Tigasa Mawao - K3: Júlia

Kedves Olvasók!

Most sem maradhat el a fergeteges szórakozás, itt az ideje egy kicsit megnyugtató vizekre evezni :D Vajon mi fog történni? Megígérem Nektek, a 10. rész még izgalmasabb lesz, mint a mostani, de ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, fokozni kell az izgalmakat :)

breaking news: tudom, hogy nem érkezett a Cserediák, ennek oka a vizsgaidőszak... sajnos az egyik gyakorlati jegyem elégséges lett, és a magas ösztöndíj miatt muszáj minden vizsgajegyemnek ötösnek lenni *lekopog, eddig ez így van* Úgyhogy az most elsőbbséget élvez, nem is írtam egy betűt sem, megmondom őszintén. Június 21-én van papírforma szerint az utolsó vizsgám, utána érkezni fog majd egy extra hosszú vagy pedig két fejezet:D Még nem tudom.


Addig viszont élvezzétek, ami van! :D

9. fejezet: Júlia

Az első felvonás után mind a négyünkről ömlött a verejték. Lihegtünk, mintha minimum a maratont futottuk volna le. Alig bírtuk el a saját testsúlyunkat, mind leroskadtunk egy-egy székre és annyi vizet ittunk, amennyi csak belénk fért.

Kuromu szólalt meg elsőnek:

- Ez elképesztő volt, csajok, gratulálok! – zihált. – Mind kitettetek magatokért, jár a tíz perc pihenő.

- Csak tíz perc? – hőbörögtünk mindhárman.

- Így jön ki a másfél óra! – tárta szét a karjait Kuro. – Első felvonás: negyven perc; szünet: tíz perc; második felvonás: negyven perc!

- Húsz perces szünetet akarooook! – hörgött elképesztően túlvilági hangon Klem.

- Ne is álmodj róla! – vágta rá Kuromu, és kiviharzott a sátorból.

- Csajszik! – vigyorgott ránk Kio, mintha neki még csak meg se kottyant volna a mi kis színdarabunk. Pedig szerintem pont, hogy ő hajszolta túl magát leginkább hármunk közül. – Elugrom a büfébe! Ki mit kér?

- Egy Red Bull jól esne – biccentett Klem. – Vagy bármi más energiaital. Fő, hogy tengjen túl a cukortól és az egészségtelen összetevőktől – mondta, majd nehézkesen felállt.

Klemirsa mozgásából egyből arra következtettem, hogy megint meghúzta néhány izmát és inát. Bunyózni bezzeg nem volt rest, de mihelyst egy komolyabb sport űzésére lett kényszerülve, sose bírta szusszal. Nem is csoda, az ő szervezete még nem volt olyan fejlett, mint a mienk (ráadásul ő még károsította is azt cukorral, koffeinnel, néhanapján nikotinnal…).

- A sátor közelében leszek, ha keresnétek. Nem megyek messzire, csak váltok pár szót a srácokkal.

- Én is kérek valamit – lihegtem. – Esetleg limonádé vagy valamilyen citromos üdítő esne jól. Legyen szénsavas és savanykás.

Kio szemei látványosan felcsillantak.

- Te hogy tervezted eltölteni ezt a tíz percnyi szabadságot, Kururu? – fordult felém Kio lelkesen. Valamiért nem tetszett az a csalfa kifejezés az arcán, amivel engem vizslatott. – Hadd találjam ki, Lysander közelében keresselek, mikor kezemben a limonádéddal visszatérek…

- Én itt maradok – ráztam meg a fejem. Kio és Klem meglepetten nézett össze, ezért hozzátettem. – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak. Az orromig se látok.

- Oké. Azért ha valaki keres, ugye beengedhetjük hozzád? – kérdezte Klem, miközben vállára vette a szponzorainktól „kapott” melegítő felsőjét.

- Persze – bólintottam. – Nem terveztem átöltözni vagy ilyesmi. Nyugodtan bejöhet bárki. Kivéve azok, akikről sejtitek, hogy színét se akarom látni.

- Patrik, Nina, Dakota, riporterek, kocka médiások és fontos, fő manusok? – kérdezte Klem.

- Stimmel – bólintottam.

Ezután teljesen magamra maradtam a kis sátrunkban, amit nem is bántam igazán. Kintről beszűrődött a tömeg nyüzsgése. Nem, semmi kedvem nem volt elhagyni a sátrat. Nem csábított a kint, a tömeg, a hangzavar gondolata. Most valahogy jól esett az egyedüllét. Becsuktam a szemem, mélyen beszívtam az ott uralkodó hideg levegőt. Fáradt voltam, pedig még csak a félidőnél jártunk. Minden végtagom sajgott, a hangszalagjaim kissé érzékennyé váltak attól a rengeteg, hűs levegőtől. „Ebből jó kis megfázás lesz, ki tudja, talán influenza is válhat még belőle” – gondoltam. Úsztam a verejtékben, tiszta víz volt mindenem, a hajam rám tapadt, facsarni lehetett volna belőle az izzadtságot. A testem égett, a bőrömről párolgó víz folyamatosan hőt vont el, így fázni kezdtem. A székemre tett törülközőkkel sebesen szárítani kezdtem magam, és imádkoztam, nehogy valaki illetéktelen (ergo mindenki, aki nem a tesóm) pont akkor benyisson a sátorba… Szerencsémre végül ez nem következett be.

Miután totál megszárítkoztam, magamra fújtam vagy fél liter dezodort, mert elviselhetetlen szagom volt. Ennek az lett az eredménye, hogy a gyümölcsös-vaníliaillat még az esti premierre se párolgott el teljesen a sátor anyagából, pedig a főpróba után a fekete egyenruhás kellékesek szétszedték és a szabad levegőn ki is szellőztették azt…

„Bravó, Kururu, haragítsuk csak magunkra Kioruékat, mit számít! Sőt, érezze nyugodtan az egész lelátó, milyen dezodort használ Kurona Kururu, hadd örüljenek a szponzorok az ingyen reklámnak!” Ezek után már semmi se érdekelt, levágódtam a nevemmel ellátott campingszékre (filccel, olvashatatlanul, nyomtatópapírra, celluxszal odaragasztva, ízlésesen, ahogyan az egy kontinens szinten közismert, igazi, tehetséges előadóhoz dukál), és egy húzásra kiittam Kuromu ásványvizét. Totál felhúztam magam… a semmin.

