Íme a Jégkristály 8. része! Szerintem ebben a részben mutatkozik meg igazán a "barát" fogalom igaz jelentése...
Jó olvasást!
Jégkristály 8. rész
Újra
Már vagy
egy hete itthon vagyok. Sikerült megbeszélni Anyuval, hogy senki se tudja meg,
hogy mi volt az oka a tetteimnek. Szerencsére Anyu megértő és még azt is el
tudta intézni, hogy a tanáraim ne feleltessenek. Az egymás közti beszélgetést
is le tudjuk bonyolítani, vagyis ő beszél, én meg leírom a választ. A
telefonálás helyett SMS-t használunk, így könnyen elkerülöm a szóváltást.
Lysander napi szinten nálunk van, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Vagy a szobámban igyekszem feldolgozni a dolgokat vagy ülök a nappaliban és gondolkozok. A fiú néha szól egy- két szót, de válasz híján hamar feladja. Ez így ment úgy szerdáig. Akkor eszébe jutott, hogy elmondja mit mulasztok azzal, hogy itthon tespedek. Azóta leadja nekem az anyagot. Furcsa hallani, hogy ilyen sokat beszél. Nem szoktam hozzá. Most is valami sulis cuccról mesél és csak azért hallgatom, mert szükségem lehet rá.
- Pénteken nem lesz tanár, így elmarad az utolsó óra. - avat be. Ez tök jó, mert hamarabb gumózhatok be az ágyamba. A tényközlésre csak bólintok és hallgatom tovább a felemás szemű mondókáját.
Ma vasárnap van. Az egyetlen nap, amit a fiú otthon tölt. Én értékelem, hogy folyamatosan vigyáz rám, meg mellettem van, de van családja is, barátai is, akikkel foglalkozhat helyettem. Mégis itt eszi a fene. Tudom, hogy könnyebb lenne, ha elmondanám neki, hogy mi történt, de azt senki se tudhatja meg. Ezért akar mindenáron a közelemben maradni, mert nem tudja, hogy viszonyuljon hozzám.
Félek. Tőle. Az érintéseitől. A tetteitől. Igaz, a kórházban nem ellenkeztem, de most úgy érzem, kell.
Befejezem az agyalást és nekiállok az elmaradt leckéim pótlásának. Az énekes volt olyan kedves, hogy minden házit elhozott, amiről lemaradtam. Sokáig foglalatoskodok velük, míg sikerül befejeznem őket.
A vacsorát Anyu társaságában fogyasztom el, utána pedig megrohamozom az ágyamat és nehézkesen álomba merülök.
Korán kipattantak a szemeim és némi félelemérzettel kelek. Olyan ez, mint az első nap, annyi különbséggel, hogy ismerem már az osztályt. A kezembe egy fésűt kapok, hogy megzabolázzam minden irányba meredő loboncom. Miután végzek ezzel a megterhelő feladattal, magamra kapok egy fekete szettet. Hangulat tükröző.
A konyhába vágtatok, majd elfogyasztom a reggelimet. Anyunak mostanság sok munkája van, ezért korán kel és sokáig marad, így arra kényszerülök, hogy egyedül menjek suliba. Nem bánom annyira, így legalább van időm felkészülni.
Felkapom a cuccaimat és kilépek az ajtón lehajtott fejjel. Ennek következtében lefejelem valaki mellkasát. Félve felemelem a buksim és szembetalálom magam vele. Igazából már meg sem kéne lepődnöm, de elkap a döbbenet.
- Szia! Hogy vagy? - ad hangot az érdeklődésének. A válaszom bólintásban testesül meg. Gyorsan bezárom az ajtót és elindulok iskolába Lysander társaságában. Nem igaz, hogy nem unta még meg a fejem, pedig nem vagyok se kedves, se barátságos vele. Valami nagyon húzhatja hozzám. Jelenleg inkább kerülnie kéne, de nem csak neki, mindenkinek.
Némán baktatunk egymás mellett, míg el nem érjük az iskolát.
- Vigyázz magadra! - csendül fel a hangja az ajtóval szemben, de mielőtt átlépné a küszöböt hirtelen lehajol hozzám és homlokon csókol. Megdermedek és mire észbe kapnék, hogy ellökjem, már ott sincs. Igyekszem összeszedni magam, mielőtt belépnék a terembe, ami pár perc múlva bekövetkezik. Nagy levegőt véve nyomon le a kilincset és termek az osztályban. A padlót pásztázva elsétálok a padomig, majd helyet foglalok. Nem nézek a többiekre, nem érdekel, hogy hogyan kapargatják az állukat a linóleumról. Csak várom, hogy végre túl essek ezen a napon és a következőn, meg az azt követőn…és így tovább.
