Tigasa Mawao - K3: Júlia

Kedves Olvasók!

Most sem maradhat el a fergeteges szórakozás, itt az ideje egy kicsit megnyugtató vizekre evezni :D Vajon mi fog történni? Megígérem Nektek, a 10. rész még izgalmasabb lesz, mint a mostani, de ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, fokozni kell az izgalmakat :)

breaking news: tudom, hogy nem érkezett a Cserediák, ennek oka a vizsgaidőszak... sajnos az egyik gyakorlati jegyem elégséges lett, és a magas ösztöndíj miatt muszáj minden vizsgajegyemnek ötösnek lenni *lekopog, eddig ez így van* Úgyhogy az most elsőbbséget élvez, nem is írtam egy betűt sem, megmondom őszintén. Június 21-én van papírforma szerint az utolsó vizsgám, utána érkezni fog majd egy extra hosszú vagy pedig két fejezet:D Még nem tudom.


Addig viszont élvezzétek, ami van! :D

9. fejezet: Júlia

Az első felvonás után mind a négyünkről ömlött a verejték. Lihegtünk, mintha minimum a maratont futottuk volna le. Alig bírtuk el a saját testsúlyunkat, mind leroskadtunk egy-egy székre és annyi vizet ittunk, amennyi csak belénk fért.

Kuromu szólalt meg elsőnek:

- Ez elképesztő volt, csajok, gratulálok! – zihált. – Mind kitettetek magatokért, jár a tíz perc pihenő.

- Csak tíz perc? – hőbörögtünk mindhárman.

- Így jön ki a másfél óra! – tárta szét a karjait Kuro. – Első felvonás: negyven perc; szünet: tíz perc; második felvonás: negyven perc!

- Húsz perces szünetet akarooook! – hörgött elképesztően túlvilági hangon Klem.

- Ne is álmodj róla! – vágta rá Kuromu, és kiviharzott a sátorból.

- Csajszik! – vigyorgott ránk Kio, mintha neki még csak meg se kottyant volna a mi kis színdarabunk. Pedig szerintem pont, hogy ő hajszolta túl magát leginkább hármunk közül. – Elugrom a büfébe! Ki mit kér?

- Egy Red Bull jól esne – biccentett Klem. – Vagy bármi más energiaital. Fő, hogy tengjen túl a cukortól és az egészségtelen összetevőktől – mondta, majd nehézkesen felállt.

Klemirsa mozgásából egyből arra következtettem, hogy megint meghúzta néhány izmát és inát. Bunyózni bezzeg nem volt rest, de mihelyst egy komolyabb sport űzésére lett kényszerülve, sose bírta szusszal. Nem is csoda, az ő szervezete még nem volt olyan fejlett, mint a mienk (ráadásul ő még károsította is azt cukorral, koffeinnel, néhanapján nikotinnal…).

- A sátor közelében leszek, ha keresnétek. Nem megyek messzire, csak váltok pár szót a srácokkal.

- Én is kérek valamit – lihegtem. – Esetleg limonádé vagy valamilyen citromos üdítő esne jól. Legyen szénsavas és savanykás.

Kio szemei látványosan felcsillantak.

- Te hogy tervezted eltölteni ezt a tíz percnyi szabadságot, Kururu? – fordult felém Kio lelkesen. Valamiért nem tetszett az a csalfa kifejezés az arcán, amivel engem vizslatott. – Hadd találjam ki, Lysander közelében keresselek, mikor kezemben a limonádéddal visszatérek…

- Én itt maradok – ráztam meg a fejem. Kio és Klem meglepetten nézett össze, ezért hozzátettem. – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak. Az orromig se látok.

- Oké. Azért ha valaki keres, ugye beengedhetjük hozzád? – kérdezte Klem, miközben vállára vette a szponzorainktól „kapott” melegítő felsőjét.

- Persze – bólintottam. – Nem terveztem átöltözni vagy ilyesmi. Nyugodtan bejöhet bárki. Kivéve azok, akikről sejtitek, hogy színét se akarom látni.

- Patrik, Nina, Dakota, riporterek, kocka médiások és fontos, fő manusok? – kérdezte Klem.

- Stimmel – bólintottam.

