Köszönöm, hogy velem voltatok ebben a néhány évben, és örülök, hogy segítségetekre volt az oldal.

Folytatásos oldalról még nem tudok, de ha ti tudtok, jelezzétek, hogy ide tudjam linkelni nektek:D
csabitasboljelesnektek@gmail.com

A 40. epizód után véget ér a gimi és kezdődik az egyetem: Élet a Campuson!

2017. június 29., csütörtök

Rebi - Bolondulásig szeretni 8. fejezet

Kedves Olvasók!

Megérkezett a nyolcadik rész! :D 
"Szeretjük? Nem szeretjük?" A válasz sokszor az orrunk előtt van, máskor kutatni kell, de akármi legyen is az, biztos, hogy újabb és újabb kérdéseket vet fel bennünk...

Ui.: Innentől Rebi története kéthetente csütörtökön fog megjelenni :)




8. fejezet


Reggel frissen és üdén keltem fel az ágyamból, ahol Akita aludt mellettem és az ágy nagy részét elfoglalta, mert neki vízszintesen kell feküdni, nem ám függőlegesen, ahogy mások is szoktak. Megnézem a telefonomat és látom, hogy elmúlt fél kilenc. Már értem, miért vagyok ilyen kipihent. Lementem a konyhába és megcsináltam a reggelimet. Semmi extrát nem eszem, csak egy szendvicset és kakaót. Visszamegyek a szobámba és felébresztem Akitát. A kis lustaság nem nagyon akar kimászni az ágyamból. Tudom, milyen kényelmes, de azért ez az én helyem. Mindegy, hagyom, hadd lustuljon még egy kicsit. Mivel ma nem megyek suliba, ezért át sem öltözök, hanem pizsamában leszek. Viszont, ha egész nap játszok, akkor anya rám szól, hogy menjek ki a friss levegőre, ráadásul Akitát is meg kéne sétáltatnom, mert tegnap elmaradt. Még meglátom, hogyan alakul a mai nap, addig is kapcsoljuk be a számítógépet és intézzük el a karaktereimet. Nagyon elhanyagoltam mostanában őket, de amíg nem megyek suliba, folyamatosan ügyelni fogok rájuk. Ekkor Akita odabújt a lábamhoz. Biztos éhes szegénykém. Felállok a géptől, lemegyek a konyhába szorosan a sarkamban Akitával. Kitöltöm a táljába a reggelijét és hátrább állok, hadd egyen. Olyan aranyos, mikor mozog a feje evés közben. Majd nemsokára elviszem sétálni. Megérdemli. Visszasiettem a szobámba és kikapcsoltam a számítógépet. Keresnem kell valami jó ruhát, ami nem gáz utcára, de kényelmes. Semmi megfelelőt nem találok. Olyan kevés ruhám van! Na, mindegy, felkapom valamit ezek közül. Végül erre esik a választásom:
Imádom, hogy van olyan nap, amikor a hajam szőke, de néha barnának látszik. Most az előbbi, viszont már alig várom a másik színt. Fogalmam sincs, mitől van ez, de nem zavar nagyon, hiszen fő a változatosság és egy idő után mindig megunom a szőkét, ezért örülök mikor barna a hajam.

Leveszem a pórázt az akasztóról és már rá is csatolom a kutyám nyakörvére. Kilépünk az ajtón és egy ismerős alakot pillantok meg. Jól látom… Kentin az? Igen, ő. Odafutok hozzá és hátulról ráugrok a hátára, Akita pedig fut utánam és megáll a lába előtt.
Szia Kentin! Te miért nem vagy suliban? – kérdezem még mindig a hátán, a vállaiba kapaszkodva.
- Milou? Te miért nem vagy suliban? Én nem vagyok jól. Elkaptam az influenzát.
- Én is influenzás vagyok.
- Hát akkor egy cipőben járunk – nevet.
- Hát igen. Te merre tartasz?
- Gondoltam, elmegyek sétálni. Jót tesz ilyenkor a friss levegő.
- Igaz. Én Akitát jöttem sétáltatni – mondom mosolyogva. Véletlen, hogy erre sétált vagy direkt? Tudja, hogy itt lakom, szóval lehet miattam jött erre. Vagy csak beképzelem az egészet magamnak, mert szeretném, ha így lenne? Nem tudom, de annyira szeretnék már választ kapni a kérdéseimre. Nem csak nekem lenne jobb, hanem Kennek is, mert ha szeretem, akkor bevallanám neki, és ha ő is szeret… Mi van, ha szeret engem és ezeket nem képzelem, hanem tényleg így van? Elkezdünk sétálni a városban és sokat beszélgetünk. Megtudom, hogy Kentin régen idejárt, csak el kellett mennie katonai suliba az apja miatt, mert Amber és a barátnői szekálták. Nemrégiben pedig visszajött és bosszút állt Amberen úgy, hogy megcsókolta.
- Az nem elég jó bosszú, mert biztos élvezte… - ennél a mondatomnál elvörösödik. Én most tényleg flörtölök vele? El sem hiszem, hogy ezt kimondtam. Úristen, most mit fog erre reagálni? Csak ne legyen kínos a helyzet közöttünk.
- Honnan gondolod? Nem vagyok egy csókkirály.
- Lehet az vagy, csak rossz lányt csókoltál meg – kacsintok.
- Néha, mikor veled beszélek, eszembe jut és bánom, hogy őt csókoltam meg először – amint kimondja, látszik, hogy megbánta. Arca szinte céklavörösre pirul és elfordítja a fejét… Engem akarna? Bánja, hogy Amberrel tette meg és nem velem…?
- Ha tudtad volna, hogy nemsokára bekerülök az életedbe, akkor nem tetted volna meg Amberrel? – kérdezem kissé félve. Szívem hevesebben kezd verni, a tenyerem izzad és alig tudom rávenni magam, hogy Kenre nézzek.
- Akkor eszembe se jutott volna ilyet tenni. Amióta megismertelek, azóta mindig bánom, ahányszor csak látlak… Most is… Rád nézek és az jár az eszemben, hogy mennyire elrontottam akkor… - ekkor elkezd közeledni felém és megölel. – Nem foglak megcsókolni, mert nem tudom, hogy akarod-e és egyáltalán mit érzel irántam.


