Scarlett - Jégkristály 3. rész: Próba

Kedves Csábítók!

Scarlett visszatért rengeteg nagyszerű történettel, amelyek közül most elhoztuk nektek a harmadik részt!
Ui.: a Jégkristály részei egy "bizonyos" ideig hetente fognak megjelenni.

Jó olvasást!

Jégkristály 3. rész:

Próba

A sulinak már negyedórája vége. Szinte mindenki hazament, csupán pár gyerek szállingózik a folyosón. Közben megjártam a büfét még zárás előtt, és vettem három üveg üdítőt kibővítve egy-egy agyserkentővel, egyet nekem és a másik kettőt a fiúknak. Most az alagsor ajtaja előtt ülök és várom a srácok érkezését, miközben egy számot hallgatok. Beleélem magam a zenébe és elkezdem dúdolni. Szeretem ezt dalt. Sokszor van úgy, hogy elkezdem énekelni és nem veszem észre. Valószínűleg megint ez történt, mivel a szám vége után meghallok egy hangot, amire felkapom az eddig padlót tanulmányozó tekintetem. Castiel szürke szempárjával találom szembe magam. Kérdőn nézek rá, miközben elszakítom hallójárataimtól a fülhallgatómat.

- Csak annyit mondtam, hogy nem hittem volna, hogy ismered ezt a bandát. – mondja vigyorral a képén.

- Sok mindent nem tudsz még rólam. - felelem és álló helyzetbe tornázom magamat. Az órára pillantok. Mindjárt fél lesz. A következő pillanatban pedig Lysander is megérkezik egy kulccsal a kezében. Nyitás után az ajtót szélesre tárja és előreenged. Kedves gesztus tőle. Amilyen gyorsan csak tudok, lemegyek a kis lépcsőn, hogy ne tartsam fel még jobban a fiúkat. Az alagsorban elég nagy kupi van. Dobozok mindenhol, egymás hegyén-hátán. Van pár dolog, ami le van takarva, és egy régi kanapé, amihez odasétálok, leteszem a táskám és leülök. Mire ezt végre hajtom, a srácok már készen állnak próbálni. Elkezdenek játszani, mintha ott sem lennék. Nagyon beleélik magukat, én pedig teljes figyelmemet nekik szentelem. Egy jó óra múlva Cass megszólal, hogy 'öt perc szünet', közben pedig leteszi a basszusgitárt egy tartóra, a másik fiú pedig a mikrofont az állványra. Ez idő alatt kiveszem a táskámból a frissítőket és elkiáltom magam:

- Megy!! - erre felfigyelnek és már dobom is az üvegeket. Szerencsére mindketten elkapják.

- Köszi! - mosolyogva hálálkodnak az apró gesztusért. Aztán letelepednek mellém az ülőalkalmatosságra. A csokikat is odaadom, amit szintén köszönet követ.

- Eddig milyenek vagyunk? - érdeklődik Lysander kíváncsian, felém fordulva.

- Nagyon szuperek vagytok! Eddig is imádtam az ilyen stílusú zenéket, de ez egyszerűen túl tesz rajtuk. Már megvan az első számú rajongótok! - áradozok. Istenem, mennyire jó lehet már ezt csinálni! Egész nap szövegeket irkálni és megalkotni hozzá a tökéletes ritmust. Fenomenális érzés!

- Ezt örömmel hallom! - csatlakozik Cass is a beszélgetésbe.

- De nem zavar, hogy itt vagyok, ugye? - félénken kérdem. Az lenne a legrosszabb, ha útban lennék.

- Dehogyis, viccelsz? Egyszer úgy is hozzá kell szoknunk a közönséghez. - Ebben igaza van a fehér hajú fiúnak. Elég csendes szemlélő vagyok, mit ne mondjak.

- Akkor jó, nem szeretnék a terhetekre lenni. - halványan elmosolyodom, erre pedig megszólal a telefonom. - Bocsánat, ezt fel kell vennem - állok fel és sétálok kicsit arrébb, mikor meglátom Anyu nevét a kijelzőn.

- Szia!

- Szia! Hamarosan ám jó lenne, ha itthon lennél. Meddig maradsz még? - rápillantok az órámra és tudatosul bennem, hogy jól elment az idő. A banda is lassan menni akar, gondolom.

- Ok, világos. Úgy egy fél óra múlva és mellé, amíg hazasétálok, az úgy negyedóra lesz a jelenlegi állapotomban. Az úgy megfelelne? - vázolom fel a helyzetem. 