Igen, az ember azt hihetné, hogy a nagy semmin húztam fel magam. Tévedés. Én ugyanis totál jogosan görcsöltem. Elszúrtam az előadást. Legalább is, szerintem. Rontani nem rontottam, sőt, bizonyos részeknél sikerült túlteljesítenem a tesóim elvárásait, csak… A közönség arca… Nem olyan volt, mint vártam. Az emberek lelkesek voltak, mosolyogtak, a szemük ragyogott, de… Nem volt teljes az elégedettségük. Éreztem, hogy valamit nem tartottak jónak, és ez frusztrált. Csakis bennem lehetett a hiba, hiszen ez a kétség akkor merült mindig fel bennem, mikor én – Rómeó vagy Júlia köntösében – voltam a figyelem középpontjában. Mintha valamit nem helyeseltek volna.

Lehet, hogy csak képzelődtem. Egyszerűen csak bemesélhettem magamnak, hogy bennem, az én előadásmódomban találtak valami kifogásolnivalót. Nem is láttam őket igazán, csak a megérzéseimre hagyatkoztak. Valószínűleg…

„Nem! Elrontottam! Valamit egész biztosan elszúrtam! Méghozzá mindvégig! A jégre lépésemtől a félidőig…” Ez a gondolat annyira felhúzta az agyam, dühömben csapkodni kezdtem a törülközőmmel a levegőt, feldöntöttem a székemet, magamba fojtva a sikoltozásaimat toporzékoltam, mint valami hisztis kölyök…

- Bejöhetek?

Ha akkor nem sokkolt a sátor bejáratánál ácsorgó Lysander látványa, akkor soha. Beégésből jeles.

- Sz… szia! – nevettem kínomban. – Eléggé lányszagú ez a hely, beszélgessünk inkább kint…

- Nem lehet – nézett a szemembe szigorúan. – Van valami, amit itt és most meg kell beszélnem veled.

Nőből vagyok, szerintem teljesen kézenfekvő, hogy teljesen összezavart, amit mondott. Még így is, mikor eleve zavart voltam.

- A frászt hozod rám ezzel a nézéssel... – rebegtem, majd újra erőt vett rajtam a csajos hisztizésem. Összesen fél percig tudtam féken tartani, ami nem kis teljesítmény. – Na, jó, hol rontottam el? Áruld el, könyörgöm, különben megőrülök! Miért nézett olyan furán mindenki? – fakadtam ki.

Ezzel sikerült Lysandert is elbátortalanítanom. Szerintem megérezte, hogy nem a legjobbkor zavart, és ment is volna elfelé, csakhogy valamiért ezt mégse tehette.

- Ülj le – sóhajtott, közben beljebb lépett a sátorba, ami zsúfolásig volt jelmezekkel, székekkel és egyéb női holmikkal. Még szerencse, hogy semmi zavarba ejtő ruhaneműt nem hagyott senki szem előtt… -, ez el fog tartani egy darabig, ahogy elnézem.

- Ennyire rémes voltam? – szörnyülködtem. Lysander gondterhelten ült le a mellettem lévő székre.

- Túlidegeskeded a dolgot. Egyáltalán nem voltál rossz, sőt! Mind a négyen rendkívül ügyesen és otthonosan mozogtatok a jégen. Jól énekeltetek, és az egyedi karakterekkel, a némiképp megmásított szöveggel igazán élvezhetővé tettétek a műsort. Még Castielt is hallottam nevetni, ami nem kis dolog. Mindössze arról van szó, hogy… valami hiányzott az előadásotokból. Ez mindenkinek szemet szúrt, gyakorlatilag az összes jelenlévő nevében beszélem ezt meg veled. Ők küldtek ide, nem tagadom.

Kissé nehezemre esett mindezek után levegőt venni. Nem álltam soha hadilábon a negatív kritikákkal, főleg, mikor tökéletesen tisztában voltam a határaimmal és a képzetlenségemmel. Csak akkor… Egyszerűen lövésem sem volt, hol ronthattam el. Féltem, hogy Rómeó karakterét nézte olyan rossz szemmel mindenki, hogy elhibáztam Lysander karakterét. Ezt az egyet nem lettem volna képes megbocsátani magamnak. Nagyot nyeltem, aztán bátortalanul rákérdeztem:

- Mi volt az, ami hiányzott?

- Inkább ki – helyesbített Lysander. Szóhoz se jutottam a döbbenettől, ő pedig hozzátette – A hiányzó láncszem… Te voltál, Kururu.

Na, a korábbi rettegésem erre egyből alábbhagyott, s átvette az elmém fölötti irányítást a teljes értetlenség. Eléggé hülyén festhettem, de nem érdekelt.

- Nem rémlik, hogy Shakespeare besuvasztott volna egy Kururu nevű női karaktert az egyik legnevesebb tragédiájába…

- Jogos, ezt tényleg rosszul fejtettem ki – nevetett Lysander, majd bosszúsan a hajába túrt. – Hogy is fejthetném ki érthetőbben… Amikor Kuromu Tybalt szerepét töltötte be, az aggódása Júlia iránt… Kézzel tapintható volt a játéka mögötti valóság, hogy mennyire aggódott érted, s hogy mennyire dühítette, hogy nem tehetett érted semmit. Klemirsa mint Mercutio… Az ő jelleme is meglehetősen összeolvadt a karakterével. Ezért is volt olyan szimpatikus: hiába színészkedett, önmagát, a kissé obszcén és indulatos valóját nem hazudtolta meg egy pillanatra sem. Ugyanez Kioruról, mi több, Rómeó szerepköréről is elmondható. Az, hogy a karakterek jellemébe bele volt keverve egy másik, élő személy gondolkodásmódja, az olyan… valóságossá tette őket. Nem Kuromut képzeltük Tybaltnak, hanem Tybaltot Kuromunak, tökéletesen átjöttek a sajátos érzései az előadásmódjában, és ez… sokkal jobb volt. Nem egy átlagos Rómeó és Júliát láttunk mi, nézők a jégen, hanem a K3 saját történetét. Mit tenne a családod, ha az ő drága Kururujuk egyszer szerelembe esne, ez jött át a produkciótokban. Ezért vált különlegesebbéé, szimpatikusabbá és figyelemfelkeltővé az egész. Mert valóságossá alakult a kép.

- Azt hiszem, értem – bólogattam, bár őszintén szólva, kicsit sem volt egyszerű dolgom Lysander szavainak értelmezése.

- Ezért volt Júlia olyan üres – jelentette ki a szemembe nézve –, hiszen az ő karaktere mögött nem lehetett látni senkit. Bárki képes lett volna megmondani, hogy az a jégen táncoló lány nem te voltál. Csak egy otromba álarc, egy kitalált lány, a tökéletes Júlia megtestesítője. Egy senki, akire senki nem kíváncsi. Érted, ugye?