Ezek szerint Kentin szeret engem… és én… Nem tudom befejezni a mondatot a fejemben, mert elértünk az iskolához, amit csak most veszek észre. Az iskola falain belül pedig megpillantom Armint a tesójával az udvaron. Akkor megállt bennem az ütő…

Következő

2017. június 24., szombat

Rebi - Bolondulásig szeretni 7. fejezet

Kedves Olvasók!

Meghoztuk nektek a hetedik részt! Jó olvasást :)





7. fejezet


   Reggel arra ébredek fel, hogy Akita nyalogatja az arcom… Ilyen is ritkán fordul elő velem, hogy később kelek fel, mint a kutyám. Szép reggel. A szokásos rutinom megvan. Lemegyek a konyhába, elkészítem a reggelim, amit meg is eszem, megetetem Akitát, felmegyek a szobámba és átöltözöm. Mivel szeptember vége van, ezért már kicsit melegebben öltözök. 
Gyorsan felkaptam a kabátomat, a táskámat és már indultam is a suliba. Útközben viszont rám tör a hányinger. Gyorsan hazaszaladok, fel a fürdőszobába.  Szerintem én ma nem megyek iskolába. Alig megyek el a vécétől, újra hánynom kell. Felhívom a háziorvost, hogy nem-e tudna most házhoz jönni, mert mire a rendelőhöz érek, többször is kidobom a taccsot. Természetesen igent mond és amint lediktálom neki a címet, már indul is.  Megérkezésekor beengedem a házba és ő hamar megvizsgál engem. Úgy látszik elkaptam az influenzát. Szuper. Egész héten nem megyek iskolába és egy hét múlva visszajön megnézni, hogy vagyok. Most nem láthatom se Armint, se Kentint, se Rosát… ez nem fair. Miért pont most? Nem baj, legalább nem kell látnom pár nem kedvelt tanárt… Azt hiszem, élvezni fogom ezt a hetet. Mivel már becsengettek az órára, ezért majd szünetben írok Rosának, hogy egész héten nem megyek.
   Első dolgom felhozni egy lavórt, hogy ha hánynom kell, akkor lehetőleg ne a szőnyegre. Aztán befekszem az ágyba és a plafont bámulom elgondolkodva. Szeretem Kentint vagy csak vonzónak találom? Ajj, fogalmam sincs. Miért kell nekem ilyeneken gondolkodnom? Inkább megyek és játszom a számítógépen. Na jó, nem fogok most kibújni ez alól. El kell döntenem, hogy mit érzek. Ekkor megcsörren a telefonom. Armin hív, ezért gyorsan felveszem.
- Szia Milou! Hol vagy? Miért nem jöttél ma?
- Szia Armin! Influenzás lettem és egész héten nem megyek iskolába. Bocsi – mondom enyhén szomorú hangon. Csak enyhén.
- Semmi baj. Délután átviszem a leckéket neked – mondja vidáman. Mitől ilyen boldog?
- Rendben. Akkor délután – készülök letenni, mikor megszólal.
- Ne tedd le!
- Oké. Miért?
- Üzen valamit az osztályfőnök.
- Oké, és mit?
- Hogy legközelebb, ha beteg vagy írj neki facebookon – erre elnevetem magam.
- Jó, legközelebb fogok. Mindjárt becsengetnek, szóval leteszem. Szia, jó sulit!
- Mintha az lehetne jó. Szia – nevetve teszem le a telefont. Nem tudom, ez miért volt olyan fontos, mert délután is elmondhatta volna. Na, mindegy… hol is tartottam, mielőtt felhívott? Ja igen, tisztázni akartam az érzéseimet magamban… Ez nem fog menni. Inkább elhalasztom későbbre. Leülök a számítógépem elé és elkezdek játszani a kedvenc játékaimmal. Szeretek ezekkel játszani, de nem tudom, Armin hogy lehet ezeknek a fanatikusa. A gyomrom egyszer csak óriásit kordul, ezért lemegyek a konyhába egy kis nassolnivalóért. Ez a baj velem… Túlságosan is édesszájú vagyok.  Ekkor valami furcsa zajt hallok az emeletről. Mi ez a nyikorgó hang? A padlásról jön. Én fel nem megyek oda. Majd felküldöm aput, amint hazaért. Addig itt van Akita és megvéd, ha kell. Felmegyek a szobámba és becsukom az ajtót. Egész délután ki se merek menni onnan. Nem kellene olyan sok ijesztő játékkal játszanom és filmeket néznem. Azt hiszem, egy ideig le fogok szokni ezekről. De csak egy ideig. Ekkor meghallom a csengőt. Nagyon nem akarok lemenni, de muszáj lesz. Nagy nehezen lebattyogok a lépcsőn és kinyitom az ajtót. Armin lép be a házba.
- Szia! Meghoztam a házi feladatokat! – mondja nagy mosollyal.
- Szia! Máris ennyi az idő?
- Igen. Na, mi van? Annyit játszottál, hogy elveszett közben az időérzéked? – nevet.
- Lehet – nevetek én is. Odaadja a füzeteit, amiket gyorsan lefotózok. Szerencsémre nem írtak sokat, de utálom pótolni az órai anyagot. Megint hallani lehet a nyikorgó hangokat a padlásról.
- Hm… mi volt ez? – kérdi Armin a hang irányába nézve.
- Nem tudom, de ma már másodjára hallom. Ezért nyitottam ki olyan sokára az ajtót. Féltem kijönni a szobámból a hang miatt.
- Felmegyek és megnézem.
Rendben. Megmutatom, merre van – mondom, majd elindulunk a padlás felé. Az ajtaja pont a szobám mellett van a plafonon. Armin lenyitja az ajtót és legördül onnan a létra. Nagyon félek, ezért én csak pár fokot megyek fel a lépcsőn és onnan figyelem mit csinál. Nyikorog alatta a padló, miközben óvatosan lépeget körbenézve a szobában. Felvesz valamit a földről és odajön vele hozzám. Hátrahőkölök, mikor meglátom, hogy felém közelít. Egy mókus van a kezében… komolyan ettől féltem? Ami viszont fontosabb… mi a jó Istent keres a padlásunkon egy mókus? Elég érdekes. Arminnal kimegyünk az udvarra és ott elengedjük a kicsikét. Különös egy délután volt ez. Sajnos Arminnak sietnie kellett haza, de megígérte, hogy holnap tovább fog maradni. Anya most ért haza. Beszélgetek vele egy kicsit, aztán felmegyek a szobámba és elkezdem másolni, amit Armin füzetéből fotóztam. A pótlás felénél abbahagyom, mert már majd leszakad a kezem. Inkább befekszem az ágyba és bámulom a plafont. Miért nem félt Armin felmenni a padlásra és megnézni, mi van ott? Ennyire bátor lenne? Fura, de örülök neki, hogy átjött és megoldotta a problémámat. Remélem, holnap tényleg tovább tud maradni és elmeséli, hogy mi van a suliban. Nem mintha hiányozna az iskola, csak azt akarom, hogy itt maradjon és beszélgessünk. Még ha félt is, mikor felment, akkor sem látszódott rajta semmi. Milyen hősies volt! Úristen! Mik ezek a gondolatok? Csak nem szerelmes vagyok belé? Nem! Az nem lehet, ő a legjobb barátom. Majd kiderül, mikor holnap találkozunk. Azokból az érzésekből már biztos meg tudom mondani a választ. Érdekes lesz a következő nap. Nem bírok másra koncentrálni, csak erre. Inkább elmegyek fürdeni. Mindennel próbálkozom, hogy eltereljem a figyelmemet. Még szappanból is fújok buborékot. Végül elzárom a vizet, megtörölközöm, felöltözöm és bemegyek a szobámba. Mára elég volt mindenből. Bedőlök az ágyamba és kényelmesen elfekszem. Akita felugrik a takaróra. Most jut eszembe, hogy nem vittem el sétálni. Remélem, anya megtette, mikor hazajött. Ha nem, akkor holnap kétszer is elviszem sétálni, csakhogy kiengeszteljem. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben mély álomba merülök.