A tanár hangos robajjal érkezik, majdhogynem beesik az ajtón. Úgy néz ki, nagyon sietett. Ezt is csak pár óvatos pillantásból feltételezem. Az asztalra dobja a súlyos füzethalmot és felénk fordul.
- Jó reggelt gyerekek! Hiányzik ma valaki? - már veszi is elő a füzetkéjét, ahova a hiányzókat írja fel.
- Csak a szokásos - csavarja fel Amber arany fürtjeit mutatóujjára. Ennyire vak? Vagy én vagyok láthatatlan? Bár az utóbbival kiegyeznék.
- Pedig itt van mindenki - a felemás szemű fiú hangja vág a levegőbe.
- Rendben, örülünk a visszatérésének kisasszony. Vágjunk akkor bele a tanulásba! - azzal kezdetét veszi negyvenöt perc unalom. Tudom, hogy figyelnem kéne, de annyira unalmas, hogy elkezdek firkálni a füzet sarkába. Az óra végére alig marad szabad hely a lapokon. Áldásként ér a csengő hangja. Végre vége!! A további szenvedésünk a tornateremben folytatódik. Időközben a bokám meggyógyult és így beállhatok a tornasorba. A teremben viszont csupa rossz érzés kerít hatalmába. Itt kezdődött minden. Ha visszafordulok és felhívok valakit, hogy jöjjön értem, akkor már nem tartanék itt. A telefonom nem láttam többet, ezért kaptam Anyától egy ideigleneset. A táskámat Lysander hozta el még pénteken, így azt nem kell nélkülöznöm.
Ezen a héten kézilabdázunk. Jelenleg a kapura dobást gyakoroljuk felugrásból. Általában mindent komolyan veszek, amit csinálok, de most valahogy az életkedvem a béka feneke alatt van. Tudom, megígértem, hogy nem leszel öngyilkos, de attól még nem kell megjátszanom, hogy egyáltalán jól vagyok.
- Kisasszony, kérem! Egy kis lelkesedéssel! - üvölt rám Borisz. Csak bólintok, de semmin nem változtatok, ahhoz nincs lélekjelenlétem.
Az óra végeztével mindenki az öltözőbe vonul. Én sietve kezdem lecserélni a ruháimat, nem hiányzik a közösség.
- Ez egy újabb próbálkozás, hogy lecsapd a kezemről Castielt? - Amber ismét elemében van. - Elég gyenge. - mindig is éreztem, hogy ezzel a lánnyal lehetetlenség jól kijönni és tessék! Igazam lett! - Na mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - Nem a cica.
- Milyen szánalmas! - nyávogja Charlotte. Mintha egy ember szidalmazását nem lenne elég hallgatnom. Igyekezve magamra kapkodom a ruháimat és elhagyom az öltözőt, de azt még meghallom, hogy Amber utánam kiált: Gyáva!
Amikor az osztálylevelet írtam, mindenkire gondoltam. Lehet, hogy nem teljesen erre a három lányra, de részben igen.
Örülök, hogy kijutottam az öltözőből.
A tömegben lassan elbukdácsolok a lépcsőig. Megborzongok, mielőtt fellépek az első fokra, aztán elnyomom magamban az érzéseket és elindulok felfelé. Mielőtt a szintre lépnék, valaki megragadja a kezemet és visszafordít maga felé. A félelem elhatalmasodik rajtam. Észre sem veszem, hogy felkiállított, csak miután elhangzott. Majd megláttam Lysandert, emiatt egy kő esik le a szívemről. A remegő kacsómat kihúzom az övéből és magam mellé szorítom.
- Jól vagy? - hangja szétszakítja a némaságot. Megrázom a fejem. Nem, nem vagyok jól. Aztán otthagyom és elindulok a következő óra helyszínére.
A teremben leülök a helyemre és előpakolok, majd türelmesen várok a csengőre. Csak legyen vége ennek a napnak.