Lysander finoman a fülem mögé igazított egy, korábban az arcomba lógó tincset, az érintésétől hideg borzongás fogott el, ijedtemben elfordítottam a fejem. Naná, hogy tudtam, hogy én a jégen nem voltam Júlia, a jégen Júlia és én nem jelentettünk egy személyt. Két teljesen más személyiség voltunk. Én egy elképesztően naiv, félénk, néha kissé túl fecsegős, esetlen lány voltam, aki nem szeretett, nem is tudott műkorcsolyázni igazán, mert neki a zene, az éneklés, a bandája, a családja és a szerelme volt a mindene… Júlia pedig… Egy angyal volt. Páratlanul kecses, igazi szépség, akit soha nem kerítettek hatalmába negatív érzelmek. Tiszta maradt, akár a frissen hullott hó, gyötörhette bármennyi kín és gyötrelem, soha nem inogott vagy változott meg. Mindig a szerelmének élt, mindent képes volt eldobni érte hezitálás nélkül. Júlia… Tökéletes volt.

Mégsem elég.

Bosszúsan felálltam, és a sátor másik végébe trappoltam (mindössze két-három lépéssel), ahol a ponyva rá volt borítva a jégre vezető peremre, karjaimat magam köré fontam és ráhajoltam a vékony falécre, ami elválasztott akkor a jégtől.

- Ugyan… - nevettem elfúló hangon. – Hogy is válhatna egy magamfajta tökéletlen lány igazi Júliává?

Lysander nagy, törődő kezét a vállamra helyezte. Nem fordultam felé. Nem voltam rá képes. Dühös voltam magamra. Kuromu elvárta tőlem, hogy tökéletesen teljesítsek a fellépésünkön. Mindenki bízott bennem, hogy meg tudtam csinálni. Sőt, ez volt az ára a szombati szabadnapunknak! Én meg… elszúrtam. Mert nem tudtam Júliává válni.

- Ismered azt az ősrégi dalt, ami megcáfolja Sakespeare Júliájának tökéletességét? – kérdezte hirtelen.

- Júlia nem akar a földön járni? – kérdeztem.

- Szerintem az a dal tökéletes mértékben igaz. Júlia ember volt, nem pedig egy égből pottyant kisangyal. Egész biztosan undorodott valamitől, utált embereket és sajnáltatta önmagát néhanapján, mint bárki más. Lehettek titokban nőkre nem valló szokásai, követhetett el dolgokat, amiket később megbánt. Az emberek tökéletlenek, egy kivételt sem tudnék hirtelenjében felsorolni.

- Akik ezt a műsort látni fogják, mind azt hiszik, hogy én az vagyok – ráztam meg a fejem. – Ők ilyennek ismernek. Nem láthatják meg rajtam, mennyire sebezhető is vagyok valójában. Azzal tönkretenném az illúziót, ami általuk csodált személlyé tesz engem, és fuccs az egyébként is haldokló karrieremnek. Nem tudhatják meg, hogy végig a szemükbe hazudtam. Azt az elkeseredettséget, mikor valaki csalódik a legnagyobb példaképében, ellenségemnek se kívánnám. Példát kell mutatnom nekik, be kell bizonyítanom, hogy a hírnév nem teszi tönkre az embert, csak még fényesebbé teszi a ragyogását. Ilyen ez a show biznisz.

- Szerintem ők is jobban szimpatizálnának a fellépésetekkel, ha egy valósághű, egyedi egyéniséget látnának maguk előtt – mondta Lysander. – Én hiszem, hogy erre a te igazi éned lenne a legjobb választás. Már ha az az igazi valód, amit felém mutatsz.

- Nem tudom megjátszani magam előttem, ha próbálnám, akkor se menne – ráztam meg a fejem. – Nagy szemétség lenne hazudnom neked azok után, amiket értem tettél. Kiálltál értem, megvigasztaltál, aggódtál értem, nem szóltál Ninának… Nekem, a kicsi, naiv Kururunak ennyi bőven elég arra, hogy megbízzak benned.

Lysander aprót nevetett ezen.

- Meglehetősen kishitű vagy szárlétedre.

- Nem szeretem fényezni magam.

- Nem azt mondom, hogy lehetnél valamivel dicsekvőbb, de igazán hihetnél jobban is magadban és a képességeidben.

- Hittem. Mű-Júlia lett a vége.

- Akkor felejtsd el Júliát. Maradj szimplán csak Kururu. A közönség rád vár, mással nem elégszenek meg. Ők téged ismernek, szeretnek, rád kíváncsiak.

Ezen én nevettem.

- Azt akarják, hogy haljak meg? Ez kedves.

Még szép, hogy nem ezt várták az ismerőseim, sokkal inkább azt, hogy Lysanderrel, álmaim fiújával karöltve emelkedjek fel a Mennybe, az örök boldogság országába, ahol soha senki nem tudná háborgatni a mi gyönyörű szerelmünket… Szép kis fantáziálás, nekem is elnyerte a tetszésem. Kár, hogy ebből Lysander mit sem sejtett.

Aztán újra átgondoltam.

- Én halok meg… – hebegtem.

„Ha sikeresen végrehajtom a zárójelenetet, amiben én és Lysander eltávozunk, azzal iszonyúan nagy hatást tudnék gyakorolni a nézőkre! Hiszen ők ismernek minket! Ha engem, Kururut látnának meghalni, ezerszer hatásosabb lesz a jelenet, mintha egy vadidegen bigével patkolna el Lysander. Mű-Júlia mindenkiből elégedetlenséget váltana ki. Én viszont feledhetetlenné tehetném ezt az előadást, ha önmagamat adom! Erre tényleg csak én lehetek képes!”

A korábbi mondatommal enyhén a frászt hoztam Lysanderre.

- Ne ess túlzásba… Figyelsz te rám? Hé, Kururu! Ugye nem gondoltad komolyan?

- Bocsi, kicsit elkalandoztam – nevetve fordultam felé. – Ne haragudj, amiért ennyi fejfájást okoztam neked idáig. Ígérem, nem fogsz csalódni bennem, méltó Júliáddá fogok válni!

A sátor túlsó végéből egy elismerő füttyszó hallatszott harsányan.

- Ó, ne! Csak nem egy idilli pillanatot zavartam meg véletlenül? – nevetett tettetett szomorúsággal az arcán Kioru.

- Te, Hímnemű Hófehérke! – dugta be a fejét Klem a sátorba, de tényleg úgy, hogy csak a feje látszott ki a ponyva mögül. – Odakint literszámra isszák a véred, hogy gyanúsan sokáig tartózkodtál idebent édes kettesben az egyik nővéremmel, szóval húzás kifelé, mielőtt valamelyik pletykaéhes riporter szimatot fog! – hadarta le egyetlen levegővétellel. Lysander kissé bizonytalanul indult meg kifelé, mire Klem (majdhogynem szó szerint!) kidobta őt a sátorból. Bravó, megint nem volt időnk normálisan elköszönni egymástól.

Kio eztán egyetlen lépéssel odalibbent mellém.

