Igen, megérkezett, amire mindenki várt! K3 újra a színpadon!
Kezdenek bonyolódni az események és új szereplőkkel is bővül a gárda :D Ráadásul a 32. epizód után ezt aktualitásnak is nevezhetjük, már tanár fronton(:
Élvezzétek!
Valamint kérem, hogy most is hagyjatok nyomot magatok után, hogy az író tudja, milyen irányba halad.
7. fejezet: A Savin-féle szigor
Patrik Savin. Az egyik legkedvesebb
és legnyitottabb művésznek ismertem meg őt, akit valaha is a hátán hordott a
Föld. Ezen a bizonyos napon viszont megismertem azt az oldalát is, amiről
mindig is azt hittem, vagy legalább is őszintén reméltem, hogy nem létezett.
Természetesen nem az övé volt az
első lemezkiadó, amellyel több éves karrierünk során szerződtetünk, viszont
kétségkívül a legeslegjobb, főleg a kiadó tulajdonosának személye miatt. Egy
gazdag, elismert művész, aki a pénze legjavát más művészek felszínre törésére
és felragyogására áldozta. Ellentétben a többi kiadótulajdonossal, őt
érdekelte, kik is voltunk valójában. Érdekelte, milyen gondok gyötörték a
lelkünket, és sok esetben segített is nekünk megoldani azokat. Ha turné után
lefáradtunk, nem szervezett be nekünk újabb programokat, mindig adott több
napot, néha egy egész hetet is arra, hogy kipihenjük magunkat. Sosem erőltette
ránk az akaratát, mikor úgy látta, nem bírnánk el az általa ránk helyezett kötelességek
súlyát. Sosem dorgált meg, ha valamit elhibáztunk, egy koncertet, egy TV-s
fellépést vagy bármi mást, helyette biztatott, és felnyitotta a szemünk:
elmondta, mit kell tennünk legközelebb hasonló szituációban, az általunk
okozott galibákat pedig mindig napokon belül elsimította. Ha nem volt ihletem a
dalíráshoz, ő segített. Beszélgetett velem, néha órákon át is.
Akarva-akaratlanul megnyíltam előtte, és ő nemhogy nem nevette ki az
indítékaim, hogy ki miatt is váltam énekessé… Örült. Nevetett. Nem rajtam,
hanem velem. Tippeket is adott, főleg hasztalanokat, viszont jópofákat a fiúk
„becserkészéséhez”,
és ezzel mindig jókedvre derített. Támogatta a bennem
lappangó érzéseket, sőt segített megerősíteni, felidézni azokat. Megfesteni,
fából kifaragni… Igaz, egyikből sem voltam túl ügyes, de legalább jól éreztem
magam. Patrik a kedvenc helyeit is megmutatta a városon belül, ahol ő szokta
keresni az inspirációt egy-egy remekművéhez. Ezzel nem voltam egyedül, Kiorut,
Klemet, Kuromut is úgy ismerte és támogatta, mintha a saját lányai lettek
volna. Ezt a sok, már-már szülői szeretethez hasonló, fantasztikus érzést, amit
felénk közvetített… azóta se tudtuk visszafizetni neki.
Mivel
abban a percben nem volt egyedül - az oldalán valami különös, öltönyös férfi,
ki tudja, talán az aktuális ügyvédje ácsorgott ott türelmetlenül -, maradnom
kellett a szokásos formalitáshoz, ami igazán fájt. Retarin eközben az én néma,
félkezes jelzésemet látva szépen elterelte az illetéktelen füleket, akiket
érdemes volt minél messzebb tudni ettől a még kialakulófélben lévő kaotikus
robbanástól (vagyis a srácokat, Rosát és Peggyt).
- Mr. Savin… - hajoltam
meg finoman, de csak éppen, hogy olyan szögben, hogy ne nagyon látszódjon.
- Ki ez a karót nyelt
aktakukac, akit magával hozott? – fürkészte Klem gyanakvóan a mellette álló
férfit, aki szemmel láthatóan nem repesett az örömtől Klem udvariatlan
kifejezése miatt, ám szólni nem szólt.
- Fő a biztonság.
Belőletek még azt is kinézem, hogy a szenvedélyetekkel felgyújtjátok a
jégstadiont. Nem árt az elővigyázatosság – nevetett Patrik, aztán nagyot
legyintett. – Csak vicceltem, az úr nem ügyvéd. Ő annak a multinacionális
cégnek a tulajdonosa, amely a mi lemezkiadónkat is első kézből támogatja. Idáig
fontos üzleti megbeszélést tartottunk… - a férfira nézett - …hálásan köszönöm,
Francis, most már távozhat. Őszintén sajnálom, hogy ilyen soká raboltam az ön
drága idejét…
- Nem tesz semmit, Mr.
