Scarlett visszatért rengeteg nagyszerű történettel, amelyek közül most elhoztuk nektek a harmadik részt!
Ui.: a Jégkristály részei egy "bizonyos" ideig hetente fognak megjelenni.
Jó olvasást!
Jégkristály 3. rész:
Próba
A
sulinak már negyedórája vége. Szinte mindenki hazament, csupán pár gyerek
szállingózik a folyosón. Közben megjártam a büfét még zárás előtt, és vettem
három üveg üdítőt kibővítve egy-egy agyserkentővel, egyet nekem és a másik
kettőt a fiúknak. Most az alagsor ajtaja előtt ülök és várom a srácok
érkezését, miközben egy számot hallgatok. Beleélem magam a zenébe és elkezdem
dúdolni. Szeretem ezt dalt. Sokszor van úgy, hogy elkezdem énekelni és nem
veszem észre. Valószínűleg megint ez történt, mivel a szám vége után meghallok
egy hangot, amire felkapom az eddig padlót tanulmányozó tekintetem. Castiel
szürke szempárjával találom szembe magam. Kérdőn nézek rá, miközben elszakítom
hallójárataimtól a fülhallgatómat.
- Csak annyit mondtam,
hogy nem hittem volna, hogy ismered ezt a bandát. – mondja vigyorral a képén.
- Sok mindent nem tudsz
még rólam. - felelem és álló helyzetbe tornázom magamat. Az órára pillantok.
Mindjárt fél lesz. A következő pillanatban pedig Lysander is megérkezik egy
kulccsal a kezében. Nyitás után az ajtót szélesre tárja és előreenged. Kedves
gesztus tőle. Amilyen gyorsan csak tudok, lemegyek a kis lépcsőn, hogy ne
tartsam fel még jobban a fiúkat. Az alagsorban elég nagy kupi van. Dobozok
mindenhol, egymás hegyén-hátán. Van pár dolog, ami le van takarva, és egy régi
kanapé, amihez odasétálok, leteszem a táskám és leülök. Mire ezt végre hajtom,
a srácok már készen állnak próbálni. Elkezdenek játszani, mintha ott sem lennék.
Nagyon beleélik magukat, én pedig teljes figyelmemet nekik szentelem. Egy jó
óra múlva Cass megszólal, hogy 'öt perc szünet', közben pedig leteszi a basszusgitárt
egy tartóra, a másik fiú pedig a mikrofont az állványra. Ez idő alatt kiveszem
a táskámból a frissítőket és elkiáltom magam:
- Megy!! - erre
felfigyelnek és már dobom is az üvegeket. Szerencsére mindketten elkapják.
- Köszi! - mosolyogva
hálálkodnak az apró gesztusért. Aztán letelepednek mellém az
ülőalkalmatosságra. A csokikat is odaadom, amit szintén köszönet követ.
- Eddig milyenek
vagyunk? - érdeklődik Lysander kíváncsian, felém fordulva.
- Nagyon szuperek
vagytok! Eddig is imádtam az ilyen stílusú zenéket, de ez egyszerűen túl tesz
rajtuk. Már megvan az első számú rajongótok! - áradozok. Istenem, mennyire jó
lehet már ezt csinálni! Egész nap szövegeket irkálni és megalkotni hozzá a
tökéletes ritmust. Fenomenális érzés!
- Ezt örömmel hallom! - csatlakozik
Cass is a beszélgetésbe.
- De nem zavar, hogy itt
vagyok, ugye? - félénken kérdem. Az lenne a legrosszabb, ha útban lennék.
- Dehogyis, viccelsz?
Egyszer úgy is hozzá kell szoknunk a közönséghez. - Ebben igaza van a fehér
hajú fiúnak. Elég csendes szemlélő vagyok, mit ne mondjak.
- Akkor jó, nem
szeretnék a terhetekre lenni. - halványan elmosolyodom, erre pedig megszólal a
telefonom. - Bocsánat, ezt fel kell vennem - állok fel és sétálok kicsit
arrébb, mikor meglátom Anyu nevét a kijelzőn.
- Szia!
- Szia! Hamarosan ám jó
lenne, ha itthon lennél. Meddig maradsz még? - rápillantok az órámra és
tudatosul bennem, hogy jól elment az idő. A banda is lassan menni akar,
gondolom.
- Ok, világos. Úgy egy
fél óra múlva és mellé, amíg hazasétálok, az úgy negyedóra lesz a jelenlegi
állapotomban. Az úgy megfelelne? - vázolom fel a helyzetem.