Ezután teljesen magamra maradtam a kis sátrunkban, amit nem is bántam igazán. Kintről beszűrődött a tömeg nyüzsgése. Nem, semmi kedvem nem volt elhagyni a sátrat. Nem csábított a kint, a tömeg, a hangzavar gondolata. Most valahogy jól esett az egyedüllét. Becsuktam a szemem, mélyen beszívtam az ott uralkodó hideg levegőt. Fáradt voltam, pedig még csak a félidőnél jártunk. Minden végtagom sajgott, a hangszalagjaim kissé érzékennyé váltak attól a rengeteg, hűs levegőtől. „Ebből jó kis megfázás lesz, ki tudja, talán influenza is válhat még belőle” – gondoltam. Úsztam a verejtékben, tiszta víz volt mindenem, a hajam rám tapadt, facsarni lehetett volna belőle az izzadtságot. A testem égett, a bőrömről párolgó víz folyamatosan hőt vont el, így fázni kezdtem. A székemre tett törülközőkkel sebesen szárítani kezdtem magam, és imádkoztam, nehogy valaki illetéktelen (ergo mindenki, aki nem a tesóm) pont akkor benyisson a sátorba… Szerencsémre végül ez nem következett be.

Miután totál megszárítkoztam, magamra fújtam vagy fél liter dezodort, mert elviselhetetlen szagom volt. Ennek az lett az eredménye, hogy a gyümölcsös-vaníliaillat még az esti premierre se párolgott el teljesen a sátor anyagából, pedig a főpróba után a fekete egyenruhás kellékesek szétszedték és a szabad levegőn ki is szellőztették azt…

„Bravó, Kururu, haragítsuk csak magunkra Kioruékat, mit számít! Sőt, érezze nyugodtan az egész lelátó, milyen dezodort használ Kurona Kururu, hadd örüljenek a szponzorok az ingyen reklámnak!” Ezek után már semmi se érdekelt, levágódtam a nevemmel ellátott campingszékre (filccel, olvashatatlanul, nyomtatópapírra, celluxszal odaragasztva, ízlésesen, ahogyan az egy kontinens szinten közismert, igazi, tehetséges előadóhoz dukál), és egy húzásra kiittam Kuromu ásványvizét. Totál felhúztam magam… a semmin.

Igen, az ember azt hihetné, hogy a nagy semmin húztam fel magam. Tévedés. Én ugyanis totál jogosan görcsöltem. Elszúrtam az előadást. Legalább is, szerintem. Rontani nem rontottam, sőt, bizonyos részeknél sikerült túlteljesítenem a tesóim elvárásait, csak… A közönség arca… Nem olyan volt, mint vártam. Az emberek lelkesek voltak, mosolyogtak, a szemük ragyogott, de… Nem volt teljes az elégedettségük. Éreztem, hogy valamit nem tartottak jónak, és ez frusztrált. Csakis bennem lehetett a hiba, hiszen ez a kétség akkor merült mindig fel bennem, mikor én – Rómeó vagy Júlia köntösében – voltam a figyelem középpontjában. Mintha valamit nem helyeseltek volna.

Lehet, hogy csak képzelődtem. Egyszerűen csak bemesélhettem magamnak, hogy bennem, az én előadásmódomban találtak valami kifogásolnivalót. Nem is láttam őket igazán, csak a megérzéseimre hagyatkoztak. Valószínűleg…

„Nem! Elrontottam! Valamit egész biztosan elszúrtam! Méghozzá mindvégig! A jégre lépésemtől a félidőig…” Ez a gondolat annyira felhúzta az agyam, dühömben csapkodni kezdtem a törülközőmmel a levegőt, feldöntöttem a székemet, magamba fojtva a sikoltozásaimat toporzékoltam, mint valami hisztis kölyök…

- Bejöhetek?

Ha akkor nem sokkolt a sátor bejáratánál ácsorgó Lysander látványa, akkor soha. Beégésből jeles.

- Sz… szia! – nevettem kínomban. – Eléggé lányszagú ez a hely, beszélgessünk inkább kint…

- Nem lehet – nézett a szemembe szigorúan. – Van valami, amit itt és most meg kell beszélnem veled.

Nőből vagyok, szerintem teljesen kézenfekvő, hogy teljesen összezavart, amit mondott. Még így is, mikor eleve zavart voltam.

- A frászt hozod rám ezzel a nézéssel... – rebegtem, majd újra erőt vett rajtam a csajos hisztizésem. Összesen fél percig tudtam féken tartani, ami nem kis teljesítmény. – Na, jó, hol rontottam el? Áruld el, könyörgöm, különben megőrülök! Miért nézett olyan furán mindenki? – fakadtam ki.