2017. június 21., szerda

Zene ünnepe

Kedves Csábítók!


Habár az utolsó pillanatban írták ki a fórumra, hogy spóroljunk az AP-val, én úgy érzem, ez egy nagyon jó zeneünnep!
Aki épp 0-án van és csak a napi 10 AP-t tudja megszerezni, annak sem kell félnie, mindent meg fog tudni szerezni, ha szorgalmasan belép! 
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a legutóbbi események mind AP falók voltak, így nekem több ezer $-om van... gyakorlatilag minden darabból meg tudok szerezni két-három szettet legalább!
Szóval szerintem hiába mennek arra, hogy vásároljunk AP-t, azért gondolnak azokra is, akik ezt nem tehetik meg. (Nem, ez nem fizetett reklám, de láttam, hogy az egyéb közlési felületeken hogy egymásnak estetek ezen a téren.)

No, akkor milyen is ez az esemény:

(Tündérkeresztanya szerintem nagyon állat!:)





Mint eddig mindig, most is feladatokat kell teljesíteni, amiért hangjegyeket kaptok. Ezeket úgy lehet beváltani, ha a különböző hangszerekre kattintva megcsináljátok az adott zenéz feladatot. Remek is koncertet lehet csinálni, érdemes a laptopon/számítógépet hangot adni a játékra.

A hangjegy elég feltűnő, könnyen megtaláljátok!


És mint fentebb írtam, különböző színekben megvásárolhattok majd minden darabot, természetesen már nem AP-ért.



1. Gitár                           2. Szintetizátor
3. Dobfelszerelés                         4. Mikrofon          

Nekem eddig a meglepetés ruhadarab tetszik a legjobban!
(ezt nem lehet megszerezni más színben, csak egyben!)


Köszönöm a beküldést Mila:

A szett darabjai:
Show must go on 


Kellemes kikapcsolódást mindenkinek, lépjetek be mindennap!
Most is lehet szerezni ajándékképet :D



Ti milyen "technikát" használtok a minijátéknál?

Osszátok meg egymással, hogy mindenkinek sikeres legyen az esemény! :)


Én számolom az érkező nyilakat, úgy csak arra koncentrálok, és eddig 92-nél rosszabb pontom nem lett :D



Nem lehetetlen elérni a 100-at! :D 




2017. június 14., szerda

Tigasa Mawao

Kedves Csábítók!