Mindenki fegyelmezetten, egyenes háttal mered a tanárnőre. Kémia van. Ms. Delanay (vagy valami ilyesmi a neve, nem is tudom, hogy hívják) vasmarokkal tart rendet köztünk. Jelenleg felelőt választ és én előre örülök, hogy kimaradok belőle. Mivel még nem jegyezte meg a neveinket (ahogy mi sem az övét), ezért mindig csak mutogat. Ebben az esetben pedig az ujja rajtam állapodik meg.
- Kérem kisasszony fáradjon a táblához! - szólít fel. Megrémülve rázom a fejem, hogy én nem megyek ki. - Mi az, hogy nem? Azonnal jöjjön ki! - remegve eleget teszek a kérésének, de viszem a lapokat is, ami feljogosít, hogy ne feleljek. Odaadom a nőnek a papírt. - Hát ez meg mi? - elkezdi átfutni a szemével a sorokat, majd felnéz belőlük. - Komolyan azt hiszed, hogy ez kibúvó? Ennél gyengébb próbálkozást még nem láttam! Na gyerünk, mesélj, mit tanultál mára! - ennyit a hivatalos iratról. Muszáj lesz valamit tennem, nem kaphatok egyest, pedig tanultam. Vállat vonva felveszek az asztalról egy filcet és felírok mindent a táblára, amit Lysander jóvoltából tudok. - Rendben, ötös. De arra még válaszoljon, hogy miért nem beszél! - az emlékképek keresztül futnak a lelki szemeim előtt. Csupa rossz érzés kerít hatalmába. Tartom magam. Tartanom kell magam! Nem bőghetem el magam az osztály szeme láttára. Megszorítom a kezemben a filcet és a tábla sarkára odaírom, hogy "Ahhoz magának semmi köze!", majd lecsapom az asztalra az íróeszközt és helyet foglalok. Mindenki tátott szájjal szemlél, de én figyelmen kívül hagyom őket.
Minden nap lejátszódik ez a jelenet. Ők kérdeznek, én nem felelek. Amber folyamatosan beszólogat a barátnőivel egyetemben. Iris még próbálkozik szóba elegyedni velem, nem sok sikerrel. Az ikrek elkerülik a környezetem. Rosa párszor próbált elcibálni vásárolni, de eddig mindig sikerült leráznom, lassan talán megunja. A lányok többsége nem foglalkozik velem, ez alól Kim, Viola és Iris kivétel. Ők figyelnek rám. Castiellel megromlott a baráti kapcsolatom. Árulásként fogta fel a tettem és nem ért semmit, ezért mérges. Látja, hogy a barátja rajtam lóg, de tőle sem tud meg sokat, mert ő se tudja a miértet. Ellenszenves lett, mintha elvesztette volna egy bizalmasát. Már csak gúnyos beszólalásai vannak irányomba. Folyton kerül és nyavalyog, ha egy levegőt kell szívnia velem. Lysander pedig állandóan figyel, vigyáz rám. Nem hagy figyelmen kívül, mindig hazakísér és elém jön suli előtt. Komolyan, lassan azt érzem, van egy testőröm, de néha félek, hogy megbánt, közel kerül hozzám vagy ilyesmi. Igyekszem megfelelő távolságban tartani, ellenben van, mikor megnehezíti a dolgomat. Volt már párszor, hogy elhúzódtam tőle, eltoltam magamtól, ellöktem a kezét. Nem adja fel. Kitartó. Azt hiszem, a történtek ezt kiölték belőlem.
Péntek. Matek óra a harmadik. Már szinte gépiesen írom a füzetbe a jeleket és számokat. Azt se tudom, mit veszünk, csak csinálom az előző feladat alapján. Csinálom, mert tudom, gyakorlás nélkül semmire se megyek, nélküle nem fogom tudni.
Csengő. Az a viharvert csengő most kiszabadít a számok fogságából. Kinyitja az utat a szabadulás felé, majd vak lendülettel beszaladunk egy újabb cellába. Ezt negyvenöt percenként eljátssza, majd mikor kiélvezte a szenvedő tömeg arcát, kinyitja a kapukat. Az emberek elmennek, de másnap maguktól, önként jönnek vissza. Ez lejátszódik újból és újból éveken keresztül. Aztán elenged, csak bizonyos kortól bizonyos korig megfelelőek neki a rabszolgái. Mindig van kivétel. Ha pedig megszeged törvényét, megbüntet, így jobb azokat betartani. Néha szabadnapot ad, hogy elterelje a figyelmet a megannyi szenvedésről, amit okozott. Most újból szól. Elkéstem.