Ezzel sikerült Lysandert is elbátortalanítanom. Szerintem megérezte, hogy nem a legjobbkor zavart, és ment is volna elfelé, csakhogy valamiért ezt mégse tehette.

- Ülj le – sóhajtott, közben beljebb lépett a sátorba, ami zsúfolásig volt jelmezekkel, székekkel és egyéb női holmikkal. Még szerencse, hogy semmi zavarba ejtő ruhaneműt nem hagyott senki szem előtt… -, ez el fog tartani egy darabig, ahogy elnézem.

- Ennyire rémes voltam? – szörnyülködtem. Lysander gondterhelten ült le a mellettem lévő székre.

- Túlidegeskeded a dolgot. Egyáltalán nem voltál rossz, sőt! Mind a négyen rendkívül ügyesen és otthonosan mozogtatok a jégen. Jól énekeltetek, és az egyedi karakterekkel, a némiképp megmásított szöveggel igazán élvezhetővé tettétek a műsort. Még Castielt is hallottam nevetni, ami nem kis dolog. Mindössze arról van szó, hogy… valami hiányzott az előadásotokból. Ez mindenkinek szemet szúrt, gyakorlatilag az összes jelenlévő nevében beszélem ezt meg veled. Ők küldtek ide, nem tagadom.

Kissé nehezemre esett mindezek után levegőt venni. Nem álltam soha hadilábon a negatív kritikákkal, főleg, mikor tökéletesen tisztában voltam a határaimmal és a képzetlenségemmel. Csak akkor… Egyszerűen lövésem sem volt, hol ronthattam el. Féltem, hogy Rómeó karakterét nézte olyan rossz szemmel mindenki, hogy elhibáztam Lysander karakterét. Ezt az egyet nem lettem volna képes megbocsátani magamnak. Nagyot nyeltem, aztán bátortalanul rákérdeztem:

- Mi volt az, ami hiányzott?

- Inkább ki – helyesbített Lysander. Szóhoz se jutottam a döbbenettől, ő pedig hozzátette – A hiányzó láncszem… Te voltál, Kururu.

Na, a korábbi rettegésem erre egyből alábbhagyott, s átvette az elmém fölötti irányítást a teljes értetlenség. Eléggé hülyén festhettem, de nem érdekelt.

- Nem rémlik, hogy Shakespeare besuvasztott volna egy Kururu nevű női karaktert az egyik legnevesebb tragédiájába…

- Jogos, ezt tényleg rosszul fejtettem ki – nevetett Lysander, majd bosszúsan a hajába túrt. – Hogy is fejthetném ki érthetőbben… Amikor Kuromu Tybalt szerepét töltötte be, az aggódása Júlia iránt… Kézzel tapintható volt a játéka mögötti valóság, hogy mennyire aggódott érted, s hogy mennyire dühítette, hogy nem tehetett érted semmit. Klemirsa mint Mercutio… Az ő jelleme is meglehetősen összeolvadt a karakterével. Ezért is volt olyan szimpatikus: hiába színészkedett, önmagát, a kissé obszcén és indulatos valóját nem hazudtolta meg egy pillanatra sem. Ugyanez Kioruról, mi több, Rómeó szerepköréről is elmondható. Az, hogy a karakterek jellemébe bele volt keverve egy másik, élő személy gondolkodásmódja, az olyan… valóságossá tette őket. Nem Kuromut képzeltük Tybaltnak, hanem Tybaltot Kuromunak, tökéletesen átjöttek a sajátos érzései az előadásmódjában, és ez… sokkal jobb volt. Nem egy átlagos Rómeó és Júliát láttunk mi, nézők a jégen, hanem a K3 saját történetét. Mit tenne a családod, ha az ő drága Kururujuk egyszer szerelembe esne, ez jött át a produkciótokban. Ezért vált különlegesebbéé, szimpatikusabbá és figyelemfelkeltővé az egész. Mert valóságossá alakult a kép.

- Azt hiszem, értem – bólogattam, bár őszintén szólva, kicsit sem volt egyszerű dolgom Lysander szavainak értelmezése.

- Ezért volt Júlia olyan üres – jelentette ki a szemembe nézve –, hiszen az ő karaktere mögött nem lehetett látni senkit. Bárki képes lett volna megmondani, hogy az a jégen táncoló lány nem te voltál. Csak egy otromba álarc, egy kitalált lány, a tökéletes Júlia megtestesítője. Egy senki, akire senki nem kíváncsi. Érted, ugye?