- Hoztam neked Sprite-ot!

- Köszi – sóhajtottam, majd jó nagyot húztam a pezsgő üdítőből. – Nem gondolod, hogy bánhattatok volna legalább egy fokkal finomabban is vele?

- Egyáltalán nem! – nevetett Kio, majd bizalmasan kezdett suttogni a fülembe. – Mihelyst kilépünk a show bizniszből, tőlem, sőt, tőlünk akár rád is mászhat, addig viszont hivatalosan is pasi-tilalmat hirdetett Kuromu. Csak semmi gyanús mozdulat, amíg nincs meg a hivatalos döntésed!

Piszok rosszul éreztem magam a szavaitól. Azért is fájtak annyira, mert igaza volt. Ha a végső döntésem a sztárlét lett volna, nem tehettem tönkre a jó hírnevem néhány légből kapott pletyka miatt. Márpedig ez is egy lehetőség volt, méghozzá egy 50%-os valószínűséggel bíró. Zene… Lysander… Éneklés… Szerelem… Miért nem kaphattam meg mindkettőt?

- Az élet igazságtalan – motyogtam.

- A mi dolgunk, hogy igazságot tegyünk benne, és végig kiálljunk a magunk igaza mellett! – kacsintott rám Kioru biztatóan.

Kis váratva Klem és Kuro is visszatért a sátorba.

- Basszus, mi ez az orrfacsaró bűz? – hőbörgött Klem.

- Eper?! – sipítozott örömében Kio. – Imádom az epret!

- Két perc múlva kezdünk – közölte velem nyersen Kuromu. – Készen állsz?

Mire én így feleltem:

- Soha nem álltam még ennyire készen.

Kuromu alig láthatóan rám mosolygott.

- Ezt akartam hallani. Adj bele mindent!

- Úgy lesz!

Rebi - Bolondulásig szeretni 5. fejezet

Kedves Olvasók!

Megérkezett az ötödik fejezet, ami egy kis lelkifröccsel és a kapcsolatok mindennapi problémáival szembesít minket. Ti mit tennétek, ha Nektek kellene választani? 

Jó olvasást kívánok hozzá, az írónk igazán kitesz magáért minden rész megírásakor:D Bíztassátok, hogy továbbra is lelkes legyen.

5. fejezet

Mikor hazaérek, megetetem Akitát, majd én is eszek. Mindketten végzünk, és egy kicsit lustulunk, a nappaliban aztán indulunk is a parkba. Kentin már ott várt minket Cookival mikor megérkezünk.

- Szia, bocsi, ha késtünk!

- Szia, nem késtetek csak mi jöttünk előbb.

- Rendben akkor megnyugodtam – mondom mosolyogva.

- Na és most mondd el, miért voltál olyan szomorú ma.

- Csak zavart, hogy Armin furcsa volt. Elfutott és került engem. Nem tudtam, hogy miért, de miután elbúcsúztunk, Alexy szólt, hogy Armin vár a biokémia teremben. Mindent megbeszéltünk, szóval már jól vagyok.

- Na, végül rám nem is volt szükség – mondja enyhén keserű mosollyal.

- Dehogynem! Te segítesz megtartani ezt a jókedvet!

- Akkor egy kis hasznom mégis lesz - mosolyog. Ezután játszunk a kutyáinkkal. Nagyon élvezem ezt a délutánt.

- Na jó, én kifáradtam – mondom és elterülök a fűben.

- Én is – fekszik le mellém.

Ráfekszek a mellkasára és úgy nézem az eget. Mások szemében ez elég romantikusnak tűnhet, de mi csak barátok vagyunk. Ekkor mindkettőnk négylábú barátja odajön és megnyalja az arcunkat. Egyszerre törünk ki a nevetésben. Ezután elmegyünk egy kicsit sétálni a városban az állatainkkal szorosan mögöttünk.

- És hogyhogy ideköltöztetek a családoddal? – kérdezi kíváncsian.

- Apa itt kapott egy jó állást, ezért ezt megvitattuk és végül úgy döntöttünk, hogy ideköltözünk.

- Gondolom dühös lehettél, hogy ott kell hagynod a barátaidat.

- Igen eléggé az voltam és csalódott is… aztán megismertelek téged és Armint –mosolygok -, azóta már sem dühös sem szomorú nem vagyok.

- Ennek örülök – mosoly jelenik meg az arcán. Tovább sétálunk a városban, amikor megpillantok egy szökőkutat és gyorsan odafutok. Imádom az ilyeneket már gyerekkorom óta. Mindig lelocsoltam a barátaimat a vízzel. Amikor Kentin odaér, mellém egyből lefröcskölöm a vízzel és ő is engem és így játszunk egy ideig. Mikor már csurom vizesek vagyunk, leülünk egy közeli padra és nevetni kezdünk.

- Istenem, de rég nem szórakoztam ilyen jól – mondom nagy örömmel a hangomban.

- Én se – mondja ő is.

- Mihez lenne most kedved?

- Őszintén most csak ülni – neveti el magát és én is vele nevetek. Sokáig csendben ülünk a padon és a gondolatainkba merülünk. Szeretek Kentinnel lenni, mert mindig megnevettet. Igyekszik mindig a kedvemre tenni. Kedves és nem csak a játékokkal foglalkozik egyfolytában, mint Armin. Lehet, egy kicsit tetszik Kentin… de nem vagyok benne biztos.

- Min gondolkodsz annyira? – kérdezi zöld szemeivel az én szemeimbe nézve.

- Úgy mindenen, ami most történt a költözés óta. Végül is egész jó dolog, hogy ez történt. Jobb barátokat szereztem eddig, mint amilyenek ott voltak. Szeretek itt lenni – mondom mosolyogva.

- Örülök neki, hogy szeretsz itt lenni és annak is, hogy itt vagy és nem a régi városodban azokkal a barátaiddal – mondta nagy mosollyal és onnantól kezdve negyed óráig csak csendben ültünk és süttettük magunkat a napon. A kutyáink pedig a pad mellé leheverednek.

- Éhes vagyok te nem? – kérdezem meg tőle.

- De. Hova menjünk enni?

- Nem tudom. Te jobban ismered ezt a helyet. Válassz te, lepj meg!

- Rendben – nevet. Elvezetett egy kávézóhoz, ahol rendeltünk is magunknak enni, de előtte kikötöttük a két jószágot egy fához… olyan szomorú ilyenkor a tekintetük. Én ettem egy kis salátás szendvicset, Kentin pedig nem vett semmit csak ette a csokis kekszet, amit hozott. Ezen most csodálkoznom kellene? Mikor végeztem ki akarta fizetni helyettem, de én gyorsan odaadtam a pénzt a pincérnek és elindultam a kijárat felé. Ken utánam sietett.

