Scarlett - Jégkristály 12. rész - Part

Kedves Csábító!

Egyszer sajnos minden jó véget ér. Elérkezett a pillanat. A tizenkettedik rész, az utolsó lehetőség...a várva várt happy end! :D

Jó olvasást hozzá!

Jégkristály 12. rész

Part

- Azon a keddi napon történt. Emlékeztek, mikor elkaptam az a labdát? A teremből kifelé menet két fiú állta el az utam. Nem hagytak kimenni, ezért lefotóztam őket, de elvették a mobilom. Megütöttem az egyiket és kiszaladtam az udvarra, aztán be a folyosóra, de ott a másik elkapott. Ő is kapott egyet és sikerül eljutnom az emeletig, de ott ismét csapdába estem, majd kivittek a parkba. És ott...és ott...meg...meg... - szipogva, a könnyeimet útjukra engedve szakítom félbe a mesélést.
- Nem kell most elmondanod, ha nem állsz készen. - nyugtatóan a vállamra helyezi a tenyerét és kedvesen mosolyog rám az arany-zöld szempár.
- De kell... Eddig a válaszokat vártátok, akkor most nem fogok meghátrálni a feleletben. – ragaszkodom hozzá, utána visszatérek az előző fájdalmas emlékekhez. - Egy pár talált rám a földön fekve, ők kísértek haza. Másnap megírtam a leveleket. Már előre kitaláltam mindent. Az utolsó koris élmény után a folyó parton felvágtam az ereimet egy üvegszilánkkal. Úgy gondoltam, ez egy szép befejezés lenne. De felébredtem a kórházban. - A múltam felidézése után kitör belőlem a zokogás. Azt hiszem, ez mindig így marad.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy megnehezítettem a korántsem könnyű helyzeted. Sajnálom, amiért szemét voltam veled. - fakad ki belőle a bocsánatkérés.
- Ühmm, semmi baj! Köszönöm, hogy itt vagytok velem. - hálálkodom.
- Én is sajnálom, hogy túl kíváncsi voltam. Nem volt szép tőlem. Bocsáss meg! - néz a könnyfátyollal homályosított tekintetembe.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy megértetek. Köszönöm minden fáradozásotokat. Hogy ismerhetlek titeket. - mosolyogva szabadulok meg a sós cseppektől. - Akkor, azt hiszem, ezzel a próbának vége. Menjünk haza! - felpattanok és a hátamra veszem a táskám. A srácok is hamar feltápászkodnak, de még látom a szemükben a döbbenetet, nem dolgozták fel teljesen a hallottakat. Az ajtót bezárva hagyjuk el az alagsort, majd az épületből is kiérünk.
- Egyébként, mi lett azokkal a rohadékokkal? - ökölbe szorult kézzel teszi fel a kérdést.
- Hmmn... Ezen még el sem gondolkoztam. - vonom meg a vállam.
- Nem érzed úgy, hogy meg kell bosszulnod a tetteiket? - hajthatatlanul érdeklődik.
- Háááát, ahányszor eszembe jutottak, inkább a hányinger kerülgetett, mintsem a bosszúvágy. - vallom be őszintén. Már csak az említésre is felfordul a gyomrom.
- Nem keresik őket?
- De, viszont még nem találtak semmit.
- És...
- Ennyi elég lesz! - szól barátjára az énekes.
- Igaz, bocs!
- Semmi baj, csak még nehezemre esik erről beszélni. - küldök felé egy mosolyt.
Időközben eltávolodunk az iskolától, aztán az útjaink is különválnak.
- Én itt most leválok. Holnap találkozunk! Sziasztok! – búcsúzik Castiel, majd hátat fordítva bekanyarodik egy utcába.
- Szia! - kiáltok utána, de nem hiszem, hogy hallotta.
Kettesben folytatjuk az utunk hazafelé. Lysander tenyerébe zárja ujjaim. Kellemes melegség árad belőle, ami engem is feltölt. Önkéntelenül az ajkaim mosolyra húzódnak, a szívem nagyot dobban és kicsit feszélyezve érzem magam. Valahogy a mostani érintése különbözik az előzőektől. Most puha, lágy, de mégis erős. Eddig csak az utóbbi volt jelen. Furcsa, izgulok, viszont mégis jól érzem magam. Mióta vált ki belőlem ilyet?