Egy olyan hírrel fogok most érkezni, ami kicsit rossz is és jó is. A 100. bejegyzésben az íróink álmairól olvashattatok, és közte Tigasa Mawaoéról is. Nos, számára most úgy látszik eljött az idő! 
Egy pályázaton dolgozik, ami sikeresség esetén saját kiadást jelent, így viszont a történetét kicsit hanyagolnia kell. 
Drukkoljunk neki, hogy sikerüljön a pályázata,talán még el is olvashatjuk a kiadott munkáját:D 
Utána pedig azt ígérte, hogy tovább folytatja a történetet, úgyhogy minden szempontból megéri kicsit várni :D 

További kellemes nyarat és utolsó napokat az iskolában(:




2017. június 8., csütörtök

Rebi - Bolondulásig szeretni 6. fejezet


Kedves Olvasók!

Megérkezett a hatodik rész, melyben megtudjuk, mennyire is fontos mások véleménye, vagy hogy mit is mondanak rólunk. Szerinted létezik fiú és lány között barátság?

Jó olvasást hozzá! (Nekem nagyon tetszik ez a fejezet :D)







6. fejezet


Reggel álmosan nyitom ki a szememet. Olyan fáradt vagyok, aludni szeretnék még. Annyira kimerített a tegnapi nap, hogy semmi kedvem ma bármit is csinálni… Viszont Kentint látni szeretném. Ahhoz pedig ki kell bújnom az ágyamból és iskolába mennem. Gyorsan kiszállok az ágyból és elkezdek öltözni, közben pedig rápillantok az órára. Ezt nem hiszem el! Késésben vagyok! Olyan hamar kapom fel magamra a ruháimat, mint még soha. Leszaladok a konyhába, gyorsan csinálok reggelit, majd meg is eszem. Hol van a cipőm? Nem hiszem el, hogy pont ilyenkor tűnik el minden! Végre megtalálom a cipőt, felkapom a táskám, felébresztem Akitát és már rohanok is az iskolába. Szerencsére még a tanár előtt futok be a terembe, és ülök le a helyemre.
- Hé, Milou! Miért késtél? – szól oda halkan Armin.
- Elaludtam és nem találtam a cipőmet.
- Tipikus nők, mikor sietni kell.
- Tipikus nők? Tipikus nők?! – akadok ki halkan. – Pontosan hogyan érted, hogy „tipikus nők”?
- Sehogy – tartja fel a kezét védekezően.
- Ajánlom is – ezután csendben maradunk és figyelünk az órára. Hogy mondhatja ezt? Soha nem szoktam késni! Egész évben most fordult elő először! Annyira fel tudnak ezzel húzni. Remek, még a ceruzám hegyét is eltöröm idegességemben.
- Kedves Milou! Örülnék, ha az órára figyelne, és nem magában motyogna.
- Elnézést Tanár úr!
Némán folytatódik tovább az óra. A csengetésig meg sem szólalok, majd egyből ki is viharzok az udvarra. Semmi kedvem Arminnal beszélni vagy a közelében lenni. Leülök az egyik padra és magamban fortyogok, amikor leül mellém Kentin.
- Szia! Mi történt, amitől ennyire ideges vagy?
- Szia. Csak Armin. Felidegesített, hogy azt mondta, tipikus nő vagyok, mert amikor sietni kell, akkor kések el. Ez nem is igaz, eddig soha sem késtem egész évben! – mondom kissé felemelve a hangomat, aminek következtében páran a közelünkben lévők közül tisztán hallják, mit mondok.
- Értem, de nyugodj meg és beszélj kissé halkabban. Figyelj, nem kellene megharagudnod rá. Ő csak elmondta, mit gondol erről. Nem ismer téged olyan régóta, szóval ne akadj ki ezen.
- Igazad van – sóhajtok. – Következő szünetben beszélek vele, addig pedig marja talán egy kicsit a bűntudat.
- Oké – mondja mosolyogva. Még ülünk egy ideig a padon, amikor is egy szép, fehér hajú lány odajön hozzánk.
- Sziasztok! Rosalia vagyok. Beszélhetnék egy kicsit Milouval?
- Persze – mondja Ken. Ekkor arrébb megyünk Rosa-val és felteszi nekem a kérdését.
- Ti jártok Kennel?
- Mi? Mi van? Dehogyis! Honnan veszed?
- Csak abból gondoltam, hogy gyakran beszélgettek a szünetekben és sulin kívül is látlak titeket néha és gondoltam, van köztetek valami.
- Nincs köztünk semmi. Csak barátok vagyunk.
- Rendben, csak ennyit szerettem volna… vagyis még annyit, hogy Armin keres téged.
- Hadd keressen.
Azzal vissza is megyek Kenhez és leülök mellé. Nem kérdezte meg, hogy mit akart Rosalya. Eléggé figyelmes. Amikor meghalljuk a csengőt, vissza is megyünk a terembe, ahol levetem magam a padomba. Armin engem bámul és szólásra nyitja a száját, de a tanár pont akkor jön be a terembe és kezdi el a diktálást. Soha nem írtam még ilyen gyorsan, mint most. Óra felénél úgy érzem, leszakad a kezem a sok írástól. Szerencsémre a tanár most szünetet tart és csak magyaráz. A nap végére biztos fájni fog a csuklóm. A tanár még tíz percig beszél, aztán újrakezdi a diktálást, amit óra végéig folytat. A csengő mentett meg attól, hogy leszakadjon a kezem. Ez után az óra után nincs kedvem Arminnal beszélni. Kiviharzok a teremből és a kertész klubba futok, olyan sebességgel, hogy ne tudjanak követni. Amint odaérek, lerogyok a földre és csak magam elé bámulok. Nem akarok visszamenni. Ekkor Armin lép elém.
- Bocsi azért, amit mondtam… Nem úgy gondoltam…
- Semmi baj, megértem.
- Tényleg?
- Tényleg – bólintok egy halvány mosollyal.
- Örülök neki – mosolyog ő is. Ezután egy szót sem szólunk. Csak meredünk magunk elé nézve és a történteken gondolkodunk.
- Menjünk vissza. Tudom, hogy nem szeretsz a szabadban lenni.
- Milyen jól ismersz – neveti el magát.
- Hát igen – nevetek én is. Segít nekem felkászálódni a földről és együtt megyünk be a terembe. Bedugom a fülhallgatót a fülembe és az óra kezdetéig zenét hallgatok. A tanóra dögunalmasan telik. Ha tudnék aludni órán, simán megtenném. Olyan lassan telik az idő, hogy elkezdek rajzolgatni a füzetembe. Nagyon béna lesz, ezért kiradírozom az egészet. A tanóra maradék részében oda se figyelek, de a tanár nem veszi észre. Csengetéskor kimegy az oktató és mi megyünk ki utána a tornaterem irányába. Éppen megbotlok a küszöbben, de mielőtt elesnék, azt veszem észre, hogy Kentin karjaiban találom magam.
- Jól vagy? – kérdi aggódva.
- Igen. Köszi, hogy elkaptál – mosolygok rá és még mindig a karjai közt vagyok. Nem mondom, hogy nem jó érzés, de a többiek a folyosóról néznek minket. Már hallom a suttogásokat és az elméleteket arról, hogy együtt vagyunk-e.
Távolabb lépek Kentől, aki leveszi kezét a derekamról. Csendben elindulunk a tornaterem felé és mindegyikünk bemegy az öltözőjébe. Testnevelés órán jól meghajtanak minket. Hát már biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc tantárgyam. Éppen öltözök át, amikor hallom, hogy Amber és a barátnői rólam sugdolóznak.
- Mekkora ribanc ez a csaj, hogy egyszerre két srácra is hajt. – nevet. – És pont arra a két nyomira?
Szívesen megmondanám nekik a magamét, de abból semmi jó nem sül ki. Megvárom, amíg elmennek, majd én is kimegyek az öltözőből. Az elkövetkező órákban és szünetekben csak csendben ülök a helyemen. Az utolsó csengő után hazáig futok, hogy ne halljam, mit beszélnek rólam Amberék. Hangos puffanással csapódik be utánam az ajtó. Felszaladok a szobámba és bevetem magam az ágyamba. A telefonom megcsörren. Üzenetem jött két embertől. Kentintől és Armintól… Gondolhattam volna.