- Ezt miért csináltad?

- Bocsi, de gyűlölöm, ha valaki helyettem fizet. Ha valamit én eszek meg azt hadd én fizessem ki.

- Oké, de legközelebb előre szólj ilyenről oké? – kacsint egyet.

- Rendben – nevetem el magam. Sétálni kezdünk a városban össze-vissza. Egy kicsit még beszélgetünk a suliról, hogy ő mióta jár ide, milyen a többi tanár és az elmondása alapján a kémia tanárnőtől félni fogok. Hazakísér, és az ajtóban elbúcsúzunk.

- Nagyon jó volt ez a délután máskor is csináljunk majd ilyet – mondom nagyon vidáman.

- Szerintem is én is nagyon élveztem – ekkor Akita gyorsan befut a házba.

- Azt hiszem már nagyon haza akart jönni – kezdek el nevetni és velem Kentin is, majd búcsúzásképpen megölel. Jó érzés ez az ölelés… olyan… meleg és megnyugtató. Nem akarom elengedni.

 Sajnos muszáj lesz. Elengedem, majd ő is engem, int és mosolyogva elindul haza. Bemegyek a lakásba és levetem magam a kanapéra. Imádtam ezt a délután, olyan jó beszélgetni Kennel. Ő igazán érti, hogy mi a bajom. Mintha már ő is átment volna azon, amin én is. Olyan kedves és figyelmes. Nem olyan, mint Armin, aki egész nap játszik… Bár szeretek Arminnal lenni, mert sokat nevetek vele, de Kennel is… Ezekkel a gondolatokkal megyek fel az emeletre. Nem tudom, mit csináljak, ezért csak lefekszek az ágyamra és a plafont bámulom. Végül nekikezdek a leckék megírásához. Közben muszáj zenét hallgatnom, különben bealszom... Énekelgetve írom meg a házit és amikor végzek, ujjongani kezdek. Lemegyek a földszintre, gyorsan megvacsorázok. Hamar elmegyek fürdeni, bepakolok az iskolatáskámba és bedőlök az ágyamba. Akita felugrik mellém az ágyra és így alszunk el.


Előző

Következő

Tigasa Mawao - K3: A megnyugtató hang

Kedves Csábítók!

Az események csak úgy gördülnek előttünk, már bőven a történet sűrűjében vagyunk:D

Jó olvasást! :D

8. fejezet: A megnyugtató hang

Sok emberbe beleütköztem nagy rohanásomban. Volt, hogy fel is döntöttem valakit, volt, hogy én estem hanyatt az ütközés hatására, de nem érdekelt. Futottam tovább, vakon, rendületlenül. Sűrű bocsánatkérés közepette vágtam keresztül az emberek tömegén.

Akkor kezdtem el lassulni, mikor már jó ideje egy embernek se mentem neki. A korcsolyapálya melléképületének egy elhagyatott folyosóján találtam magam. Már jártam ott korábban, így nem fogott el páni félelem az úgy-ahogy ismeretlen területtől. Egy árva lélek nem tengődött arra. A szívverésem lassulni kezdett, a lihegésem is alábbhagyott. Hagytam, hogy a testem megától összeroskadjon, majd a fal tövébe húzódtam. A folyosón egyetlen ablak nem volt, a lámpák fénye tompa volt, némelyik kialudt, a fejem fölött húzódó rész mintha zárlatos lett volna, kissé furcsán villódzott. Fojtó csend és félhomály uralkodott. A levegő kissé hűvös volt, de talán csak a földön való ücsörgéstől éreztem annak. Összekuporodtam. Fantasztikus érzés volt egyedül lenni. Örömöt okozott a magány.

Aztán a korábbiakra gondoltam, és ismét elpityeredtem. Miért? Miért pont ma kell, hogy minden fejtetőre álljon? Ez a nap miért nem maradhatott olyan szürke, mint a többi? Jók voltak az eseménytelen idők, igazán kár értük!

Aztán jobban belegondoltam, és letöröltem a könnyeim. Nem volt ez a nap olyan rossz. Csak a vége lett pokolira elcseszve (mikor aligha telt el a nap fele!). Reggel minden normális volt. Együtt reggeliztünk édes négyesben a lányokkal. Kuromut éppen akkor hívták a kórházból, méghozzá azzal az örömhírrel, hogy anyu állapotának súlyossága jelentősen csökkent. Na, az egy fantasztikus óra volt, totál kifosztottuk a hűtőt örömünkben, megettünk minden édeset, amit csak találtunk benne, még azt a csokis mázban tocsogó tortát is, amit Klem nyert pár napja tombolán. Utána jött a több órás gyakorlás. Az elején még viccelődésnek indult, nem műkorcsolyázni mentünk ki, hanem csak simán korizni, mint a régi szép időkben. Azok is szép órák voltak, rengeteget nevettünk, főleg, amikor közös jég-trükköket, például páros pörgést próbáltunk végrehajtani. Mindig elesés lett a vége, aztán a röhögéstől néha nem is bírtunk felállni. Utána… Találkoztam Lysanderrel. Életre szóló élmény volt (bár azért voltak fájdalmas pillanatok is…). Sosem voltam még olyan boldog, mint akkor. Kellemesen beleborzongtam a gondolatba, hogy tényleg megtörtént.

A fölöttem lévő lámpa mintha kialudtam. Felnéztem. Nem, annak a lámpának még mindig villódzott a fénye, csak valaki eltakarta előlem. Ez a valaki épp készségesen nyújtotta felém a kezét. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, de én gyorsan elkaptam az enyémet „lányos zavaromban”.

- Fel fogsz fázni, ha nem kelsz fel onnan hamar – csendült fel Lysander páratlanul nyugtató hatású hangja. Megint megrázkódtam. Nem volt kedvem elfogadni a segítségét.

- Hagyj magamra – suttogtam alig hallható, rekedtes hangon. A korábbi sírdogálásom hatalmas gombócot növesztett a torkomban, majdhogynem megfulladtam tőle.

- Tíz perc múlva kezdődik az előadás. Mindenki téged keres – mondta Lysander, majd velem szemben leguggolt, hogy a szemembe nézhessen.

Elfordítottam a fejem, de ő finoman megragadta az állam és maga felé fordította a fejem. Túl erőtlennek éreztem magam ahhoz, hogy ellenálljak, így kénytelen voltam belenézni abba a gyönyörű, felemás színű szempárba, amiből csakúgy sugárzott az aggodalom.

- A testvéreid betegre aggódják magukat, amióta eltűntél. Még a portással és a takarító személyzettel is téged kerestetnek. Engem is ők küldtek utánad.

Bosszúsan sütöttem le a szemem.