- Persze, de vigyázz magadra. Most már elég korán sötétedik. – Oh, az anyai féltés! Ne értsen senki félre! Teljes mértékben egyetértek vele, de minden egyes alkalommal elmondani, gondolom nem csak nekem fárasztó.

- Úgy lesz. Szia! – köszönök el, ő pedig leteszi a telefont. Visszasétálok a fiúkhoz és lehuppanok a helyemre. - Anyu hívott és azt mondta, hogy lassan haza kéne mennem. Még meddig maradtok? - gyorsan elszaladt az idő.

- Igazából, ma ennyi lett volna a próba. Meddig maradhatsz? – hopp, akkor pluszba ráhúztam nekik fél órát.

- Mivel nem tudtam, hogy még mennyit szándékoztok próbálni, ezért fél órát mondtam, de ha most készen vagytok, akkor mennék. Így is sokat lógtam rajtatok. - hát ja, most vagy kihasználjuk azt a fél órát vagy nem. Ennyi.

- De nem eleget! - szólal fel a felemás szemű énekes mosolyogva és ezen eléggé meglepődöm. Egész délután itt voltam és még több időt akar velem tölteni? Ilyen nincs!

- Ha szeretnétek, maradhatok. Rajtatok áll a döntés. - szívesen lennék még velük, nagyon jó társaság mindkettő. 

- Nekem most mondjuk mennem kéne, de itt a kulcs, ha még maradtok, csak zárjátok be. Na, császtok! – mondja a gitáros és felegyenesedik. Hátára veszi a táskáját és egy intéssel le is rendez minket, mikor elköszönünk. 

- Hát, jól itt hagyott minket. - jegyzem meg. – Amúgy, komolyan gondoltam mindent a zenétekkel kapcsolatban. Nem holmi nyalizás volt, az távol álljon tőlem. - töröm meg a csendet.

- Nagyon kedves tőled, hogy így gondolod, de van még hova fejlődnünk. - nem hiszi el, hogy tényleg tehetségesek.

- Na, hol az önbizalom? - lököm meg játékosan a vállát az enyémmel. - A szövegeket amúgy ki írta? Nagyon kifejező és passzolnak a sorok, na meg a rímelés. - Egy álom volt hallgatni a dallamok táncát. 

- A szöveget én írom, de a további teendőket Castiellel hozzunk össze közösen. - olyan szerényen mondja, mintha vétek lenne tudni arról, hogy ő a szövegíró.

- Megnézhetem? - a kíváncsiságtól felcsillan a szemem, néha átok ez a tulajdonság.

- Ha ennyire kíváncsi vagy rá. - halványan elmosolyodik, én pedig szorgalmasan vigyorogva elkezdek helyeslően bólogatni. Előveszi a zsebéből azt a kék jegyzetfüzetet, amit a padnál találtam. Átnyújtja nekem, én pedig óvatosan lapozgatni kezdem. Olyan, mintha egy kincsét tartanám a kezeim között és felemelő érzés, hogy így megbízik bennem. A szövegeket hamar átfutom és mind fantasztikus lett. Az utolsó dalnál kicsit elidőzök, mivel az nincs befejezve, de szuperül alakul. Gyönyörűen ír minden értelemben. A dalok, a kézírása egyszerűen varázslatos.

- Csodálatosak! - helyezem tenyerébe alkotásaival teli füzetét álmélkodva.

- Köszönöm. - bazsalyog. El tudnék tőle olvadni. Na, várjuk! Ez honnan jött??! Hiszen ő csak egy normális osztálytársam, meg kell becsülni az ilyet. Ha van is valami több, talán azt úgy se tudom.....még. Az órámra nézek, hogy ellenőrizzem az időt. Pupilláim kitágulnak, amikor tudatosul bennem, hogy itt az ideje hazamenni. Kissé csalódottan tápászkodok fel és nézek le az értetlen fiúra. Válas képp a fel nem tett kérdésére megkocogtatom az órám, mire ő megvilágosulva indul el az ajtóhoz. Azt a pár fokot igyekezve teszem meg, bár bokám ellenére gyorsan kikecmergek az alagsorból. Lysander bezár és egymás mellett célozzuk meg a kijáratot. Kinézek az ajtó üvegén és meglep, hogy már ennyire besötétedett. Sóhajtva tárom ki a nyílászárót és surranok ki rajta. A hűvös, friss levegő könnyen felébreszt és figyelmesebbé tesz. A mellettem ácsorgó srácra felpillantok, aki a sötétségbe bámul. Talán észrevett valamit, amit én nem.