Kentin: Szia! Miért rohantál el úgy óra után? Azért, amit Amber és a barátnői találtak ki?

Armin: Szia! Nincs kedved elmenni valahova? Megkérdeztem volna óra után, de elszaladtál.

Egyikre sem akarok válaszolni, de ha nem tenném meg, az pofátlanság lenne. Kentinnek visszaírok, hogy:

Szia! Igen, azért rohantam el. Nem szeretem, ha pletykálnak rólam. Bocsi, ha azt gondoltad, nem akarok veled beszélni.

Arminnak pedig:

Szia! Bocsi, hogy elszaladtam, de siettem haza. Most nincs kedvem elmenni sehova, olyan lusta vagyok. Holnap elmegyünk, oké? 😉

Leteszem a telefonom az éjjeli szekrényre és csak fekszek. Hogy találhattak ki rólam ilyet? Igaz, sokat vagyok velük, de mi ezzel a baj? Fiú és lány között igenis van barátság! Mindegy, nem húzom fel magam ezen. Inkább lemegyek ebédelni. Nem valami étvágygerjesztő az étel. Azt se tudom, mi ennek a neve. Nagy nehezen megeszek belőle pár falatot, a többit viszont visszarakom a hűtőbe. Kiteszem Akitának az ebédet, lehívom egy füttyentéssel és nézem, ahogy eszik. Legalább neki ízlik. Felmegyek a szobámba, leülök az íróasztalomhoz és csak meredek a házi feladatomra. Nem akarom megírni. Ekkor megcsörren a telefonom. Armin írt vissza az SMS-emre.

Semmi baj. A mai napot megúszod, a holnapit viszont már nem. 😉
Rendben. 😉

Leteszem az íróasztalra a telefont, de akkor újra megszólal. Most Kentin írt.

Nincs baj. Ne foglalkozz velük. Hadd találjanak ki, amit csak akarnak. 😉
Rendben. J

Örülök, hogy egyikük sem haragszik rám. A délután maradék részét ágyban fekvéssel töltöm. Semmi kedvem kimozdulni itthonról és házit sem akarok írni. Este aztán elmegyek fürdeni, majd a számítógéphez ülök. Elintézem a játékaimban a karaktereket, olvasok pár dolgot a facebookon és kitöltök pár tesztet. Mivel olyan béna vagyok, hogy a semmittevésben is elfáradok, ezért ledőlök az ágyra Akita mellé és egyből elnyom az álom.

Tigasa Mawao - K3: Tiltott, mégis gyönyörű

Kedves Olvasók! 

No, ugye hogy megmondtam, hogy megérte várni erre a részre! :D ~ vagyis miután elolvassátok, meglátjátok, hogy igenis megérte!
Nem is szaporítom a szót, Tigasa csodálatos, én nagyon szeretem az írásait, a vizsgaidőszakban igazán kikapcsol arra a néhány percre, amikor épp van időm levegőt venni.