Az otthonom egyre közelebb kerül hozzánk. Kezem kicsúszik az övéből és a szemébe nézek. Abba a szempárba, amiben képes lennék elveszni. Bár szürkület van, mégis megbabonáz a csillogás benne. Azt hiszem az arcom pírba borul, a szívem gyorsabb ritmust diktál.
Halvány mosolyával elállítja a lélegzetem, remegő tekintettel bámulok rá.
- Köszönöm, hogy sikerült újra megtalálnod önmagad. Az iskolába se titkold tovább. - nyugtató hangja élesen szakítja szét a kissé hűvös levegőt. Megborzongok, de ez egy jóleső borzongás. Én is elengedek egy hasonló vigyort.
- Köszönöm, hogy mindig segítettél. Hogy kiálltál mellettem. Hogy nem léptél le, mikor a legjobban akartam. És legfőképpen, hogy vigyáztál rám. Ezeket a tetteidet soha nem fogom tudni visszafizetni. Mindig az adósod leszek. Segíteni fogok mindenben. - a sós cseppek utat törnek maguknak és csendben szöknek le az arcomon. - Ragozhatnám bármeddig, soha nem fogom tudni szavakba önteni a hálámat. - némán a pofimra simítja a tenyerét és megsemmisíti a nedves csíkokat. Elmosolyodik, a homlokát az enyémnek dönti. A szívem majd kiugrik a helyéről.
- Shhh, nincs miért aggódnod. Nekem elég annyi, hogy itt vagy. Nem tartozol semmivel. - csitítva suttog az arcomba.
- De...de...
- Csak ez számít. - a szavak puhán érkeznek az ajkamra.
Megemeli kicsit a fejét, aztán átkarolja a vállam és szorosan tart magánál. A levegő kiáramlik a tüdőmből, a testem megdermed egy pár pillanatra, arcomon a színtiszta meglepődöttség játszik. A hátára helyezem a kezem, rámarkolok az anyagra. Fejem a mellkasába fúrom, elkábít a nyugtató meleg és a kellemes férfias illata.
Soha, de soha nem akarom elengedni. Mégis el kell húzódnunk egymástól. A szívem heves dobogása adja tudtomra a tényeket. Azt hiszem én...én...
- Sajnálom, de most mennem kell. Holnap találkozunk. - szomorkás mosollyal fordít hátat, majd eltűnik a sötét homályban.
El se tudtam köszönni. Miért nem köszöntem el? Ahhh a francba!
Kissé idegesen lépek a házba, a cuccaimat ledobom a kanapéra, aztán a konyhába megyek.
- Szia Anyu! - üdvözlöm fáradt mosollyal.
- Szia Kincsem! Milyen volt a mai napod? - kedves szemével pillant hátra a mosogatásból.
- Hosszú, nagyon hosszú! - levetem magam a székre egy sóhaj kíséretében.
- Na mesélj! - huppan le mellém és kezdetét veszi a napom összefoglalása.
-...és ennyi. - zárom a történetet.
- Akkor most mi van vele? - az asztalra könyökölve pislog rám.
- Nem tudom. Minden olyan gyorsan történik. - Hátradőlve, plafonra meredő tekintettel felelek.
- Mihez kezdesz most?
- Nem tudom.
- Tudsz egyáltalán valamit? - incselkedik.
- Ez bonyolult. - nyögök fel a fejemet fogva.
- Nem hiszem, hogy így lenne. Tudod, a külső emberek mindig jobban átlátják a helyzetet. - kedvesen néz rám.
- Köszi. - beletúrok a hajamba és veszek egy tüdőt frissítő lélegzetet. - Azt hiszem, megyek lefekszem. A holnapi nap nem lesz nagy kihívás. - felállok a székről, majd betolom és rátámaszkodva nézem Anyut.
- Oké, menj csak! Jó éjt! - felpattan, majd egy puszit nyom a homlokomra.
- Jó éjszakát! - búcsúzok egy öleléssel.
Felbattyogok a szobámba és az esti rutin végeztével belevetem magam az álmok világába.

