvadni forró csókjaitól… Ez csak egy álomkép volt. Egy vágy.
Köszönőviszonyban se volt ez a több éve dédelgetett álomkép a valósággal.
Bármikor megláthatott volna valaki. Lényegtelen, hogy ki, a végkifejlet ugyanaz
lett volna. Pletykák. Alaptalan vezércikkek. Rajongói találgatások. Végül
lincselés, őrület, netes és telefonos zaklatás, csökkenő diagram, mely a
rajongók számát mutatta volna… Nem. Ennek nem tehettem ki Lysandert, se senki
mást. A románc csak tönkretett volna mindent és mindenkit. A boldogságomnak túl
nagy lett volna az ára. Ezzel a tudattal éltem együtt már mióta… Meg aztán… Lysander
nem is…
- Ha egy esetlen idol
állna előttem, én is így gondolnám – suttogta Lysander, homlokát az enyémnek
döntötte –, csakhogy te nem vagy az. Te Kurona Kururu vagy, egy igazán
tehetséges, erős, lelkes, kedves és páratlan énekes. A lány, aki igazán szereti
és becsüli a zenét, akárcsak testvéreit, barátait. A lány, akit hiába próbáltam
mióta figyelmen kívül hagyni, nem tudtam, mert mindig mindenütt ott volt. A
hirdetőtáblákon, a tévében, a rádióban, a neten, a színpadon, a jégen, a jegyzetfüzetemben,
az újabb dalaimban, az álmaimban, a fejemben, a szívemben… A lány, akibe első duettre
beleszerettem.
Én
meg csak álltam és bámultam hitetlenül, fel sem fogtam még egészen, amit
mondott, mikor Lysander gyengéden megérintette a nyakam és odahajolt hozzám.
Olyan
volt, akár egy álom. Egy igazi, tündérmesébe illő álom. Alig tudtam elhinni,
hogy tényleg megtörtént! A szívem majd’ kiugrott a helyéről, liftezett a
gyomrom, lüktetett a vér a fülemben, az arcomat teljesen elöntötte a pír. Soha
életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. Lysander közelebb húzott
magához, én pedig finoman a nyaka köré fontam a karjaim. Pehelykönnyűnek
éreztem magam, a lelkem csakúgy szárnyalt. Úgy éreztem, ha Lysander nem tartott
volna a karjaiban, simán elemelkedtem volna a talajtól és elrepültem volna,
mint egy héliumos lufi. Mintha Lysander is valami ilyesmitől tartott volna,
szorosabban magához ölelt, nehogy valamiféle csoda folytán eltűnjek a karjai
közül.
Sajnos
ez a varázslatos idill nem tarthatott tovább pár percnél. Nehezen szakadtunk el
egymástól, de mindketten tudtuk, éreztük, hogy ezt nem húzhattuk tovább. Várt
ránk a fél világ. Rá a busz és a barátai, rám pedig a tesóim és a karrierem.
- Találkozhatnánk még
valamikor? – kérdezte szinte suttogva, közben gyengéden simított végig az
arcomon.
- Hiszen holnap
találkozunk – nevettem.
- Hamarabb. Kérlek,
mondd, hogy ma még láthatlak valamikor élőben.
- Van két jegyem, egy a
ma esti, egy a holnapi fellépésünkre. Kuromu neked tette félre őket – vallottam
be. Lysander nem kicsit lepődött meg ezen. – Mármint… - szabadkoztam, de
egyszerűen nem találtam jobb szavakat erre, mint Kuro. – Nem tudnék mindent
beleadni, ha a srác, aki számomra a mindent jelenti, nincs velem. Kuro végig
tudta, hogy ez lesz.
- Hogy Rosa elhív
minket a barátnői jegyeivel? – mosolyodott el Lysander.
- Ki tudja, talán még
azt is – mondtam vidáman, és ráhajtottam a fejem Lysander mellkasára. – Örülök,
hogy így történt.
- Én se bántam meg –
mosolygott rám szelíden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Olvasó!
Ha eljutottál idáig, akkor vagy teljesítettél egy epizódot vagy egy történet végére értél. Mind a két esetben arra kérlek, hogy hagyj nyomot magad után. A végigjátszásokkal kapcsolatban azért, hogy tudjam, segített-e, a történetekkel kapcsolatban pedig azért, hogy az írója tudja, mit alkotott!
Fontos a visszajelzés, csak néhány percet vesz igénybe!
Köszönöm