10. fejezet: Tiltott, mégis gyönyörű


Életemben nem szembesültem még ilyen iszonyatos mértékű tapsviharral, mint az előadás legvégén, a „meghajlás” résznél. Minden szem, mi ránk meredt, ragyogott, mindenki tapsolt és teli torokból üvöltött. Nem is volt zsúfolásig a lelátó, a közönségünk mégis dobhártyaszaggató decibellel ünnepelt minket. Mind a négyen lihegtünk és izzadtunk, alig álltunk már a lábunkon, a hajunk is csapzottá vált, az arcunk kipirosodott, a látásunk homályos volt, lüktetett a vér a fülünkbe. Úgy éreztük, csak a másik keze tartott minket állva, mikor csatárláncszerű alakzatban, egymás izzadt tenyerét szorosan markolva meghajoltunk. Klem és én majdnem hasra estünk, szerencsénkre Kuro és Kio elég erősen tartott minket ahhoz, hogy ez ne következzen be.
A végsőkig hajszoltuk magunkat, de megérte. Mind eszméletlenül jól teljesítettünk. Sikerült. Megcsináltuk.
Ahogy levágódtunk a mi kis sátrunkban a székekre, egyből ostromolni kezdtek minket. Épp, hogy át tudtunk öltözni (megjegyzem, melegítőbe), mikor az emberek tódulni kezdtek befelé, és nekünk ki kellett vergődnünk onnan, nehogy feldöntsék a sátrat. A fontossági sorrendhez tartva magunkat előbb a fontos emberek gratulációit fogadtuk, aztán jöhettek az újságírók az interjúikkal meg a lehetetlen kérdéseikkel („Milyen érzés volt két hónap alatt megtanulni műkorcsolyázni?”, „A Rómeó és Júlián kívül terveztek még hasonló programokat a közel- és/vagy távoli jövőben?”, „Mit gondoltok erről a sportágróm?” stb.), és mire eljutottunk a barátainkig, a felük már el is ment, nehogy lekéssék a belváros felé mindössze óránként induló buszt. Könnyes búcsút vettem Retarintól, Peggytől és Rosalyától, majd a többiek keresésére indultam.
Ninának csak az anyjától tudtam rendesen elköszönni, mivel szegénykémet sokkolta a produkciónk azon része, amikor Lysander meghalt. Nos, igen, az a jelenet eléggé hihetőre sikeredett, hiszen a haláljelenettől a legvégéig nem vettem levegőt és teljesen mozdulatlan maradtam… Nina félholt állapotba került, azt hebegte szüntelenül, hogy „Lysander… meghalt…” Még csak fel se ismert engem, hiába integettem a szeme előtt és szólongattam őt.
Patrik nem szólt semmit, csak megeresztett egy laza félmosolyt, elismerően bólintott, majd továbbállt. Jobb is volt így, hogy nem erőltette a beszélgetést.
Mire észbe kaptam, az épület szinte teljesen kiörült, csak én, a testvéreim és a médiaemberkék maradtak ott. A sátrat lebontották, a női mosdóban kellett átöltöznünk az utcai ruhánkba. Nem tudtam nem Lysanderre gondolni. Már megint nem tudtunk rendesen elbúcsúzni! Ez annyira igazságtalan volt!
- Megint rá gondolsz, igaz? – lépett mögém Kuro, míg én a sminkem lemosásával meg a hajammal bíbelődtem. – Hadd segítsek.
- Miért? – suttogtam alig hallhatóan, míg ő kezelésbe vette az arcomat.
- Mit miért?
Éreztem, ahogy a keserű könnyek kibuggyantak a szemhéjaim alól és lassan lecsurogtak az arcomon. Egyik percben nem bírtam megszólalni, másikban meg már ömlöttek belőlem a szavak.
- Miért kellett ilyen hamar elmennie? Miért nem mentem utána? Miért nem tudtam átadni neki azokat a hülye jegyeket? Miért adtad nekem azokat egyáltalán? Tudtad, hogy hiába jött volna el a többi fellépésünkre, nem tölthettünk volna egy percet se együtt, mert tilos! Akkor mégis miért? Miért hitegettél?
- Majd akkor hisztizz, mikor a külsőd kifogástalan – mondta szenvtelenül Kuro. – Addig egy szót nem akarok hallani felőled, amíg nem tudsz mondani valami pozitív dolgot, ami nem cseszi el mind a négyünk jókedvét.
Miután sikerült rendbe tennünk magunkat, szétszéledtünk. Kio és Klem a büféhez ment, Kuro váltott még pár szót a technikusokkal és a feljebbvalóinkkal az előcsarnokban, én pedig… Csak kullogtam fel-s alá a széksorok között.
Aztán egyszerre két dolog is történt. A zsebemben felharsant a Nana című animéből a Rose, ebből egyből tudtam, hogy Rosalya hívott. Találó csengőhangot választottam neki, mi tagadást. Eközben a szemem megakadt valamin. Egy régi, sötét borítású jegyzetfüzetre bukkantam az egyik ülés alatt, nem túl messze attól a helytől, ahol korábban Lysander üldögélt.
- Csóközön, itt Kururu – szóltam bele a telefonba.
- Kururu! Rosa vagyok! Figyu, tűvé tettük már a környéket, Lysander jegyzetfüzetét keressük, állítólag valami fontos dalt irkált belé, égetően sürgős, hogy megtaláljuk, nem sokára indul a busz!
- Sötét szövetkötés, enyhén gyűrött lapok és szamárfül a hátsó borítólapon? – analizáltam az általam talált holmit.
- Bingó! Ide tudnád hozni, légyszi? Itt vagyunk a pálya előtti buszmegállóban!
- Öt perc, és ott vagyok – bólintottam, közben a szívem majd’ kiugrott a helyéről.
- Oké! Igyekezz! – ezt követően Rosa megszakította a hívást.
Alig tettem meg pár lépést az edzőcipőmben, mikor Nina forgószélként berontott a pálya ajtaján. Amint meglátott, egyből letámadott.
- Kururu! Lysander jegyzetfüzetét keresem, nem láttad? – hadarta.
- Már me… - mutattam fel az ominózus füzetet, ám a mondatot már nem tudtam befejezni, Nina ugyanis szó nélkül kikapta a kezemből Lysander jegyzetfüzetét, és már rohant is vele kifelé. – Hé! – kiáltottam utána haragosan.
- Köszi a segítséget! – kiáltott hátra gúnyosan, majd nyelvet öltött rám, és fénysebességgel elhúzta a csíkot.
Na, ezek után megint magamba roskadtam. Nem futhattam Nina után, nem értem volna utol időben, és ha tisztáztam volna a helyzetet a többiekkel, Lysander biztos nem nézett volna jó szemmel Ninára. Ha pár perc késéssel utána mentem volna, csak azért, hogy találkozzak Lysanderrel… Nem, azt mégse mondhattam neki, hogy „Azért jöttem utánad, mert látni akartalak.” A jegyzetfüzet tökéletes ürügy volt arra, hogy odamenjek hozzá, de az a szekér elszaladt. Meg aztán, lehet, hogy mire odaértem volna, a busz már rég elhúzott volna Lysanderrel és a többiekkel. Nina tökéletesen keresztbe tett nekem.
Nina egész biztosan kihasználta ezt a nagyszerű lehetőséget, hogy Lysander kegyeibe férkőzze magát. Legalább Rosa tudta az igazságot, hogy én találtam meg a füzetet. Ez nekem elég volt. Hogy elmondta-e Lysandernek vagy sem, már nem érdekelt.
Előhalásztam a táskámból a korcsolyámat, felhúztam őket és mire észbe kaptam, már siklottam is a jégen. Hagytam, hogy a testem magától mozogjon, s hogy a mozdulataim szomorú melódiája egy keserűen gyönyörű szimfóniává nője ki magát.