~*~*~*~

Péntek! Minden diák fellélegzése. A mai óráim inkább egy alvással vetekszenek, mintsem célzott tanulással. Legalább ennyivel könnyítik a helyzetet.
Lysanderrel jöttem, most a teremajtó előtt toporgok és próbálok bátorságot gyűjteni. Ma már beszéltem, így nem lehet olyan rekedtes a hangom. Remélem, így van a gyakorlatban is.
Kicsit félve lépek a többiek közé. Mindenki el van foglalva. Csak egy félszeg pillantást kapok, mikor meghallják az ajtó nyitódását.
- Sziasztok. - halkan üdvözlöm őket, aztán elindulok a helyemre.
Páran visszaköszönnek, de nem törődnek velem. Olyan, mintha minden rendben lenne. Mintha mindennapos dolog lenne a köszönés a részemről.
Majd Alexy felpattan ültéből és nagy hévvel elém trappol. Kicsit furcsállom hirtelen tettét.
- Beszéltél. - kijelenti teljes nyugodtsággal.
- Igen. - bólintok a szemébe nézve.
- Hé srácok! Beszél! Végre beszél! - váratlanul a többiek felé fordul és úgy közli a mondandóját.
- Ki beszél? Mi beszél? Mi van? - fáradtan tántorog be az ajtón Kim.
- Semmi különös, csak Alexy kicsit fel van pörögve. - legyintek egyet a barátnőmre mosolyogva.
- Hé kiscsaj, végre megeredt a nyelved! - mellém lépve átkarol és összeborzolja a hajamat. Nevetgélve hozom helyre az elszabadult tincseket.
Csengetésig beszélgetünk. Időközben páran hozzánk merészkednek és kíváncsian kérdezősködnek felőlem. Alexy sokáig köreimben legyeskedik, de a tanár megérkezésével ő is a helyére száll a többi téblábolóval egyetemben.