- Lysander! Jó volt veletek ez a délután, de most mennem kell. Szia! - halkan beszélek, nem akarom megbolygatni az éjszaka csendjét, pedig csak 6 óra van. 

- Hazakísérlek. Nem hagyom, hogy egyedül menj. - védelmező hangszín hallható ki a hangjából. Ellenvetést nem tűrő, nem mintha ellenkezni akarnék. A hazavezető utat hamar megtesszük és ismét az ajtóban állunk. Idefele is jól elbeszélgettünk, kiváló csevegőpartner. 

- Köszönöm, hogy elkísértél. Akkor holnap találkozunk.

- Szívesen. Akkor holnap. Szia! - nyom egy puszit az arcomra, de a sötét miatt nem láthatja égő orcám.

- Szia - nyögöm ki és már be is fordulok a lakásba. Lepakolok és megyek a konyhába. Anyuval megosztom a mai élményeimet, aztán megyek a szobámba.

~*~*~*~

Reggel kicsit korábban kelek és elvégzem a reggeli rutinmunkákat, hogy Anyunak ne kelljen cipelnie össze-vissza. A készülődés után levergődöm a lépcsőn és bekecmergek a konyhába egy gyors reggelire. Anyu már kikészítette, mivel dolgozni ment. Várj!! MI??!! Soha nem szokott ilyen korán bemenni. A meglepődöttségemben azt sem tudom, mit csináljak, aztán eszembe jut, hogy valamiféle jelzés nélkül nem megy el csak úgy. Ekkor észreveszek egy narancssárga papírt a hűtőre erősítve. Közelebb lépek hozzá és elolvasom a rajta hagyott üzenetet: "Le vagyok maradva a munkával, sajnálom, hogy nem tudlak ma elvinni." Minden világossá válik számomra. Lassan indulnom kell, ezért felveszem a kabátomat, a cipőmet és a táskámat. Kinyitom az ajtót és kilépek rajta, mikor nekiütközöm valakinek. A lendülettől lepattanok róla és hátraesek. Pontosítok, hátraesnék, de elkapja a karom és magához húz. Légzésem felgyorsul ezekre a hirtelen eseményekre. Próbálok megnyugodni kicsit a szorosan tartó karjai között. Mikor úgy érzem, sikerült, lassan és óvatosan kibontakozok az öleléséből, majd a tekintetét kutatom. Elveszek a csodálatos szempárban. Olyan, mintha egy zöld mezőn és az aranyló naplementében lennék egyszerre. Eltévedek a káprázatos szemeinek világában és nem is akarok kijutni onnan, viszont a hangja kirángat az éber álmomból.

- Szia - A hangja kicsit rekedtes, ellenben ugyanolyan lágy, mint általában. A hangszálai megremegtetésének hála, egy jól eső borzongás fut végig rajtam.

- Szia - egy apró mosollyal a szám sarkában köszöntöm. - Hogyhogy itt vagy? - félredöntöm leheletnyit a fejem és válaszra ösztönzően pillantok fel rá.

- Gondoltam, elkísérlek, úgyis útba esik a házad - Jaj, de aranyos! Most a saját nyakába akar akasztani? Érdekes, eddig magamra teherként tekintettem, de mégis ki akarna egy ilyen felesleges lánnyal időt tölteni? Senki!! Hát ő még biztos nem tudja, milyen terhet aggat magára velem.

- Köszönöm, akkor mehetnénk is, mielőtt elkésünk - mondom véleményemet, hiszen normál állapotomban ilyenkor szoktam elindulni, de ezt a távot most nem tudom ugyanabban az ütemben megtenni. Lysander egy bólintással nyugtázza mondanivalóm és közben lassan elindulunk a suli felé. Az utat végig beszélgetjük mindenféléről és éppen csengőre érünk az épületbe. Kicsit fellélegzem, de még előttem van a neheze, amit a második emeletre vezető lépcső testesít meg. Nagy levegőt véve neki vágok és elindulok felfelé. Elég kemény diónak ígérkezik. A cél érdekében ugrálva szedem a fokokat, ennek köszönhetően pedig gyorsan kifáradok. Térdemen támaszkodva kezdek el lihegni és új erőt gyűjteni a visszamaradó lépcsőfokokhoz. A fiú kényelmesen sétál mellettem, majd ahogy felegyenesedem egy pillanatra a szemébe nézek és azok megcsillannak. Hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen felkap és felvisz az emeletre, majd ott visszaereszt a talajra és célba vesszük a termet. Viszonylag hamar beérünk, de a tanár már bent van. Szuper! Most lehet magyarázkodni!