4 éves a Csábításból jeles!

Elhiszitek ezt? Woah!
Belegondolva, tényleg eltelt négy év...Jó, nekem 3,5, mert nem a játék kezdetekor regisztráltam fel.
Van köztetek, Kedves Olvasók, akik a kezdetektől játszanak a játékkal? Mi a véleményetek, sokat fejlődött? Emlékszem, amikor elkezdtem játszani, barátnőim sokat szidták a játékot, hogy ilyen gyerekes dologgal hogy lehet játszani... meg se mertem mondani, hogy felregisztráltam:D Azóta se mondtam meg(:
De nagyon szeretem, remek közösségre találtam, amióta pedig van ez a blog, még közelebb érzem magamhoz.
Remélem Nektek is csupa jó élményt nyújt a játék!
Ti hogy találtatok rá? :D 

az évfordulós ajándékunk

Boldog szülinapot!

Új verzió!

Sziasztok!
Lehet ma többen érzékeltétek, hogy nem lehet(ett) belépni a játékba. Ennek oka, hogy kezdik elérhetővé tenni a béta tesztelők által már korábban látott oldalt.
Én azon szerencsések között voltam, akiket beválogattak, elég sok probléma volt kezdetben, nem bírta el a rendszer a sok tesztelőt. Remélem ez a hiba most már teljesen ki lesz küszöbölve és úgy folytathatja mindenki a Csábítást, mint eddig :D

Közületek valaki bekerült a tesztelők közé? :)

Castiel lábát eddig még sosem láttam, el sem hiszem, hogy így is láthatom :D 

Doreen Delevigne - Nataniel!

Sziasztok!

Íme, az első beküldött novella, Doreen Delevigne tollából. 

Azt kell mondjam, engem földhöz vágott, teljes mértékben pozitív értelemben! 

Remélem Nektek is tetszeni fog! 

Kérlek, írjatok egy-két gondolatot az íráshoz, hogy támogassátok az írót és továbbra is olvashassatok tőle egy-két művet. 

Ha szeretnétek tőle még olvasni, akkor ITT Castieles írást találtok, és ITT pedig valami egészen mást.

Fogalmam sincs, mit kezdhetnék magammal. Bármit is csinálok értelmét veszti, ahogy eszembe jut, hogy nem vagy velem. Annyira hiányzol!

Fekszem és nosztalgiázom. Ez maradt csak nekem. Egy ideje nem sírok, úgy érzem, teljesen kiszáradtam. Így könnyebben tartom meg a neked tett ígéretem, miszerint nem fogok sírni, bár ezelőtt sokszor megszegtem.

Épp az előbb gondoltam az első napra, amikor láttalak. Annyira el voltam veszve az első napomon, hogy bevonultam sírni a raktárba, és te bejöttél, hogy megvigasztalj. Talán már akkor beléd szerettem. Iszonyat helyes voltál a hivatalos külsőd ellenére is, akkor is úgy állt a szőke hajad, mint a szénaboglya, vonásaid fáradságról árulkodtak, de a szemed csillogott, tele volt élettel. Nem tudtam nem a szemedbe nézni. Rögtön elkezdtem vonzódni hozzád, de te közömbösnek mutatkoztál. Akkor nagyon sokat rágtam magam miatta, de ma már tudom, hogy csak féltél, hogy visszautasítalak.

Az első randinkig fél évet kellett várnom. Behívtál a DÖK terembe, hogy segítsek valami papírmunkában, majd elhívtál. Ha akartam se mondtam volna nemet, hihetetlenül aranyos voltál! Mindenhova néztél, csak rám nem, többször is a hajadba túrtál, ami ezerfelé állt. Arra a hétre beszéltük meg, szombatra. Elvittél vacsorázni. Olyan ideges még érettségi előtt se voltam! Két napig tartott, míg eldöntöttem, mit veszek fel, majd a megbeszélt időpont előtt egy órával az se tetszett magamon. Lelki roncsként nyitottam ajtót neked, de a félelmem alaptalan volt, rögtön azzal kezdtél, hogy gyönyörű vagyok. Mindig tudtad, mit kell mondani.

A vacsora isteni volt, majd ahogy hazakísértél meg is csókoltál. Olyan gyengéd, leheletfinom csók volt az, hogy azt hittem, álmodom. Megkértél, hogy legyek a barátnőd. Igent mondtam.

Az azutáni hetek életem legszebb hetei voltak. A látásomat elködösítette a szerelem, csak te tudtál a földön tartani.

Már két hét után kimondtam, hogy szeretlek. Veled semmi sem tűnt gyorsnak. Te először meglepődtél, majd ellágyult a tekinteted. Te is azt mondtad szeretsz.

Szeretlek – olyan szépen még sosem hallatszott ez a szó.

Aznap este láttam először egy sebhelyedet. Rákérdeztem, de te ködösítettél. Én meg hittem neked.

Sokszor gondolok erre a pillanatra. Ha ekkor nem hiszek neked, hanem kukacoskodom, lett volna esély megmenteni téged. Ha akkor levágtam volna a helyzetet, még mindig itt lennél.