~*~*~*~

Megkönnyebbülve lépek ki az épületből. Végre szabad vagyok! Kellemes idő uralkodik az udvaron. A gyenge szellő finoman ölel körbe, meglibbentve a hajtincseim. Csukott szemmel szívom be a tavaszi levegőt. Már csak másfél hónap, aztán élvezhetem a nyári napsütést. Alig várom.
Súlyos tenyér nehezedik a vállaimra, a férfias illat megcsapja az orrom. A mellkasomban pezsdítő bizsergést érzek.
- Megvártál? - hangjára jól eső borzongás fut át a gerincemen.
- I-igen. - szembefordulok vele, arcomon egy szerény mosollyal.
- Akkor menjünk. - a jobb kezemet elkapva húz ki a suli udvaráról.
Kéz a kézben sétálunk hazafelé, ujjaink egymásba fonódnak. Bizsergető melegség árad a végtagjaim irányába. Borzalmas, hogy az ilyen percek a legillékonyabbak. Hazaérünk, sajnos túl gyorsan, mivel nem volt időm kiélvezni a nyugodt másodperceket.
Az ajtóban állok Lysander felé fordulva. Belenézek a szempárba, majd abban a pillanatban hevesen zakatolni kezd a szívem, a torkom kiszárad. Egy megmagyarázhatatlan érzés kavarog bennem. Szokatlan, de kellemes. Még nem akarok elválni tőle, de nincs mit tenni. Neki dolga van, én meg szeretnék vele lenni. Lassan pislogok, nehogy megszakítsam az idilli pillanatot.
- Menned kell? - csendesen teszem fel a kérdést. Vajon tényleg feltartom?
- Lehet. Leighnek kéne segítenem dobozokat pakolni. - vázolja fel a programját. Nem tudom miért, de még képtelen vagyok elengedni. Több időt akarok...vele.
- Segíthetek? - félénken nézek fel rá.
- Biztos vagy benne? Nem akarlak ilyennel terhelni. - kérdőn fúrja tekintetét az enyémbe.
- Igen! - egy határozott bólintással zárom a témát. - Ledobom a táskám és mehetünk. - meg sem várva a válaszát, befordulok a házba és a kanapéra hajítom a motyóm. Egy cetlit hagyok a hűtőn, miszerint Lysanderrel vagyok. - Mehetünk! - állok elé egyenes háttal. Elmosolyodik. Imádom a szelíd mosolyát. Kinyújtja a kezét és én gondolkodás nélkül kapom el, aztán mellé ugrok. Elindulunk a butikhoz, utunk csendesen telik, de ez nem az a kínos csend. Ez meghitt némaság. Gyorsan elérjük a kitűzött célt.
- Szia...sztok. - egy dobozzal a kezében üdvözöl minket Lysander fivére. Kicsit bár meghökkent, mégis mosolyog.
- Oh, végre Lys drága, el kell a segítséged! - vigyorogva kocog elénk. - Nahát! Te is itt vagy? Ez remek! Végre együtt tölthetünk egy kis időt! Gyere, gyere! - vidáman elkapja a karomat és egy kupac dobozhoz rángat. Az ujjaim kicsúsznak Lysander ujjai közül, még sikerül elkapnom halvány mosolyát.
Megállapodunk az egyik nyitott doboz mellett és abból kezdjük kipakolni a ruhákat. Először egy fekete-fehér baseball sapka akad a kezembe. Belekukkantva rengeted ilyen stílusú sapit látok más-más színben.
- Oké, a feladatod annyi, hogy kipakold őket a polcokra. Előtte én ellátom őket árcédulával, szóval csak ezt a kupacot ritkítsd! - mosolyogva csípteti az árura a papírkákat.
- Ennyire rutinos vagy már? - szépen sorba helyezem a tárgyakat.
- Hmm, még szép! Szinte minden hétvégét itt töltök! - vidáman bólogat. - De ezt most hagyjuk is, inkább térjünk át egy sokkal érdekesebb témára! Mi van közted és Lys között? - izgatottan pillant rám. Szerintem kicsit be van zsongva. Ahogy kiejti a nevét, a szívem nagyot dobban, elkezdek feszengeni.
- Hát...ööö...
- Na, gyerünk! Kíváncsi vagyok! - szinte már pattog, én meg kétségbeesve kerülöm a tekintetét. Óvatosan hátralesek a fiúkra, akik csendesen pakolnak ki a dobozokból. Visszafordulok, de ekkor Rosa már teljesen előttem áll, majd hátraesek a meglepetéstől.
- Jézus Rosa, ne ijesztgess! - a kezem a szívemhez kapva lihegek.