- Vissza kellene menned…

- Nem! – vágtam rá, kissé talán hangosabban is a kelleténél. Látva Lysander megdöbbent arckifejezését, halkan fojtattam. – Majd a műsor kezdetekor visszamegyek. Úgysem én kezdem a darabot, hanem Kuromu. Addig mindenki hagyjon békén. Ezt üzenem nekik.

Lysander gondterhelten sóhajtott, aztán leült mellém és tárcsázni kezdett. Miután leadta a drótot Castielnek (szerencsémre nem mondta el, hogy hol bujdostam), zsebébe süllyesztette a mobilját és hátát a falnak vetve, semmibe révedő szemekkel tovább üldögélt mellettem.

- Nem muszáj maradnod – mondtam alig hallhatóan, de Lysander nem válaszolt.

Mintha dühös lett volna. Újra lepergett lelki szemeim előtt a korábbi jelenet, erősen koncentráltam annak a pillanatnak a felkutatására, amikor feltehetőleg valami rosszat mondtam neki, de egyszerűen nem találtam ilyen részletet. Mit mondtam? Mit tettem, hogy ennyire magamra haragítottam Lysandert?

- Minden rendben? – kérdeztem félve. Lysander komor arckifejezéssel fordult felém.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Még Kuromu, a leginkább hidegvérű típusnak tűnő nővéred is fejvesztve kiabálta a neved. Mintha minimum egy busz ütött volna el téged vagy egy repülő zuhant volna rád.

A számat harapdálva hallgattam végig, ahogy felvázolta, micsoda káosz kerekedett miattam. Bűntudatom lett, amiért úgy faképnél hagytam a lányokat. Önző voltam. Azzal, hogy szó nélkül elszaladtam, egész biztosan halálra rémítettem a tesóimat.

- Ennél csak az volt rémisztőbb, amikor láttalak sírva kirontani a csarnokból. Nekem rohantál és hátraestél, mint egy élettelen rongybaba. Megpróbáltalak felsegíteni, de odébb löktél, és egy élettelen, halk bocsánatkérés után tovább siettél. Közben megállás nélkül potyogtak a könnyeid. Szívszaggató volt. Amikor erről beszámoltam a testvéreidnek, mind olyan végtelenül szomorú arcot vágtak, mint amilyet te is, mikor rád leltem.

- Te… aggódtál értem? – hebegtem.

- Ahogy mindenki más is – bólintott.

Több percnyi kínos hallgatás után Lysander törte meg a csendet:

- Ha szeretnéd, nekem elmondhatod, mi történt, nem adom tovább senkinek. Nem szeretnék illetéktelenül kíváncsiskodni, csak aggaszt ez a savanyú ábrázat az arcodon.

- Mondd, te mégis mit tennél? – fordultam felé ingerülten. – Ha egyszer választanod kellene a zene és az életed között… Melyiket lennél képes örök időkre eldobni a másikért? Tudom, hülye kérdés, hisz’ az emberek többsége inkább élni szeretne…de én… Nekem a zene az életem. A kettő egy és ugyanaz, egyik nélkül sem tudnám teljesnek érezni magam. Képtelen vagyok dönteni. Ez egyszerűen lehetetlen.

Lysander sokáig pislogás nélkül meredt rám. Biztos elbátortalanítottam a „csajos” érzelmi kirohanásommal. Aztán azt mondta:

- Egyetértek. Én se tudnék választani a kettő közül.

Most én felejtettem el pislogni.

- Igaz, a bandánk távolról sem olyan népszerű, mint a tietek, de… Az én életem is a zene körül forog. Elsősorban ez az a kapocs, ami a legjobb barátaimmal, ismerőseimmel összeköt. Valahányszor sikerül magasabb szintre jutnunk, úgy ünnepeljük, mintha legalább Beatles vagy Avicii szintre tornáztuk volna fel magunkat. Fantasztikusan érezzük magunkat mind a próbák-, mind a fellépések-, mind az ünneplések alatt. Ha valaki egyszer azt mondaná, hogy valamilyen oknál fogva fel kellene hagynunk a zenéléssel… Valószínűleg ugyanannyira elkeseredett lennék, mint te.

Ezt nem bírtam megállni nevetés nélkül. Mintha azelőtt egy zár lett volna a tüdőmön, amit Lysander sikeresen kinyitott, belőlem pedig halk, őszintén vidám, mégis szomorkás nevetés tört elő.

- Legalább egyvalaki van ezen a Földnek nevezett sárgolyón… - nevettem a térdeimet vizslatva –… aki megért.

Erre már valamiért ő is elmosolyodott.

- Ez én lennék?

- Nem csak lennél…

Ez a hirtelen jött jókedv is hamar elpárolgott, akár egy körömnyi víztócsa a tűző napon. Épp, hogy lógatni kezdtem az orrom, Lysander énekelni kezdett:

- She finds it hard to trust someone | She's heard the words 'cause they've all been sung…

„Nem bízik meg senkiben, | Hallotta a szavakat, hisz mindig énekelték neki…” Ezt a dalt én is ismertem. Jamie Scott – Unbreakable. Ez egy amolyan kis fél-depressziós, lassú, szerelmes dal volt. Sokszor hallgattam, amikor úgy éreztem, szükségem van valakire, aki megért. Igen, ilyenkor leginkább Lysandert vártam aranyozott ezüstpáncélban, fehér lovon.

Most ott volt. Ott volt velem. Énekelt, hogy megnyugtasson. Egy dalt, amit ismertem és szerettem. Nem volt ott rajtunk kívül senki, csak a fakó, fehér falak és a rossz égők voltak tanúi ennek a hihetetlenül álomszerű jelenetnek. Már nem akartam felébredni. Ha ez álom volt, kívántam, hogy soha, de soha ne érjen véget. A szám magától mozogni kezdett, Lysander pedig nem zavartatta magát; némán mosolyogva figyelte, amint „lenyúltam” tőle a következő sorokat:

- She's the girl in the corner, | She's the girl nobody loved.

„Ő az a lány a sarokban, | Ő az a lány, akit senki sem szeretett...”

Ahogy Lysander a következő sorokat zavartalanul átvette, mintha mi sem lett volna természetesebb, a szívem hatalmasat dobbant. Elvégre azok a sorok ezt jelentették: „De én, nem tudok másra gondolni, | Neked, neked... | Nem kell meghallanod, amit az emberek mondanak.” Ráadásul… Lysander nem fordult el, ahogy ezt énekelte. Nem, egyenesen engem nézett. Rám mosolygott, miközben énekelt, mintha azokat a sorokat tényleg nekem szánta volna. Ettől nem tudtam nem zavarba jönni, gyorsan elkaptam a fejem és azon kaptam magam, hogy már megint én énekeltem. „Ők nem ismernek téged, | Nem tudják, hogy csodálatos vagy, | De én itt maradok...” Na, ezeknél zavarba ejtőbb sorokat nem is kaphattam volna. Bár meg tudtam volna állni, hogy ne énekeljek!