Savin – mondta, majd néhány lépés múlva megdöbbenve hátrahőkölt. – Az ott csak
nem az én fiam? – aztán elszelelt.
Azt,
hogy ki volt az áldozata, akarom mondani a fia, abból tudtuk leszűrni, hogy
mikor a távolban valamilyen dobozos üdítőt szürcsölő Nathaniel meglátta a felé
csörtető urat, úgy felhúzta a nyúlcipőt, két pislantás után már nem is láttuk,
ahogyan az őt üldöző férfit sem.
- Szegény… – nevetett
Kioru.
- Ez de szívás… –
helyeselt Klem. – Na, ilyenkor kimondottan örülök, hogy kiskorom óta apátlan
gyerek vagyok.
Kuromu
tette fel az első értelmes kérdést Patriknak:
- Miről szeretne beszélni
velünk?
- Ugyanarról, amiről
Francissel bájcsevegtem – felelte Patrik rezzenéstelenül. – A Candy Glamour Kiadó
felszámolásáról.
Totál
lefagytam a döbbenettől.
- Tessék? – nyögtem.
Patrik
felém fordult. Arcán még csak nyoma sem volt bánatnak, együttérzésnek vagy
megbánásnak. Teljesen kifejezéstelen volt az arca. Egyenesen a szemembe nézett,
mintha keresett volna benne valamit, de én az ég egy adta világon semmit nem
tudtam kiolvasni a szeméből. Teljesen üres volt a tekintete, mintha nem is lett
volna önmaga.
- Jól hallottad,
Kururu. Egy hét múlva a kiadó mindnyájunk számára csak szép emlék lesz, semmi
több.
- Miért? Hogyan? –
dadogtam hitetlenül. – Hiszen a kiadó teljes mértékben stabilan állt idáig
pénzügyileg, és az előadás…
- Nem a pénzről van itt
szó, drága Kururu – sóhajtott Patrik, fejben a megfelelő szavakat kereste, de
nem igazán találta. – Ti vagytok immár az egyetlen előadói a kiadónak, ami nem
is akkora gond, hiszen ti négyen együtt kerestek a kiadónak annyi tőkét egy év
alatt, amennyit énekesek tucatjai egy másik cégnél egy emberöltőn át. Azonban a
szerződésünk jó ideje egyedül nektek kedvez, és most nem arról a szerződésről
van szó, amit papírra vetve írtatok alá.
- Hogy érti ezt? – kérdezte
Kio meglepve.
- Úgy, hogy a ti
álmotok, a híressé válás immár valóra vált az én segítségemmel. Ideje, hogy
visszafizessétek ezt a szívességet azzal, hogy hagyjátok az én álmomat is
valóra válni.
Mind
a négyen némán hallgattunk. Összenéztünk. Szóval Patrik eddig egyikünknek sem
mesélt semmit az ő álmáról, és… Mi meg tényleg alapnak vettük, hogy ő segített
megvalósítani a mieinket. Castielnek talán mégis igaza volt. Szemetek voltunk.
Elsősorban Patrikkal, másodsorban a világgal, mert a lelkünk mélyén elvártuk,
hogy minden a mi kedvünk szerint történjen.
Patrik
mélyet sóhajtott és így fojtatta:
- Ezt a show-biznisznek
nevezett pöcegödröt nem nekem találták ki odafent végzetként. Nektek talán, nem
tudom. Korom ellenére még nem nőttem ki az álmodozásból. Szabad szeretnék
lenni, világot látni, alkotni és megosztani mindenkivel a művészetek
szeretetét. Gondolom, sejtitek, kiknek a jövedelméből szeretném ezt az álmot
megvalósítani. Eladom a kiadót, abból lesz pénzem utazgatásra és alapanyagra,
ebből a három fellépésből pedig az alapból rám eső rész fogja a megélhetésem
alapját szolgálni. Természetesen csak azután, hogy aláírtátok a papírokat.
Kuromu
végigmérte mindhármunk sokatmondó arckifejezését, majd határozottan bólintott.
- Mi sem
természetesebb, Mr. Savin.
Annak
ellenére, hogy a döntés egyöntetű volt… Sírtam. Nem tudtam megállítani a
könnyeimet. Vízálló smink, jó, hogy vagy. Patrik… mi lesz velem nélküled? Apám
helyett apám voltál, miért hagynál ilyen könnyen magamra, mintha az én érzéseim
már nem is számítanának neked?
- Miért… – szepegtem. –
Miért a köztünk lévő szoros kötelék rovására kell, hogy megvalósuljon az álma?
Egy
nagy, húsos kéz ragadott vállon, persze csak finoman. Patriké volt az.
Felnéztem, egyenesen az idős ember szemébe. Immár láttam benne valamit. Egy
pislákoló érzelmet…
- Nem érted, igaz,
Kururu? Nem az a kérdés, hogy miért történik. Sokkal inkább az, hogy mit
eredményez.