- Szóval? Tetszik neked? - a szemöldökét húzogatva kíváncsiskodik. Érzem, hogy az arcomba ömlik a vér. Ha akarnám se tudnám titkolni, hogy rátapintott a lényegre. - Várj, akkor...akkor - szája sarka egyre jobban felfelé görbül, majd visítva ugrálni kezd. - Istenem! Te... - mielőtt bármi meggondolatlan kiszivároghatna az ajkain, befogom a száját.
- Shhh, Rosa. Ez titok. - csitítom energikus barátnőm. Ha most elszólja magát, nem is tudom, mit csinálok.
- Hogyhogy? Mondd el neki! Le merném fogadni, hogy ő is így érez! - győzköd hevesen. Bár magam is tudom, hogy egy szinten kedvel engem, mégis félek megosztani vele az érzéseim.
- Minden rendben lányok? - Leigh hangjára oldalra kapjuk a fejünk.
- Persze, csak Rosa kicsit fel van pörögve. - vigyorgok a fiúk felé. Egy mosollyal nyugtázzák válaszom.
- És mikor szándékozod megosztani vele? - töpreng tovább.
- Bizonytalan vagyok az ilyesmiben. - vallom be szemlesütve.
- Akkor mit tervezel? Megvárod, míg ő vall? Az nem állapot, várni a sült galambra.
- Bátorságot gyűjtök. - tömören felelek és pakolom tovább a sapkákat.
- Biztos vagy ebben?
- Igen, már annak is örülök, hogy tisztában vagyok a dolgokkal. Most annyi a teendőm, hogy éreztessem vele.
- Hmm, ahogy akarod. - törődik bele a döntésembe. - Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj! - Rám kacsint, majd folytatja a munkáját.
Lassacskán kiürülnek a dobozok, az áruk a helyükre kerülnek. Az órán világító számok jelzik, hat óra múlt huszonkét perccel. Késő van, és én hulla vagyok. Bár nem mondható nehéznek a pakolás, de az iskola előtte megcsapolta az energiakészleteimet. Az még rátesz egy lapáttal a helyzetre, hogy már rég nem ettem. A palackomban is biztos megmaradt a fele folyadék. Ki tudja, mikor ittam utoljára.
- Akkor végeztünk! Köszönöm a segítséget! - barátnőjét átkarolva hálálkodik az üzletvezető.
- Szívesen! Nincs mit! - felelek kissé bágyadtan.
- Nekem most mennem kell. - jelenti be a barátnőm. - Szia Drága! - egy cuppanós puszit nyom a srác arcára, aki kicsit elpirul és elmosolyodik. - Sziasztok! - tőlünk egy-egy öleléssel búcsúzik, majd a kopogó sarok hangja egyre tompul.
- Ühmm, azt hiszem, nekem is mennem kéne. Anyu már biztos nagyon aggódik. - fordulok Leigh felé. Bólint, majd eltűnik a pult mögött. Ő is olyan csendes, akár a testvére.
- Elkísérlek. - a kezemet megfogva indulunk vissza. Kiráz a hideg a hűvös levegőtől. Fáradt és nyűgös vagyok. Átölelem a fiú karját és nekidöntöm a fejem. Ez a legkényelmesebb, amit a helyzetből ki tudok hozni. Lehunyom a szemeimet és rábízom magam az énekesre. Majdnem sikerül elaludnom, mikor valamin megcsúszom és dobok egy hátast. Vagyis csak elméletben, a gyakorlatban Lysander épp időben kap el. Az arcunkat csak pár milliméter választja el egymástól. Álmos tekintettel nézem őt, ahogy rohamosan csökkenti a távot. A végén az ajkunk összeér. Óvatosan csókol, mintha porcelánból lennék. Ujjaim a hajába tévednek és jobban húzom magamhoz. Kellemes, pezsdítő, mégis gyengéd csókot tudhatok magaménak. Ahogy elválnak ajkaink, egyenesbe hoz, aztán mélyen egymás szemébe nézünk.
- Szeretlek. - egyszerre hagyja el a bűvös szó a szánkat. Az arcán általam imádott mosolya jelenik meg és egy kis pír.
A szemeimből könnyzápor fakad. Egyszerűen annyira boldog vagyok! A szeretett személy viszont szeret, kell ennél több? A fiú finoman megfogja az arcom és lecsókolja róla a cseppeket. A kézfejére simítom a tenyerem. Ismét csókot lehel a számra. Ujjaimat az ujjaihoz szorítom. Eltávolodunk egymástól. De alig pár másodperc múlva a buksim már a mellkasán pihen.
- Nagyon szeretlek! Szerelmes vagyok beléd! - motyogom a fölsőjébe.
- Hazakísérlek Szerelmem. - a hajamba súgja a szavait.
Az oldalába kapaszkodom, karját a vállamra helyezve húz magához, aztán elindulunk.