Nem tudtam. Ahogy Lysander sem. A dallamok gördültek tovább, teljesen egyszerre énekeltük a refrént. A falakról visszaverődött a hangunk, gyér fény világította meg az arcunk. Ránk várt a fél világ. Lysanderre főleg a barátai, de rám szó szerint mindenki. Mégsem mentünk sehova. Csak énekeltünk a saját szórakoztatásunkra. Lysandernek gyönyörű hangja és akcentusmentes, olyan igazi angol kiejtése volt, mintha titkon Nagy Britanniában született volna. Mellette én, a tini sztár, aki világéletében gyengélkedett eme nyelvből (német tagozatos iskolákba jártam világéletemben, összesen fél évig voltam gimnazista, azóta is szabadidőmben németül, japánul és franciául tanulok, ne vádaskodjatok!), tökéletesen érthetetlenül formáltam bizonyos szavakat, melyek hatására Lysander mindig udvariasan kinevetett. Nem hibáztathattam, egyszerűen hallgathatatlanok voltak a bakijaim, bárki más sokkal hangosabban is kiröhögött volna. Bravó, Kururu, csak így tovább, járasd le magad, mit számít az! Amúgy ehhez tényleg csak gratulálni tudok magunknak utólag, hiszen képes voltunk egy szerelmes, szomorú dalnak több, mint a felét végigröhögni… Ezek után, amikor Lysander azt énekelte, hogy „Cause I love, I love, I love, I love you darling” (végre egy rész, amit felesleges lenne lefordítanom), egyszerűen képtelen voltam komolyan venni őt, mert folyamatosan rázkódott a nevetéstől.

-  Képzeld, tudom, mit jelent a „darling”! – vicceltem el a dolgot.

-  Tényleg? Na, majd ha ki is tudod ejteni, megdicsérlek.  

-  Gonosz vagy!

-  Amikor angolul énekelsz, nem szóják le a producerek a… kiejtésedet?

-  Sose éneklek angolul. Nullánál több fős közönség előtt soha. Van annyi eszem, hogy nem járatom le magam feleslegesen.

-  Mi van azzal a számmal, amit az imént énekeltél? Az is angolul volt.

-  Annak a szövegét bárki képes lenne megtanulni, bár, ha jobban figyeltél volna, biztos feltűnt volna az a néhány baki a kiejtésemben.

-  Miért nem jársz tanárhoz vagy kérsz meg valakit, hogy korrepetáljon?

-  Tervben van, de egyelőre hanyagolnom kell a tanulást. Ezek a fellépések most nagyon bekavartak. Na, majd ha vége… - sóhajtottam. Nem tudtam, hogyan fejezhettem volna be a mondatot. Nem is tudtam, mi lesz a fellépések után.

-  Mi lesz utána? – puhatolózott Lysander. Nyilván megérezte, hogy szándékosan lenyeltem a mondat végét.

Megráztam a fejem.

- Halvány fogalmam sincs.

Ezután visszamentünk a többiekhez. Lysanderrel viszonylag hamar elszakadtunk, őt Castiel rángatta el, engem pedig mindenki más.

Minden ember megérkezett addigra, akit meghívtunk. Letti is, akinek kimondottan örültem, hogy ott volt, legalább öt percig bőghettem a vállán, hogy a világ milyen igazságtalan meg minden. Ő is bőgött, bár szokásához híven ő azért hüppögött panaszosan, mert megint átesett egy „nagyon durva” szakításon. Ó, Letti, Letti… Az ő bajai mellett még az enyémek is jelentéktelennek tűntek, szó szerint romokban állt a lelki világa. Dakota is megérkezett, a srác, aki egykor Kioval járt, aztán történt az a „kis incidens”, és mind megutáltuk. Hiába is próbáltam azzal bizonygatni magam, hogy Kio már megbocsátott neki, én nem tudtam. Messziről kerülni kezdtem őt, miután megláttam, de ezzel sajnos nem mentem sokra, mert ő meg követni kezdett. Megálltam, beszélgettünk egy keveset, aztán elment. Életem legrosszabb két perce volt, hiába tűnt szimpla baráti csevegésnek, számomra ez a trécselés egyet jelentett az örökkévalóságnak látszó szenvedéssel. Ezen kívül ott volt még Ken, vele is beszélgettem egy keveset, majd ismét faképnél hagytam, miután megeresztettem egy laza és vidám „Viszlát, Ken!” - köszönést. Hiába is kérte, hogy szólítsam Kentinnek, engem nem érdekelt. Kutyából nem lesz szalonna, Kenből nem lesz Kentin. Arminnal, Retarin korábbi beszélgetőpartnerével és a tesójával, az örökbuzgó, jófej Alexyvel is volt szerencsém kicsit jobban megismerkedni, bár a nagy rohanásban erre nem adatott annyi lehetőségem, mint szerettem volna. Éppen csak annyit sikerült megtudnom, hogy Armin játék-, Alexy ruhamániás, Armin szingli volt (még, de Retarint ismerve nem sokáig), Alexy pedig khmm… A saját neme iránt vonzódott. Ennek ellenére a kék hajú srác is legalább annyira, ha nem kétszer olyan szimpatikus volt, mint a gamer-pólós tesója.

 Aztán megérkezett Nina. Pont a legjobbkor, egész pontosan öt perccel a kezdés előtt. Épp, hogy megláttam az első sorban üldögélő Lysandert, ahogy ő is engem, és esetlenül integetni kezdtünk egymásnak, mikor a hátam mögül érkezett egy hihetetlenül erős széllökés, ami még a ruhámat és a hajamat is erősen megtépázta, és a viharszélnek hitt meteor egyenesen Lysandernek csapódott. Csak azután eszméltem rá, hogy ez a kész istencsapás nem is szél vagy meteor volt, amikor Lysander nyaka köré fonta a karjait, jó szorosan megölelte és a fülébe sikított:

- LYYYSAAAANDEEEEER!!!!

Eléggé nehezen kapartam össze magam, a látvány sokkal sokkolóbb volt, mint ahogy korábban ezt a jelenetet fejben lejátszottam lelki felkészülés gyanánt. Rengeteg erőfeszítésembe került nem odacsörtetni Ninához, letépni őt Lysanderről és elhajítani egészen a Marsig… de tényleg, piszkosul nehéz volt.

Viszont meg kellett tennem.

- Szervusz, Nina! – mosolyogtam rá negédesen, mint valami rossz cukorkás néni, és mit se törődve az arcára kiült ellenszenvvel illetve az egyéb reakcióival, átkaroltam a derekánál és finoman elhúztam a kapálódzó általános iskolást Lysandertől. – Na, ki szegte meg épp az imént az egyes számú klubszabályt, a Lysandertől tartandó két méteres távolságot?