Lysander finoman a fülem mögé igazított egy, korábban az arcomba lógó tincset, az érintésétől hideg borzongás fogott el, ijedtemben elfordítottam a fejem. Naná, hogy tudtam, hogy én a jégen nem voltam Júlia, a jégen Júlia és én nem jelentettünk egy személyt. Két teljesen más személyiség voltunk. Én egy elképesztően naiv, félénk, néha kissé túl fecsegős, esetlen lány voltam, aki nem szeretett, nem is tudott műkorcsolyázni igazán, mert neki a zene, az éneklés, a bandája, a családja és a szerelme volt a mindene… Júlia pedig… Egy angyal volt. Páratlanul kecses, igazi szépség, akit soha nem kerítettek hatalmába negatív érzelmek. Tiszta maradt, akár a frissen hullott hó, gyötörhette bármennyi kín és gyötrelem, soha nem inogott vagy változott meg. Mindig a szerelmének élt, mindent képes volt eldobni érte hezitálás nélkül. Júlia… Tökéletes volt.

Mégsem elég.

Bosszúsan felálltam, és a sátor másik végébe trappoltam (mindössze két-három lépéssel), ahol a ponyva rá volt borítva a jégre vezető peremre, karjaimat magam köré fontam és ráhajoltam a vékony falécre, ami elválasztott akkor a jégtől.

- Ugyan… - nevettem elfúló hangon. – Hogy is válhatna egy magamfajta tökéletlen lány igazi Júliává?

Lysander nagy, törődő kezét a vállamra helyezte. Nem fordultam felé. Nem voltam rá képes. Dühös voltam magamra. Kuromu elvárta tőlem, hogy tökéletesen teljesítsek a fellépésünkön. Mindenki bízott bennem, hogy meg tudtam csinálni. Sőt, ez volt az ára a szombati szabadnapunknak! Én meg… elszúrtam. Mert nem tudtam Júliává válni.

- Ismered azt az ősrégi dalt, ami megcáfolja Sakespeare Júliájának tökéletességét? – kérdezte hirtelen.

- Júlia nem akar a földön járni? – kérdeztem.

- Szerintem az a dal tökéletes mértékben igaz. Júlia ember volt, nem pedig egy égből pottyant kisangyal. Egész biztosan undorodott valamitől, utált embereket és sajnáltatta önmagát néhanapján, mint bárki más. Lehettek titokban nőkre nem valló szokásai, követhetett el dolgokat, amiket később megbánt. Az emberek tökéletlenek, egy kivételt sem tudnék hirtelenjében felsorolni.

- Akik ezt a műsort látni fogják, mind azt hiszik, hogy én az vagyok – ráztam meg a fejem. – Ők ilyennek ismernek. Nem láthatják meg rajtam, mennyire sebezhető is vagyok valójában. Azzal tönkretenném az illúziót, ami általuk csodált személlyé tesz engem, és fuccs az egyébként is haldokló karrieremnek. Nem tudhatják meg, hogy végig a szemükbe hazudtam. Azt az elkeseredettséget, mikor valaki csalódik a legnagyobb példaképében, ellenségemnek se kívánnám. Példát kell mutatnom nekik, be kell bizonyítanom, hogy a hírnév nem teszi tönkre az embert, csak még fényesebbé teszi a ragyogását. Ilyen ez a show biznisz.

- Szerintem ők is jobban szimpatizálnának a fellépésetekkel, ha egy valósághű, egyedi egyéniséget látnának maguk előtt – mondta Lysander. – Én hiszem, hogy erre a te igazi éned lenne a legjobb választás. Már ha az az igazi valód, amit felém mutatsz.

- Nem tudom megjátszani magam előttem, ha próbálnám, akkor se menne – ráztam meg a fejem. – Nagy szemétség lenne hazudnom neked azok után, amiket értem tettél. Kiálltál értem, megvigasztaltál, aggódtál értem, nem szóltál Ninának… Nekem, a kicsi, naiv Kururunak ennyi bőven elég arra, hogy megbízzak benned.

Lysander aprót nevetett ezen.

- Meglehetősen kishitű vagy szárlétedre.

- Nem szeretem fényezni magam.

- Nem azt mondom, hogy lehetnél valamivel dicsekvőbb, de igazán hihetnél jobban is magadban és a képességeidben.

- Hittem. Mű-Júlia lett a vége.

- Akkor felejtsd el Júliát. Maradj szimplán csak Kururu. A közönség rád vár, mással nem elégszenek meg. Ők téged ismernek, szeretnek, rád kíváncsiak.