Ezután erősebb lett a kapcsolatunk, de sokszor eltaszítottál magadtól. Nem tudtam az okát, így azonnal rosszra gondoltam. Megcsalsz, drogozol, iszol… De messze nem ez volt a legrosszabb eshetőség. És én arra nem gondoltam.

Amikor rákérdeztem nálad, miért kerülsz csak nevettél rajtam. Nem kerüllek – mondtad. Egy ideig ennyiben hagytam. De válaszokat akartam.

Nem egy vitánk alapja volt ez. Annyira összevesztünk, hogy nem szóltunk egymáshoz napokig. Kínkeserves napok voltak azok, te a DÖK-ben rejtőzködtél, én meg a gondolataim között kerestem menedéket. Végül feladtam, megkerestelek. Meg akartam beszélni veled a dolgokat, de te rideg voltál. Rám se néztél. Ez felbosszantott, azt akartam, hogy nézz a szemembe. Nem tetted meg, ami még jobban feldühített, megfogtam az arcod és magam felé rántottam. Ez a pillanat örökre az emlékezetembe égett. A pillanat, amikor megláttam a monoklit a szemeden és a véraláfutást az arcod többi részén. A tekintetedből mindent ki lehetett olvasni. Abban a pillanatban apró darabokra tört a szívem, olyanokra, amiket az idő múlása sem tud összeragasztani. Bárhogy passzítaná össze az élet, már sosem lesz ugyanolyan.

Az utolsó egy hónap borzasztó volt. Nem csak a testedet bántotta az apád, hanem a lelkedet is. és az én törött szívem nem bírta ezt el. Csak a szerelmed tartotta bennem a lelked. Szóba került a továbbtanulás, de nekem csak Te voltál a célom. Azt akartam, hogy ne kelljen átélned, amit átéltél. De fogalmam sem volt, hogyan segíthettem volna. Nem tudtalak megmenteni Nataniel. Miattam haltál meg aznap éjjel. Miattam nem mentél haza időben, miattam lett dühös az apád, és miattam vert halálra. Téged szeretlek a legjobban a világon, mégis én végeztem veled.

Mindig azt mondogattad, hogy bármire képes vagyok, ha szeretném. Szeretném, ha most rögtön itt teremnél mellettem, hogy a karodba zárj. Szeretném, ha azt mondanád, hogy az utóbbi fél évet, amióta nem vagy itt, csak álmodtam. Hogy nem haltál meg, ez csak egy rémálom, én felébredek melletted és minden jó lesz.

Bármire képes vagyok, ha szeretném. Én téged szeretnélek. Lehetetlent kérnék?

Öröké szeretlek,

A Te Margód

Új kinézet

Kedves Olvasók!

Először is köszönöm, hogy ennyien követitek a blogot! El sem hiszem, hogy ennyien vagytok, akiknek segítséget nyújt az oldal! Ez rettentően boldoggá tesz! Köszönöm! ♡ ♡ ♡

Másodszor pedig megújultunk! 

Ezt a csodálatos kinézetet CaitLin Weraly alias LinChan varázsolta a blogra! Őszintén megmondom, miközben leveleztünk, hogy mit is szeretnék, mi az elképzelésem, ez a lány a semmiből hozta össze, amit elképzeltem! Mert az nem instrukció, hogy hát a fiúk így megy úgy oldalt, meg ülve meg keresztbe és kasul... :D Szóval CaitLin, nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm Neked, hogy elvállaltad és szinte másodpercek alatt összehoztad ezt a csodálatos kinézetet! Nagyon tetszik!

Remélem, Kedves Olvasók, hogy Nektek is! 

Nos, másik hírem, hogy érkeznek a kérések és egy novella ígéretet is kaptam, szóval hamarosan új olvasmány is ki fog kerülni az oldalra:D 

Valamint bővült az Ajánlott olvasmányok rész egy újabb bloggal: http://csj-primadonna.blogspot.hu/

Ez az írás Castiel fanoknak fog elsősorban tetszeni, és meleg szívvel tudom ajánlani, mert a kedves hölgy már nagyon régóta foglakozik a bloggal és alapos az írás terén, igazán felemelő egy kis elrugaszkodott, mégis hű olvasmány.

És hogy ne hagyjam szó nélkül ezt az új kinézetet (komolyan mondom, egész nap el tudnám nézegetni a blogot), szeretném Nektek ajánlani LinChan saját történetét, ami itt érhető el: http://fantasiakronikak.blogspot.hu/

További sikeres csábítást! :D

xoxo,
T

#TeamKentin - Nyári munka

Sziasztok!

Íme, megérkezett a harmadik, amit kértetek:D Remélem elnyeri ez is a tetszésetek. Igyekeztem tényleg megtalálni a karakterét, megmondom őszintén, nehéz volt őt megragadni... Valamiért nem akart elsőre úgy összejönni, ahogy elképzeltem. Úgyhogy nagyon szívesen várom a véleményeket, hogy mégis hogy sikerült az egész.