Klem
és Kio szemei riadtan kerekedtek el.
- Nem… - hebegte Klem,
majd Kioru elüvöltötte magát:
- Mi lesz velünk a
Candy Glamour Kiadó nélkül? Hogyan tovább?
Hogyan
tovább? Újra Patrikra néztem. Igen, most már tisztán látszott a szemében az a
fény, az az érzelem, mely eddig rejtve volt. A sarkallás. Hát persze!
Erre
már én sem tudtam hidegvérrel reagálni. A kiadó megszűnése részünkről egyet
jelentett a választás kényszerével. Összesen két lehetőségünk volt.
Az
egyik egy újabb lemezkiadó cég felkutatása lehetett. Ebben az esetben mindent,
tényleg mindent: a magánéletünket, a lelkünket, a valódi énünk megmaradt
cseppjeit, minden létező szabadidőnket, az életünket is el kellett volna adnunk
a hírnévért. A többi kiadótulaj magasról tett arra, mikor voltak ihlettelenek
vagy fáradtak az előadói. Nekik aztán sírhattunk volna, hogy engedjenek
itt-ott, mert ez tarthatatlan; a szerződés aláírásától kezdve a markukban
lettünk volna. A hírnevünk megfakulásáig semmi esélyünk nem adathatott volna
arra, hogy azokkal, akkor és ott legyünk, akikkel, ahol és ahol szerettünk
volna lenni.
A
másik pedig… A teljes lemondás lett volna a hírnévről. Átlagemberekké,
névtelenekké váltunk volna, akiket elnyelhetett a tömeg, tinikké, akik élik a
saját kis mézmáz életüket. Színpad nélkül. Boldog rajongók nélkül. Mikrofon,
általunk írt és énekelt dalok nélkül.
Nem.
Mindkettőre képtelen voltam. Hiába volt minden szerettem a képernyő túloldalán
(átvitt értelemben), a zene… Az elején Lysanderért tettem mindent, amit. Éppen
ezért voltam olyan hálás Lysandernek. Neki köszönhettem a zene, az előadás fenomenális
örömét. Amikor a közönség tombol, a mikrofon kissé recseg, a testem úszik a
fényben, túláradnak a bennem tomboló érzelmek és beleveszek a zene varázsába…
Hogy tudtam volna mindezt egyik percről a másikra eldobni? Kit akarok becsapni…
A zene a mindenem…és sajnos Lysander is az volt.
Patrik
pontosan erre játszott rá. Régen rengetegszer feltette nekem a kérdést: „Ha ne adj isten’ egy napon minden áron
választanod kellene a zene és Lysander között, mi lenne a döntésed?”, és
én… Sose válaszoltam. Mindig csak nevettem a kérdésén és nagyot legyintettem.
Hiba volt. Ha akkor megadtam volna a választ, most nem lettem volna ennyire
rizikós kényszerhelyzetben.
Így viszont… Egyszerűen lehetetlenség volt
választani.
Szorult helyzetben a K3 |
Lysander és a
zene egyaránt kulcsfontosságú része volt az életemnek. Fürdőzés közben is
mindig énekeltem, amivel sokszor mentem már a családom idegeire. Az esetek
többségében Lysander dalait énekeltem. Lefekvés előtt mindig előkotortam az
öreg akusztikus gitáromat az ágyam alól, amit apa hagyott nekem hátra, és
játszottam rajta egy keveset, általában újabb dalokat komponáltam rajta, vagy
csak játszottam a húrokkal szüntelenül, nagyot nevetve az esetlenségemen.
Olyankor az is mindig megfordult a fejemben, vajon Lysander mit szólna azokhoz
az újszülött dallamfoszlányokhoz, amik véletlenszerűen rezdültek a gitárom
húrjain. Ha egy kávézóban vagy úgy általában bárhol megszólalt egy dal,
reflexszerűen dúdolgatni kezdtem, ha pedig az történetesen egy K3 dal volt,
pironkodva mosolyogtam rajta. Arra gondoltam, hogy vajon Lysander is ismerte-e
azt a számot, s vajon mit gondolhatott róla. A tömegközlekedési járművökön is
gyakran fütyörésztem, s közben arról ábrándoztam, milyen lett volna, ha Lysander
hófehér hajkoronája egyszer csak felbukkanna valahol az emberek rengetegében.
Mindenhová elkísért a zene, mindig ott motoszkált a fejemben Lysander vonzó
gondolata. A képzeletbeli agyamnak a „Lysandert szerető-központ” és a
„Zeneimádati-központ” egyszerűen szétválaszthatatlan volt, olyan szorosan
kötődtek egymáshoz, szinte már össze is forrtak. Patrik pedig ezt az
összeforrt, harmonikus belső világot készült szétszakítani, sőt, az egyik
felétől miatta meg kellett válnom!