- Persze, de vigyázz
magadra. Most már elég korán sötétedik. – Oh, az anyai féltés! Ne értsen senki
félre! Teljes mértékben egyetértek vele, de minden egyes alkalommal elmondani,
gondolom nem csak nekem fárasztó.
- Úgy lesz. Szia! –
köszönök el, ő pedig leteszi a telefont. Visszasétálok a fiúkhoz és lehuppanok
a helyemre. - Anyu hívott és azt mondta, hogy lassan haza kéne mennem. Még
meddig maradtok? - gyorsan elszaladt az idő.
- Igazából, ma ennyi
lett volna a próba. Meddig maradhatsz? – hopp, akkor pluszba ráhúztam nekik fél
órát.
- Mivel nem tudtam, hogy
még mennyit szándékoztok próbálni, ezért fél órát mondtam, de ha most készen vagytok,
akkor mennék. Így is sokat lógtam rajtatok. - hát ja, most vagy kihasználjuk
azt a fél órát vagy nem. Ennyi.
- De nem eleget! -
szólal fel a felemás szemű énekes mosolyogva és ezen eléggé meglepődöm. Egész
délután itt voltam és még több időt akar velem tölteni? Ilyen nincs!
- Ha szeretnétek,
maradhatok. Rajtatok áll a döntés. - szívesen lennék még velük, nagyon jó
társaság mindkettő.
- Nekem most mondjuk
mennem kéne, de itt a kulcs, ha még maradtok, csak zárjátok be. Na, császtok! –
mondja a gitáros és felegyenesedik. Hátára veszi a táskáját és egy intéssel le
is rendez minket, mikor elköszönünk.
- Hát, jól itt hagyott
minket. - jegyzem meg. – Amúgy, komolyan gondoltam mindent a zenétekkel
kapcsolatban. Nem holmi nyalizás volt, az távol álljon tőlem. - töröm meg a csendet.
- Nagyon kedves tőled,
hogy így gondolod, de van még hova fejlődnünk. - nem hiszi el, hogy tényleg
tehetségesek.
- Na, hol az önbizalom? -
lököm meg játékosan a vállát az enyémmel. - A szövegeket amúgy ki írta? Nagyon
kifejező és passzolnak a sorok, na meg a rímelés. - Egy álom volt hallgatni a
dallamok táncát.
- A szöveget én írom, de
a további teendőket Castiellel hozzunk össze közösen. - olyan szerényen mondja,
mintha vétek lenne tudni arról, hogy ő a szövegíró.
- Megnézhetem? - a
kíváncsiságtól felcsillan a szemem, néha átok ez a tulajdonság.
- Ha ennyire kíváncsi
vagy rá. - halványan elmosolyodik, én pedig szorgalmasan vigyorogva elkezdek
helyeslően bólogatni. Előveszi a zsebéből azt a kék jegyzetfüzetet, amit a
padnál találtam. Átnyújtja nekem, én pedig óvatosan lapozgatni kezdem. Olyan,
mintha egy kincsét tartanám a kezeim között és felemelő érzés, hogy így
megbízik bennem. A szövegeket hamar átfutom és mind fantasztikus lett. Az
utolsó dalnál kicsit elidőzök, mivel az nincs befejezve, de szuperül alakul. Gyönyörűen
ír minden értelemben. A dalok, a kézírása egyszerűen varázslatos.
- Csodálatosak! - helyezem
tenyerébe alkotásaival teli füzetét álmélkodva.
- Köszönöm. - bazsalyog.
El tudnék tőle olvadni. Na, várjuk! Ez honnan jött??! Hiszen ő csak egy
normális osztálytársam, meg kell becsülni az ilyet. Ha van is valami több,
talán azt úgy se tudom.....még. Az órámra nézek, hogy ellenőrizzem az időt.
Pupilláim kitágulnak, amikor tudatosul bennem, hogy itt az ideje hazamenni.
Kissé csalódottan tápászkodok fel és nézek le az értetlen fiúra. Válas képp a
fel nem tett kérdésére megkocogtatom az órám, mire ő megvilágosulva indul el az
ajtóhoz. Azt a pár fokot igyekezve teszem meg, bár bokám ellenére gyorsan
kikecmergek az alagsorból. Lysander bezár és egymás mellett célozzuk meg a
kijáratot. Kinézek az ajtó üvegén és meglep, hogy már ennyire besötétedett.
Sóhajtva tárom ki a nyílászárót és surranok ki rajta. A hűvös, friss levegő
könnyen felébreszt és figyelmesebbé tesz. A mellettem ácsorgó srácra felpillantok,
aki a sötétségbe bámul. Talán észrevett valamit, amit én nem.
- Lysander! Jó volt
veletek ez a délután, de most mennem kell. Szia! - halkan beszélek, nem akarom
megbolygatni az éjszaka csendjét, pedig csak 6 óra van.