Ezen én nevettem.

- Azt akarják, hogy haljak meg? Ez kedves.

Még szép, hogy nem ezt várták az ismerőseim, sokkal inkább azt, hogy Lysanderrel, álmaim fiújával karöltve emelkedjek fel a Mennybe, az örök boldogság országába, ahol soha senki nem tudná háborgatni a mi gyönyörű szerelmünket… Szép kis fantáziálás, nekem is elnyerte a tetszésem. Kár, hogy ebből Lysander mit sem sejtett.

Aztán újra átgondoltam.

- Én halok meg… – hebegtem.

„Ha sikeresen végrehajtom a zárójelenetet, amiben én és Lysander eltávozunk, azzal iszonyúan nagy hatást tudnék gyakorolni a nézőkre! Hiszen ők ismernek minket! Ha engem, Kururut látnának meghalni, ezerszer hatásosabb lesz a jelenet, mintha egy vadidegen bigével patkolna el Lysander. Mű-Júlia mindenkiből elégedetlenséget váltana ki. Én viszont feledhetetlenné tehetném ezt az előadást, ha önmagamat adom! Erre tényleg csak én lehetek képes!”

A korábbi mondatommal enyhén a frászt hoztam Lysanderre.

- Ne ess túlzásba… Figyelsz te rám? Hé, Kururu! Ugye nem gondoltad komolyan?

- Bocsi, kicsit elkalandoztam – nevetve fordultam felé. – Ne haragudj, amiért ennyi fejfájást okoztam neked idáig. Ígérem, nem fogsz csalódni bennem, méltó Júliáddá fogok válni!

A sátor túlsó végéből egy elismerő füttyszó hallatszott harsányan.

- Ó, ne! Csak nem egy idilli pillanatot zavartam meg véletlenül? – nevetett tettetett szomorúsággal az arcán Kioru.

- Te, Hímnemű Hófehérke! – dugta be a fejét Klem a sátorba, de tényleg úgy, hogy csak a feje látszott ki a ponyva mögül. – Odakint literszámra isszák a véred, hogy gyanúsan sokáig tartózkodtál idebent édes kettesben az egyik nővéremmel, szóval húzás kifelé, mielőtt valamelyik pletykaéhes riporter szimatot fog! – hadarta le egyetlen levegővétellel. Lysander kissé bizonytalanul indult meg kifelé, mire Klem (majdhogynem szó szerint!) kidobta őt a sátorból. Bravó, megint nem volt időnk normálisan elköszönni egymástól.

Kio eztán egyetlen lépéssel odalibbent mellém.

- Hoztam neked Sprite-ot!

- Köszi – sóhajtottam, majd jó nagyot húztam a pezsgő üdítőből. – Nem gondolod, hogy bánhattatok volna legalább egy fokkal finomabban is vele?

- Egyáltalán nem! – nevetett Kio, majd bizalmasan kezdett suttogni a fülembe. – Mihelyst kilépünk a show bizniszből, tőlem, sőt, tőlünk akár rád is mászhat, addig viszont hivatalosan is pasi-tilalmat hirdetett Kuromu. Csak semmi gyanús mozdulat, amíg nincs meg a hivatalos döntésed!

Piszok rosszul éreztem magam a szavaitól. Azért is fájtak annyira, mert igaza volt. Ha a végső döntésem a sztárlét lett volna, nem tehettem tönkre a jó hírnevem néhány légből kapott pletyka miatt. Márpedig ez is egy lehetőség volt, méghozzá egy 50%-os valószínűséggel bíró. Zene… Lysander… Éneklés… Szerelem… Miért nem kaphattam meg mindkettőt?

- Az élet igazságtalan – motyogtam.

- A mi dolgunk, hogy igazságot tegyünk benne, és végig kiálljunk a magunk igaza mellett! – kacsintott rám Kioru biztatóan.

Kis váratva Klem és Kuro is visszatért a sátorba.

- Basszus, mi ez az orrfacsaró bűz? – hőbörgött Klem.

- Eper?! – sipítozott örömében Kio. – Imádom az epret!

- Két perc múlva kezdünk – közölte velem nyersen Kuromu. – Készen állsz?

Mire én így feleltem:

- Soha nem álltam még ennyire készen.

Kuromu alig láthatóan rám mosolygott.

- Ezt akartam hallani. Adj bele mindent!

- Úgy lesz!