- Fogd be! Az a szabály a nem klubtagokra vonatkozik, vagyis rád! – kapálódzott Nina reménytelenül az ölemben.

- Nem vagyok klubtag? Mit vétettem ellened már megint? – nevettem.

- Megszegted az egyes számú szabályt!

Nagyokat pislogva meredtem rá.

- Végig tartottam tőle a két méteres távolságot, kérdezz bárkit!

Ez persze csak részben volt igaz, de Ninának nem kellett tudnia a folyosón ücsörgős részről. Ezt bölcsebb volt elhallgatni előle, ez még Lysandernek is feltűnt, éppen ezért beletemetkezett a jegyzetfüzetébe, nehogy elszólja magát.

- Akkor a hetes számút szegted meg! – hisztizett Nina. – Meghívtad Lysandert a hülye fellépésedre és nekem nem is szóltál róla!

- Meglepetésnek szántam – füllentettem.

- Persze, és ezt el is higyjem?

- Nézd… - sóhajtottam, majd elengedtem. Tudtam, hogy kérdés nélkül vissza fog iszkolni Lysander mellé ezután, ahogy azt is tudtam, hogy meg fogja hallgatni a magyarázatom. Elvégre én voltam az egyetlen barátja. – Nem tudtam, hogy itt lesz. Senki sem tudta. Ő és a többi bandatag egy másik bagázs helyett jöttek el.

Nagyot sóhajtottam.

- Nem volt tervben az érkezésük, nem is mi hívtuk őket. Ha nem jöttek volna… Tudtam, hogy elveszíted előbb-utóbb minden érdeklődésedet a mi műkorcsolya-darabunk iránt, mondván, hogy téged nem érdekel semmi, ami nem Lysanderrel kapcsolatban. Éppen ezért… Kezeskedtem róla, hogy ne tudd egy percre se levenni a szemed a jégről.

Aztán olyan kecsesen, amennyire a szőnyegszerű anyagon korcsolyában tudtam, megpördültem a tengelyem körül, közben két mozdulattal magamra öltöttem a Rómeó ruhát és felkötöttem a hajam úgy, hogy baloldalt a szürke tincsek hibátlanul látszódjanak és azt az illúziót keltsék, mintha én magam lettem volna Lysander. A tartásom egyből merevebbé, nehézkesebbé, viszont erősebbé, férfiasabbá, s közben mégis gyengédebbé vált. „Lysander vagyok – mormogtam magamnak –, Lysander vagyok.” Ajkaim halvány mosolyba görbültek, majd a tekintetem határozottan a célközönségemre emeltem.

Nina reakciója a vártnál is megdöbbentőbb volt: totálisan lesokkolt, ide-oda kapkodta a fejét köztem és az igazi Lysander között, aki szintén nem jutott szóhoz a döbbenettől. Határozottan közelebb léptem hozzájuk, majd mélyen Nina szemébe néztem, ami enyhén kizökkentette őt a varázslatomból.

- Szerinted lenne merszem így égetni magam a jégen… - suttogtam mosolyogva … ha tudtam volna, hogy ő is itt lesz?

- Vá-… változz vissza… - hebegett Nina, én pedig nevetve engedelmeskedtem.

- A kedvedért magammal viszem a te Rómeódat a jégre – nevettem zavartalanul. Csak figyelj. - Fel se fog tűnni, hogy nem a valódi Lysander táncol és énekel neked a pályán.

Nina keresztbe fonta a karjait és durcásan félrenézett.

- Aljasan csőbe húztál. Most muszáj lesz maradnom.

- Ezt örömmel hallom – kuncogtam.

- Nem bánom, klubtag maradhatsz, de rajtad tartom a szemem! – fenyegetőzött.

- Tudom.

Szerencsémre Nina édesanyja éppen végszóra érkezett, és finoman visszaterelte a kis lolitát a nekik kijelölt helyre. Ők is az első sorba kaptak jegyet, mint Lysanderék, csak jó néhány széksorral odébb. Ó, hogy én mennyire tiszteltem azt a nőt… Neki se élt már a férje, ő mégis képes volt lábra állni és az én könyörgésem hatására emberek közé merészkedett… Egyedül ő értette, egyedül ő érthette meg, min ment keresztül a mi édesanyánk, akit évek óta nem láttunk, mert apu halála annyira lesújtotta, hogy három év elteltével is még mindig idegklinikán kezelik… Ez a nő erős volt. Egy kis pihenéssel a vállaira tudta venni a fél világot. Bárcsak… Bárcsak mi is ilyen erősek lehettünk volna…

- Minden rendben?

- Persze, hogyne! – mosolyogtam Lysanderre esetlenül. – Tudod… Megértem, ha ezek után inkább lelépnél… Biztos furcsa érzés lesz remek műkorcsolyázóként viszontlátnod magad a jégen…

- Kétség kívül ez lesz életem egyik legabszurdabb jelenete… - sóhajtott bólogatva, majd elnevette magát –, viszont kíváncsivá tesz, mit fogsz kihozni a karakteremből. Egyszer már játszottam egy iskolai színdarabban fehér nyulat zsebórával, de hogy most Rómeó legyek úgy, hogy nem is kell csinálnom semmit… Biztos, hogy az én visszafogott személyiségem illik a színpadhoz?

- Nem tudom, próba szerencse – vontam meg a vállam nevetve. – Most te leszel Rómeó… Előre is bocsánat, ha a bénázásaimmal elrontom a karaktered…

- Te pedig Júlia, ha nem tévedek – mosolygott rám kedvesen.

Erre sajnos már nem tudtam felelni. Kuromu intett a jégre nyíló egyik bejárat felőli sátorból, hogy két perc múlva kezdünk, és nekem rohannom kellett. Azt a sátrat csakis nekünk, a szereplőknek húzták fel csekély negyed óra alatt, hogy a többiek ott át tudjanak öltözni, az ő ruháik ugyanis már nem voltak kettő az egyben darabok, viszont annál könnyebben fel lehetett őket venni. A főszereplő Rómeón és Júlián kívül mindenki egyszerre csak egy szereplőt játszott.

Kint kialudtak a lámpák, és felragyogtak a pályát megvilágító reflektorok. A közönség ujjongott, Kuromu pedig, mint a felkonferáló mesemondó, Escalus szerepében. Igen, ez volt az első számú újításunk a darabban, hogy nem Lőrinc barát mondta a kezdő sorokat, hanem Verona hercege.

Ez volt a kezdet. Az első felvonás kezdete, a nyitány, amiben hál’ istennek még pont nem szerepeltem. Innentől következett a darab legjava. Hivatalosan is megkezdődött a… A Rómeó és Júlia.