- Így a földön nélküled… | Itt maradnom nem lehet… - énekeltem reszkető hangon. Megint sírtam. Hagytam, hogy az érzelmeim átvegyék az uralmat az elmém, a lelkem és a testem fölött, csak táncoltam a bánatom, énekeltem Júlia búcsúdalát, sirattam a saját szerencsétlenségemet, ahogy csak bírtam.
Nagyjából a dal felénél feladtam. Egyszerűen fogtam magam, és kényelmesen elterültem a jégen. Nem érdekelt sem az, hogy havas lettem, sem a felfázás veszélye. Csak feküdtem, és bámultam a tetőszerkezetet. Egyfajta hobbi volt számomra a mennyezet nézegetés. A boltívek, tartóvasak, lámpák mechanikai felépítése, a tető színe, anyaga, mintája… Magához a fizikához meg az építkezéshez kicsit sem konyítottam, csak a plafonokat szerettem nézegetni. Az eget nem annyira, az olyan végtelen volt és elérhetetlen. Egy tetőt azonban valakiknek bizonyára el kellett érni ahhoz, hogy elkészüljön. Sokféle tető van is, volt is, lesz is. Mindegyik egyedi a maga módján. Én se nagyon értettem, miért szerettem nézegetni a mennyezetet… Valahogy jólesett látni, hogy volt tető a fejem felett. Biztonságérzetet adott. Általánosban mindig azzal viccelődtünk a barátaimmal, hogy belőlem egész biztosan plafonos lesz, ha felnövök, mert akkoriban gyakrabban kémleltem a mennyezetet. Tudtuk, hogy ilyen foglalkozás nem is létezik, ahogyan azt is, hogy csak hecc volt az egész. Ettől függetlenül jó móka volt ezt mondani. Végtére is… Plafonossá válni épp oly lehetetlennek hangzott egykor, mint sztárrá…
- Mi olyan érdekes a mennyezetben, hogy ilyen kitartóan figyeled? – jött egy hang a közelből. Az egész stadiont betöltötte az a barátságosan csengő, dallamos hang (elvégre senki nem volt már ott rajtunk kívül). Akaratlanul is elmosolyodtam, de nem néztem Lysanderre.
- Hogyhogy nem ülsz épp a többiekkel a buszon? – kérdeztem vissza.
- Én kérdeztem előbb.
- Régi szokásom a plafonbámulás. Biztonságérzetet kelt bennem. A tesóimra emlékeztet, akik mindig megóvnak engem az élet viharos szakaszaiban, hűvös árnyékot vetnek rám a túlhevült időszakokban, megóvnak minden rossztól, akár egy házat a teteje. Állítólag ki fogom nőni ezt a buta rögeszmét, de erre eddig még nem került sor valamiért. Most te jössz.
- Ninával kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit.
Ezt hallva nem tudtam nyugodtan tovább heverészni, felpattantam és tüstént odanyargaltam Lysanderhez a pálya szélére.
- Kérlek, ne neheztelj Ninára, csak mert egy icipicit füllentett neked a jegyzetfüzeteddel kapcsolatban… - hadartam gondolkodás nélkül, de Lysander félbeszakított.
- Az elején váltig állította, hogy ő találta meg, aztán egyik pillanatról a másikra elkeseredett, és azt mondta, neked kell igazából köszönetet mondanom. Ennek mégis melyik része volt igaz?
- Jézusom – döbbentem le menten. – Mi lelte Ninát? Nem rá vall, hogy megbánja, ha helytelenül cselekszik…
- Miért, mi történt? – kérdezte Lysander kissé feszülten.
- Lényegtelen – legyintettem. – A fő az, hogy meglett, nemde?
- A fő az, hogy ha valóban te találtad meg a jegyzetfüzetemet, beleolvastál-e vagy sem – vágta rá Lysander idegesen. Mintha nem lett volna önmaga.
- Még szép, hogy nem! – tártam szét a karom. – Nem vagyok olyan!
- Én sem olyannak ismertelek meg… - túrt a hajába idegesen, az arca teljesen vörös volt. Ahogy akkor a szemembe nézett… Megrémített. – Nézd… Fontos, hogy tudjam… Bármit mondasz, hinni fogok neked, szóval ajánlom, hogy meg se próbálj hazudni nekem… Láttad azt a piros tollal írt szöveget vagy sem?
Igyekeztem annyira meggyőző lenni, amennyire csak tudtam. Mélyen a szemébe néztem és nyíltan, rezzenéstelen arccal kimondtam:
- Nem.
Ezzel eléggé megleptem Lysandert, hirtelen teljesen összezavarodott.
- S…Sajnálom… - hebegte, majd sietősen sarkon fordult. Ijedtemben lesiettem a jégről. Nem akartam, hogy elmenjen. Remegő hangon, esetlenül kiáltottam utána.
- Lysander!
Kissé talán túl hangos voltam. Lysander kérdőn fordult felém, az arca még mindig égett.
- Igen?
Hirtelen én se tudtam már eldönteni, mit is éreztem akkor. Féltem, mégis valami felbátorított. Szomorú voltam és örültem egyszerre. Nem érdekelt semmi, pedig igenis kíváncsivá tett valami. Könnyű is, nehéz is volt levegőt vennem. Olyan fura volt minden… Valahogy éreztem, hogy Lysander is hasonló dilemmákkal küszködött abban a percben. Egymás szemébe néztünk, valamiféle jelt, egy bátorító vagy tántorító csillanást kerestünk a másik tekintetében. Egyszerre léptünk, egyszerre torpantunk meg egymással szemben. Alig volt fél lépésnyi távolság közöttünk.
Bizonytalanul megérintettem a mellkasát. Még így, a több rétegű viktoriánus öltözékén át is éreztem a szívverését. Halványan elmosolyodtam.
- Egy esetlen idol társasága nem ér annyit, hogy megvárasd a barátaidat, vagy, hogy lekéssed miatta a buszt – nevettem fájdalmasan.
Bármennyire is szerettem volna megölelni, beletúrni a hajába, mélyen beszívni az illatát és elolvadni forró csókjaitól… Ez csak egy álomkép volt. Egy vágy. Köszönőviszonyban se volt ez a több éve dédelgetett álomkép a valósággal. Bármikor megláthatott volna valaki. Lényegtelen, hogy ki, a végkifejlet ugyanaz lett volna. Pletykák. Alaptalan vezércikkek. Rajongói találgatások. Végül lincselés, őrület, netes és telefonos zaklatás, csökkenő diagram, mely a rajongók számát mutatta volna… Nem. Ennek nem tehettem ki Lysandert, se senki mást. A románc csak tönkretett volna mindent és mindenkit. A boldogságomnak túl nagy lett volna az ára. Ezzel a tudattal éltem együtt már mióta… Meg aztán… Lysander nem is…
- Ha egy esetlen idol állna előttem, én is így gondolnám – suttogta Lysander, homlokát az enyémnek döntötte –, csakhogy te nem vagy az. Te Kurona Kururu vagy, egy igazán tehetséges, erős, lelkes, kedves és páratlan énekes. A lány, aki igazán szereti és becsüli a zenét, akárcsak testvéreit, barátait. A lány, akit hiába próbáltam mióta figyelmen kívül hagyni, nem tudtam, mert mindig mindenütt ott volt. A hirdetőtáblákon, a tévében, a rádióban, a neten, a színpadon, a jégen, a jegyzetfüzetemben, az újabb dalaimban, az álmaimban, a fejemben, a szívemben… A lány, akibe első duettre beleszerettem.
Én meg csak álltam és bámultam hitetlenül, fel sem fogtam még egészen, amit mondott, mikor Lysander gyengéden megérintette a nyakam és odahajolt hozzám.