Az utolsó óráknak is vége. Az énekes társaságában megyek haza. Minden nap elkísér, de ma nem hívom be, most magamban kell lennem.
Felszaladok a szobámba és leülök az ágyamra. Végre egyedül.
Lysander napi szinten nálunk van, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Vagy a szobámban igyekszem feldolgozni a dolgokat vagy ülök a nappaliban és gondolkozok. A fiú néha szól egy- két szót, de válasz híján hamar feladja. Ez így ment úgy szerdáig. Akkor eszébe jutott, hogy elmondja mit mulasztok azzal, hogy itthon tespedek. Azóta leadja nekem az anyagot. Furcsa hallani, hogy ilyen sokat beszél. Nem szoktam hozzá. Most is valami sulis cuccról mesél és csak azért hallgatom, mert szükségem lehet rá.
- Pénteken nem lesz tanár, így elmarad az utolsó óra. - avat be. Ez tök jó, mert hamarabb gumózhatok be az ágyamba. A tényközlésre csak bólintok és hallgatom tovább a felemás szemű mondókáját.
Ma vasárnap van. Az egyetlen nap, amit a fiú otthon tölt. Én értékelem, hogy folyamatosan vigyáz rám, meg mellettem van, de van családja is, barátai is, akikkel foglalkozhat helyettem. Mégis itt eszi a fene. Tudom, hogy könnyebb lenne, ha elmondanám neki, hogy mi történt, de azt senki se tudhatja meg. Ezért akar mindenáron a közelemben maradni, mert nem tudja, hogy viszonyuljon hozzám.
Félek. Tőle. Az érintéseitől. A tetteitől. Igaz, a kórházban nem ellenkeztem, de most úgy érzem, kell.
Befejezem az agyalást és nekiállok az elmaradt leckéim pótlásának. Az énekes volt olyan kedves, hogy minden házit elhozott, amiről lemaradtam. Sokáig foglalatoskodok velük, míg sikerül befejeznem őket.
A vacsorát Anyu társaságában fogyasztom el, utána pedig megrohamozom az ágyamat és nehézkesen álomba merülök.
Korán kipattantak a szemeim és némi félelemérzettel kelek. Olyan ez, mint az első nap, annyi különbséggel, hogy ismerem már az osztályt. A kezembe egy fésűt kapok, hogy megzabolázzam minden irányba meredő loboncom. Miután végzek ezzel a megterhelő feladattal, magamra kapok egy fekete szettet. Hangulat tükröző.
A konyhába vágtatok, majd elfogyasztom a reggelimet. Anyunak mostanság sok munkája van, ezért korán kel és sokáig marad, így arra kényszerülök, hogy egyedül menjek suliba. Nem bánom annyira, így legalább van időm felkészülni.
Felkapom a cuccaimat és kilépek az ajtón lehajtott fejjel. Ennek következtében lefejelem valaki mellkasát. Félve felemelem a buksim és szembetalálom magam vele. Igazából már meg sem kéne lepődnöm, de elkap a döbbenet.
- Szia! Hogy vagy? - ad hangot az érdeklődésének. A válaszom bólintásban testesül meg. Gyorsan bezárom az ajtót és elindulok iskolába Lysander társaságában. Nem igaz, hogy nem unta még meg a fejem, pedig nem vagyok se kedves, se barátságos vele. Valami nagyon húzhatja hozzám. Jelenleg inkább kerülnie kéne, de nem csak neki, mindenkinek.
Némán baktatunk egymás mellett, míg el nem érjük az iskolát.
- Vigyázz magadra! - csendül fel a hangja az ajtóval szemben, de mielőtt átlépné a küszöböt hirtelen lehajol hozzám és homlokon csókol. Megdermedek és mire észbe kapnék, hogy ellökjem, már ott sincs. Igyekszem összeszedni magam, mielőtt belépnék a terembe, ami pár perc múlva bekövetkezik. Nagy levegőt véve nyomon le a kilincset és termek az osztályban. A padlót pásztázva elsétálok a padomig, majd helyet foglalok. Nem nézek a többiekre, nem érdekel, hogy hogyan kapargatják az állukat a linóleumról. Csak várom, hogy végre túl essek ezen a napon és a következőn, meg az azt követőn…és így tovább.