- Hazakísérlek. Nem
hagyom, hogy egyedül menj. - védelmező hangszín hallható ki a hangjából.
Ellenvetést nem tűrő, nem mintha ellenkezni akarnék. A hazavezető utat hamar
megtesszük és ismét az ajtóban állunk. Idefele is jól elbeszélgettünk, kiváló
csevegőpartner.
- Köszönöm, hogy elkísértél.
Akkor holnap találkozunk.
- Szívesen. Akkor
holnap. Szia! - nyom egy puszit az arcomra, de a sötét miatt nem láthatja égő
orcám.
- Szia - nyögöm ki és
már be is fordulok a lakásba. Lepakolok és megyek a konyhába. Anyuval megosztom
a mai élményeimet, aztán megyek a szobámba.
~*~*~*~
Reggel
kicsit korábban kelek és elvégzem a reggeli rutinmunkákat, hogy Anyunak ne
kelljen cipelnie össze-vissza. A készülődés után levergődöm a lépcsőn és
bekecmergek a konyhába egy gyors reggelire. Anyu már kikészítette, mivel dolgozni
ment. Várj!! MI??!! Soha nem szokott ilyen korán bemenni. A meglepődöttségemben
azt sem tudom, mit csináljak, aztán eszembe jut, hogy valamiféle jelzés nélkül
nem megy el csak úgy. Ekkor észreveszek egy narancssárga papírt a hűtőre
erősítve. Közelebb lépek hozzá és elolvasom a rajta hagyott üzenetet: "Le
vagyok maradva a munkával, sajnálom, hogy nem tudlak ma elvinni." Minden
világossá válik számomra. Lassan indulnom kell, ezért felveszem a kabátomat, a
cipőmet és a táskámat. Kinyitom az ajtót és kilépek rajta, mikor nekiütközöm
valakinek. A lendülettől lepattanok róla és hátraesek. Pontosítok, hátraesnék,
de elkapja a karom és magához húz. Légzésem felgyorsul ezekre a hirtelen
eseményekre. Próbálok megnyugodni kicsit a szorosan tartó karjai között. Mikor
úgy érzem, sikerült, lassan és óvatosan kibontakozok az öleléséből, majd a
tekintetét kutatom. Elveszek a csodálatos szempárban. Olyan, mintha egy zöld
mezőn és az aranyló naplementében lennék egyszerre. Eltévedek a káprázatos
szemeinek világában és nem is akarok kijutni onnan, viszont a hangja kirángat
az éber álmomból.
- Szia - A hangja kicsit
rekedtes, ellenben ugyanolyan lágy, mint általában. A hangszálai
megremegtetésének hála, egy jól eső borzongás fut végig rajtam.
- Szia - egy apró
mosollyal a szám sarkában köszöntöm. - Hogyhogy itt vagy? - félredöntöm
leheletnyit a fejem és válaszra ösztönzően pillantok fel rá.
- Gondoltam, elkísérlek,
úgyis útba esik a házad - Jaj, de aranyos! Most a saját nyakába akar akasztani?
Érdekes, eddig magamra teherként tekintettem, de mégis ki akarna egy ilyen
felesleges lánnyal időt tölteni? Senki!! Hát ő még biztos nem tudja, milyen
terhet aggat magára velem.
- Köszönöm, akkor
mehetnénk is, mielőtt elkésünk - mondom véleményemet, hiszen normál
állapotomban ilyenkor szoktam elindulni, de ezt a távot most nem tudom ugyanabban
az ütemben megtenni. Lysander egy bólintással nyugtázza mondanivalóm és közben
lassan elindulunk a suli felé. Az utat végig beszélgetjük mindenféléről és
éppen csengőre érünk az épületbe. Kicsit fellélegzem, de még előttem van a
neheze, amit a második emeletre vezető lépcső testesít meg. Nagy levegőt véve
neki vágok és elindulok felfelé. Elég kemény diónak ígérkezik. A cél érdekében
ugrálva szedem a fokokat, ennek köszönhetően pedig gyorsan kifáradok. Térdemen
támaszkodva kezdek el lihegni és új erőt gyűjteni a visszamaradó
lépcsőfokokhoz. A fiú kényelmesen sétál mellettem, majd ahogy felegyenesedem
egy pillanatra a szemébe nézek és azok megcsillannak. Hirtelen ötlettől
vezérelve egyszerűen felkap és felvisz az emeletre, majd ott visszaereszt a
talajra és célba vesszük a termet. Viszonylag hamar beérünk, de a tanár már
bent van. Szuper! Most lehet magyarázkodni!