Olyan volt, akár egy álom. Egy igazi, tündérmesébe illő álom. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg megtörtént! A szívem majd’ kiugrott a helyéről, liftezett a gyomrom, lüktetett a vér a fülemben, az arcomat teljesen elöntötte a pír. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. Lysander közelebb húzott magához, én pedig finoman a nyaka köré fontam a karjaim. Pehelykönnyűnek éreztem magam, a lelkem csakúgy szárnyalt. Úgy éreztem, ha Lysander nem tartott volna a karjaiban, simán elemelkedtem volna a talajtól és elrepültem volna, mint egy héliumos lufi. Mintha Lysander is valami ilyesmitől tartott volna, szorosabban magához ölelt, nehogy valamiféle csoda folytán eltűnjek a karjai közül.
Sajnos ez a varázslatos idill nem tarthatott tovább pár percnél. Nehezen szakadtunk el egymástól, de mindketten tudtuk, éreztük, hogy ezt nem húzhattuk tovább. Várt ránk a fél világ. Rá a busz és a barátai, rám pedig a tesóim és a karrierem.
- Találkozhatnánk még valamikor? – kérdezte szinte suttogva, közben gyengéden simított végig az arcomon.
- Hiszen holnap találkozunk – nevettem.
- Hamarabb. Kérlek, mondd, hogy ma még láthatlak valamikor élőben.
- Van két jegyem, egy a ma esti, egy a holnapi fellépésünkre. Kuromu neked tette félre őket – vallottam be. Lysander nem kicsit lepődött meg ezen. – Mármint… - szabadkoztam, de egyszerűen nem találtam jobb szavakat erre, mint Kuro. – Nem tudnék mindent beleadni, ha a srác, aki számomra a mindent jelenti, nincs velem. Kuro végig tudta, hogy ez lesz.
- Hogy Rosa elhív minket a barátnői jegyeivel? – mosolyodott el Lysander.
- Ki tudja, talán még azt is – mondtam vidáman, és ráhajtottam a fejem Lysander mellkasára. – Örülök, hogy így történt.
- Én se bántam meg – mosolygott rám szelíden.