A tanár hangos robajjal érkezik, majdhogynem beesik az ajtón. Úgy néz ki, nagyon sietett. Ezt is csak pár óvatos pillantásból feltételezem. Az asztalra dobja a súlyos füzethalmot és felénk fordul.
- Jó reggelt gyerekek! Hiányzik ma valaki? - már veszi is elő a füzetkéjét, ahova a hiányzókat írja fel.
- Csak a szokásos - csavarja fel Amber arany fürtjeit mutatóujjára. Ennyire vak? Vagy én vagyok láthatatlan? Bár az utóbbival kiegyeznék.
- Pedig itt van mindenki - a felemás szemű fiú hangja vág a levegőbe.
- Rendben, örülünk a visszatérésének kisasszony. Vágjunk akkor bele a tanulásba! - azzal kezdetét veszi negyvenöt perc unalom. Tudom, hogy figyelnem kéne, de annyira unalmas, hogy elkezdek firkálni a füzet sarkába. Az óra végére alig marad szabad hely a lapokon. Áldásként ér a csengő hangja. Végre vége!! A további szenvedésünk a tornateremben folytatódik. Időközben a bokám meggyógyult és így beállhatok a tornasorba. A teremben viszont csupa rossz érzés kerít hatalmába. Itt kezdődött minden. Ha visszafordulok és felhívok valakit, hogy jöjjön értem, akkor már nem tartanék itt. A telefonom nem láttam többet, ezért kaptam Anyától egy ideigleneset. A táskámat Lysander hozta el még pénteken, így azt nem kell nélkülöznöm.
Ezen a héten kézilabdázunk. Jelenleg a kapura dobást gyakoroljuk felugrásból. Általában mindent komolyan veszek, amit csinálok, de most valahogy az életkedvem a béka feneke alatt van. Tudom, megígértem, hogy nem leszel öngyilkos, de attól még nem kell megjátszanom, hogy egyáltalán jól vagyok.
- Kisasszony, kérem! Egy kis lelkesedéssel! - üvölt rám Borisz. Csak bólintok, de semmin nem változtatok, ahhoz nincs lélekjelenlétem.
Az óra végeztével mindenki az öltözőbe vonul. Én sietve kezdem lecserélni a ruháimat, nem hiányzik a közösség.
- Ez egy újabb próbálkozás, hogy lecsapd a kezemről Castielt? - Amber ismét elemében van. - Elég gyenge. - mindig is éreztem, hogy ezzel a lánnyal lehetetlenség jól kijönni és tessék! Igazam lett! - Na mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - Nem a cica.
- Milyen szánalmas! - nyávogja Charlotte. Mintha egy ember szidalmazását nem lenne elég hallgatnom. Igyekezve magamra kapkodom a ruháimat és elhagyom az öltözőt, de azt még meghallom, hogy Amber utánam kiált: Gyáva!
Amikor az osztálylevelet írtam, mindenkire gondoltam. Lehet, hogy nem teljesen erre a három lányra, de részben igen.
Örülök, hogy kijutottam az öltözőből.
A tömegben lassan elbukdácsolok a lépcsőig. Megborzongok, mielőtt fellépek az első fokra, aztán elnyomom magamban az érzéseket és elindulok felfelé. Mielőtt a szintre lépnék, valaki megragadja a kezemet és visszafordít maga felé. A félelem elhatalmasodik rajtam. Észre sem veszem, hogy felkiállított, csak miután elhangzott. Majd megláttam Lysandert, emiatt egy kő esik le a szívemről. A remegő kacsómat kihúzom az övéből és magam mellé szorítom.
- Jól vagy? - hangja szétszakítja a némaságot. Megrázom a fejem. Nem, nem vagyok jól. Aztán otthagyom és elindulok a következő óra helyszínére.
A teremben leülök a helyemre és előpakolok, majd türelmesen várok a csengőre. Csak legyen vége ennek a napnak.
Mindenki fegyelmezetten, egyenes háttal mered a tanárnőre. Kémia van. Ms. Delanay (vagy valami ilyesmi a neve, nem is tudom, hogy hívják) vasmarokkal tart rendet köztünk. Jelenleg felelőt választ és én előre örülök, hogy kimaradok belőle. Mivel még nem jegyezte meg a neveinket (ahogy mi sem az övét), ezért mindig csak mutogat. Ebben az esetben pedig az ujja rajtam állapodik meg.