~*~*~*~

Lassan vége ennek a tanévnek és beköszönt a nyár. Mindennél jobban várom már, de ennek az egésznek van egy hatalmas szépséghibája. Nem láthatom Lysandert olyan sűrűn. Igaz, tegnap még azon pörögtem, hogy fejthetném ki neki az érzelmeim. Ma meg már ilyeneken töröm a fejem. Tuti, hogy rosszul vagyok összerakva.

Boldog vagyok, nagyon nagyon nagyon boldog! Kifejezni sem lehet azt az érzelmi katyvaszt, ami bennem tombol.

Szeretem! Szeretem, szeretem! Ez megy egész reggel a gondolataimban. De úúúgy szeretem. Ha tudnék, most rögtön táncra perdülnék. Ahh, le kell vezessem valahogy ez a sok energiát. 

A kissé nyálas gondolataimból a telefonom csörgése szakít ki. A kijelzőjén villog a szívemet megdobogtató személy neve. Gyorsan a készülékért kapok és fogadom a hívását.

- Szia! - szólok bele izgatottan.

- Szia, találkozhatnánk a parkban? - mély, férfias hangjától egy jóleső borzongás szalad végig a testemen. 

- Kérlek, csak ott ne! Menjünk bárhova csak oda ne! - pár sötét emlék villan be.

- Rendben, mit szólsz a parthoz? - veti fel az ötletet.

- Tökéletes! Akkor azonnal indulok!

- Szia!

- Szia!

Felhúzva a nyúlcipőt, rohanok anyuhoz és bejelentem neki, hogy elmegyek. Szerencsére beleegyezik minden további nélkül. 

Gyorsan magamra kapok egy szoknyát és egy ujjatlan pólót, majd egy papucsban szaladok a partra.

Mire leérek, az arcom már felvette egy egészséges alma színét. Ezt betudhatom felesleges energiám levezetésének.

Nincsenek sokan, csak pár bátor srác merészkedik a vízbe, néhány lány a parton élvezi a kellemes időt. 

A lágyan fodrozódó hullámokat figyelem, mikor valaki hátulról átkarol. Illatáról rögtön felismerem.

- Szia. - karjaiban olvadozok mély, selymes hangjától.

- Szia. - lehunyom a szemem és élvezem a pillanatot. - Miért akartál ilyen hirtelen találkozni? - szembefordulok vele.

- Látni szerettelek volna és adni akarok valamit. - kérdőn nézek rá. - Csukd be a szemed! - engedelmesen teljesítem a kérését. Egyszer csak egy apró tömeg sújtja a kulcscsontomat. Mi lehet az? Egy nyaklánc? - Kinyithatod. - szemhéjam lassan felnyílik, az ujjaimmal a könnyed tárgyat keresem a nyakamban. Szemmagasságba emelem kíváncsiságom tárgyát, ekkor pillantom meg a kristály alakú ékszert. 

- Úristen, ez gyönyörű! Miért kapom? - kíváncsian nézek a felemás szemébe.
- Mert velem maradtál. - tömören válaszol, szavaitól heves ütemet kezd verni a szívem. Elpirulok, érzem. - Szeretlek, és szeretnék továbbra is melletted lenni. Kérlek, lennél a barátnőm? - az arca pirosba burkolózik, amitől még aranyosabbnak hatnak a szavai. Apró sokkokat élek át a mondatai után. Annyira szeretem.
Keresem a megfelelő szavakat a kérdésre, de egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni.
- Én…én...igen! Szeretlek és leszek a barátnőd. - egy helyben ugrálva örömködök, majd egyszerűen a nyakába vetem magam és szenvedélyesen megcsókolom. A hátamat tartva mélyíti el csókunkat, amibe sikeresen belemosolygok. Minden érzésemet éreztetem vele, minden pillanatot az elmémbe gravírozok. Olyan, mintha ez a pillanat örökké tartana. A mi pillanatunk. A mi szerelmünk.

És végezetül az írói megjegyzés:

Ciao!

Két dolgot szeretnék végezetül hozzátenni a storymhoz.
Az egyik az lenne, hogy biztos nektek is feltűnt, hogy nem kereszteltem el a főhősnőt. Ennek két oka van:

1. Nem tudtam kitalálni egy megfelelő nevet sem (igen, béna kifogás).
2. Úgy gondoltam, ha már nincs névötletem, akkor így hagyom, mert talán jobban bele tudjátok helyettesíteni a saját karaktereteket vagy magatokat. Így talán jobban együttéreztetek a lánnyal.

A másik pedig az lenne, hogy köszönöm szépen, hogy olvastatok, kommenteltetek, a szerkesztőknek a javításokat és tanácsokat.
Remélem, örömötöket leltétek az olvasásban.

Scarlett