- Ez a döntés csakis
rajtad áll vagy bukik, Kururu – mondta a szemembe nézve a férfi, aki egyetlen húzással
tönkretett mindent. – Elvégre neked köszönhetően vált ez a bagázs sztárrá.
Tudom, hogy a te döntésedet mindhárman zokszó nélkül el fogják fogadni. Te is
tudod, ha nem tévedek.
Körbenéztem.
Kio, Klem és Kuro félig-meddig lehajtott fejjel állt mellettem, tekintetükkel a
cipőjük orrát és az én arckifejezésemet vizslatták felváltva. Patrik
tökéletesen ráhibázott. Az egyetlen személy, akinek a döntését mindenki
kételyek nélkül elfogadta volna… Az én voltam. Ezt belátni volt az igazán
fájdalmas.
- A kiadó egy hét múlva
szűnik meg, viszont a válaszod vasárnap éjfélig meg kell mondanod. Ez nem tűr
halogatást.
Megint
Patrikra néztem. Ezúttal a könnyeim miatt nem láttam semmit a szemében. Nem… Ez
nem történhet meg! Egész biztosan csak álmodom! Igen… Ez csakis egy álom, egy
szörnyű rémálom lehet, amiből menten fel kell ébrednem! Gyerünk, Kururu!
Megcsíptem magam, de ezzel sajnos nem értem el semmit. Patrik még mindig ott
állt előttem, még mindig a vállamon volt a keze és még mindig engem nézett. Úgy
éreztem, már csak az ő keze tartott meg, a lábaim ugyanis épp készültek feladni
a szolgálatot. Szédültem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Hát… Nagyjából
hasonló dolog történt. Annyi különbséggel, hogy valójában Patrik nem hasba
rúgott… Hanem hátba döfött.
- Döntened kell,
Kururu. Úgy láttam, épp elérkezett az ideje, mikor a szerelmed megjelent a
látómezőmben, miközben éppen téged védett. Nem mondom, hogy nem volt igazad a
sorsotokkal kapcsolatban. „We were born
to make history” A kérdés csak az, hogy te ezt mennyire gondolod komolyan.
Összeszorított
fogakkal löktem el magamtól Patrikot. Az egész testem reszketett. Sírtam. Nem. Ezt
nem. Ezt nem, én ezt nem akarom elfogadni! Lekaptam a lábaimról a korcsolyát,
beleugrottam a cipőimbe és…
Futni kezdtem. Már azt se tudtam, merre.
Elvakított a haragom. Mindenkire dühös voltam. Patrikra, amiért képes volt
ilyen aljas húzásra. Én meg még sajnáltam, hogy megszakad a kapcsolatunk… Egy
frászt! Sokkal jobb lesz nélküle minden! Kuromura, Kiora és Klemre is
haragudtam, pedig meg se érdemelték igazán. Csak pont nem álltak ki mellettem,
amikor kellett volna. Nem, ők mind némán hallgatva nézték végig, amíg
összetörtem. Retarinra is dühös voltam, franc tudja, miért. Talán mert ő ott se
volt. Ő bezzeg olyat beolvasott volna Patriknak, hogy annak a vénségnek el is
inalt volna minden kedve a kiadó bezárásához. Rosa… Szörnyen nagyot hibázott a
srácok meghívásával! Ha Lysanderék nem lettek volna ott, Patrik biztos
elnapolta volna a dolgot. A fiúkra is dühös voltam, mind a hármójukra. Igen,
még Lysanderre is. Miért kellett egyáltalán eljönniük? Csak bajt hoztak a
fejünkre…
A
legeslegjobban viszont magamra haragudtam. Ez az egész miattam történt. Én
húztam ujjat az univerzummal, én akartam annyira elfelejteni a kiadó
megszűnésének lehetőségét, mikor már évek óta fennállt. Minden este elmormoltam
egy imát, hogy csak ne a következő napon történjen meg az, amitől a legjobban
féltem. A múlt éjjeli imám mit sem ért. Bekövetkezett. Ráadásul pont ma!
Negyed
óra volt hátra a főpróbáig, bár erről akkor nem tudtam. Hihetetlen, mennyi
minden történt csak ebben a pár órában… Valamiért úgy érzem, kár volt ma
felkelnem.
Előző
Előző
Következő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Olvasó!
Ha eljutottál idáig, akkor vagy teljesítettél egy epizódot vagy egy történet végére értél. Mind a két esetben arra kérlek, hogy hagyj nyomot magad után. A végigjátszásokkal kapcsolatban azért, hogy tudjam, segített-e, a történetekkel kapcsolatban pedig azért, hogy az írója tudja, mit alkotott!
Fontos a visszajelzés, csak néhány percet vesz igénybe!
Köszönöm