- Kérem kisasszony fáradjon a táblához! - szólít fel. Megrémülve rázom a fejem, hogy én nem megyek ki. - Mi az, hogy nem? Azonnal jöjjön ki! - remegve eleget teszek a kérésének, de viszem a lapokat is, ami feljogosít, hogy ne feleljek. Odaadom a nőnek a papírt. - Hát ez meg mi? - elkezdi átfutni a szemével a sorokat, majd felnéz belőlük. - Komolyan azt hiszed, hogy ez kibúvó? Ennél gyengébb próbálkozást még nem láttam! Na gyerünk, mesélj, mit tanultál mára! - ennyit a hivatalos iratról. Muszáj lesz valamit tennem, nem kaphatok egyest, pedig tanultam. Vállat vonva felveszek az asztalról egy filcet és felírok mindent a táblára, amit Lysander jóvoltából tudok. - Rendben, ötös. De arra még válaszoljon, hogy miért nem beszél! - az emlékképek keresztül futnak a lelki szemeim előtt. Csupa rossz érzés kerít hatalmába. Tartom magam. Tartanom kell magam! Nem bőghetem el magam az osztály szeme láttára. Megszorítom a kezemben a filcet és a tábla sarkára odaírom, hogy "Ahhoz magának semmi köze!", majd lecsapom az asztalra az íróeszközt és helyet foglalok. Mindenki tátott szájjal szemlél, de én figyelmen kívül hagyom őket.
Minden nap lejátszódik ez a jelenet. Ők kérdeznek, én nem felelek. Amber folyamatosan beszólogat a barátnőivel egyetemben. Iris még próbálkozik szóba elegyedni velem, nem sok sikerrel. Az ikrek elkerülik a környezetem. Rosa párszor próbált elcibálni vásárolni, de eddig mindig sikerült leráznom, lassan talán megunja. A lányok többsége nem foglalkozik velem, ez alól Kim, Viola és Iris kivétel. Ők figyelnek rám. Castiellel megromlott a baráti kapcsolatom. Árulásként fogta fel a tettem és nem ért semmit, ezért mérges. Látja, hogy a barátja rajtam lóg, de tőle sem tud meg sokat, mert ő se tudja a miértet. Ellenszenves lett, mintha elvesztette volna egy bizalmasát. Már csak gúnyos beszólalásai vannak irányomba. Folyton kerül és nyavalyog, ha egy levegőt kell szívnia velem. Lysander pedig állandóan figyel, vigyáz rám. Nem hagy figyelmen kívül, mindig hazakísér és elém jön suli előtt. Komolyan, lassan azt érzem, van egy testőröm, de néha félek, hogy megbánt, közel kerül hozzám vagy ilyesmi. Igyekszem megfelelő távolságban tartani, ellenben van, mikor megnehezíti a dolgomat. Volt már párszor, hogy elhúzódtam tőle, eltoltam magamtól, ellöktem a kezét. Nem adja fel. Kitartó. Azt hiszem, a történtek ezt kiölték belőlem.
Péntek. Matek óra a harmadik. Már szinte gépiesen írom a füzetbe a jeleket és számokat. Azt se tudom, mit veszünk, csak csinálom az előző feladat alapján. Csinálom, mert tudom, gyakorlás nélkül semmire se megyek, nélküle nem fogom tudni.
Csengő. Az a viharvert csengő most kiszabadít a számok fogságából. Kinyitja az utat a szabadulás felé, majd vak lendülettel beszaladunk egy újabb cellába. Ezt negyvenöt percenként eljátssza, majd mikor kiélvezte a szenvedő tömeg arcát, kinyitja a kapukat. Az emberek elmennek, de másnap maguktól, önként jönnek vissza. Ez lejátszódik újból és újból éveken keresztül. Aztán elenged, csak bizonyos kortól bizonyos korig megfelelőek neki a rabszolgái. Mindig van kivétel. Ha pedig megszeged törvényét, megbüntet, így jobb azokat betartani. Néha szabadnapot ad, hogy elterelje a figyelmet a megannyi szenvedésről, amit okozott. Most újból szól. Elkéstem.
Az utolsó óráknak is vége. Az énekes társaságában megyek haza. Minden nap elkísér, de ma nem hívom be, most magamban kell lennem.
Felszaladok a szobámba és leülök az ágyamra. Végre egyedül.