Akkor, indulhat hivatalosan is az új része az oldalnak! 

Remélem tetszeni fog Nektek! 

Tőlem ezentúl csak novellákat tudtok kérni, elsősorban azért hoztam létre, hogy Ti küldjétek be a műveiteket, blogotok. Érezzétek jól magatok mint írók és olvasók :D

Szeretnélek Benneteket arra kérni, hogy jelezzetek vissza, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki írni fog az oldalra. Fontos, hogy tudjuk, mit gondoltok.

Sok dolog van, amit szeretnék. A legtöbb dologhoz viszont pénz kell. A pénz pedig nem a fán terem. Sajnos. Pedig milyen jó lenne, ha csak le kellene szüretelni. Bár akkor túlságosan ellustulnék. Anyának igaza van abban, hogy jobb, ha megdolgozom a pénzemért.

Ezért is kerestem már tavasszal munkát. Nem igazit, hanem diákmunkát. Bele kell kicsit rázódnom a nagybetűs életbe, nem élhetek mindig otthon. Egyszer el kell döntenem, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Ha pedig szerzek tapasztalatot, akkor csak megkönnyítem a dolgom.

A diákszövetkezetnél még választhattam is a sok lehetőség közül. A vidámpark lett a nyerte, mert egyszerű kiszolgálói munka egy fagylaltosnál, ahol édességeket is lehet kapni. Imádom a fagyit!

Ahogy véget ért a suli, már kezdtem is. Elég hamar beletanultam és még a matekkal is kibékültem, hamar kiszámoltam a visszajárót. Egyszer sem fordult elő, hogy rosszul adtam volna vissza. Nem szeretem, amikor rosszul adnak vissza. Átverve érzem magam olyankor. Persze ha többet kapok, az mindig jó.

Talán két hét telt el, amikor a szemben lévő óriáskeréknél egy ismerős arc kezdett el dolgozni. Ken. Azaz Kentin. Azóta nem láttam, hogy elment a suliból. A második suliból, ahova együtt jártunk. Megváltozott. Először fel sem ismertem az új külsővel. Azt a borzalmas pulcsit lecserélte és inget hordott. Csodálatosan nézett ki. Egy pasi ingben nem tud rosszul kinézni!

Ő csak a második napon vett engem észre, amikor fagyit kért. Kedves voltam vele, minden vendéggel kedves vagyok, ez alapszabály. Persze hogy egyből felismert, láttam a tekintetén, hogy meglepődött, amiért itt lát. De nem szólt hozzám, csak kifizette a fagyit és visszament dolgozni. Megmondom őszintén, ez nagyon rosszul esett.

De nem is foglalkoztam vele különösebben, inkább a vendégekre koncentráltam. Ahogy július lett, szinte szabad másodpercem sem volt. Rengeteg vendég érkezett a vidámparkba és az egyetlen fagyizóban dolgoztam a parkban. Kígyózó sor állt nap mint nap előttem. A főnök felvett még egy embert, aki keverte a fagyit, hogy bírjam szusszal osztogatni. De ez nem ment mindig, úgyhogy a segédnek sokszor be kellett állnia másodiknak, hogy ne rontsanak ránk a türelmetlen emberek. Nyitástól zárás utánig egy pillanatra sem álltunk meg. Teljesen elfáradtam, égett a talpam, a karomat meg sem tudtam emelni rendesen. Izomláz a javából. A segéd hamar elment, ezért nekem kellett zárnom. Mivel a dolgozóknak van bőven idejük arra, hogy rendbe tegyék a házuk táját, egyáltalán nem siettem el a dolgot. Kényelmesen átöltöztem, felsöpörtem, kidobtam a szemetet, bekészítettem a fagyigépet másnapra, lezártam a kasszát. Amikor engedtem le a rolót, egy kéz szorította meg a vállam, ijedtem pedig majdnem beugrottam a pult mögé.

– Mi a… – tántorodtam vissza.

– Ne haragudj – szabadkozott támadóm és ő is hátrébb lépett néhányat.

– Jaj, Ken… Csak te vagy?! Azt hittem valami rablógyilkos – mosolyogtam és próbáltam összeszedni magam.

– Kentin – mondta pironkodva.

– Candy, de miért mutatkoztál be? – ráncoltam a szemöldököm.

– Úgy értettem, hogy nem Ken, hanem Kentin. Azt jobban szeretem.

– Ne haragudj, megszokás… – erőltettem magamra egy mosolyt. Nem értem, ez nem az a Ken, akit ismertem. Persze, máshogy néz ki, de belsőre is megváltozott volna?

– Csak bocsánatot akartam kérni… Nem viselkedtem veled valami kedvesen.

– Ugyan – legyintettem és lelakatoltam a rolót. – Ezer éve nem láttuk egymást! Először nem voltam benne biztos, hogy te vagy az – nevettem fel. – Megváltoztál.

– Nos… igen… – mondta lesunyt fejjel, cipője orrával pedig egy kavicsot tologatott.

– Merre laksz? Elindulunk együtt?

– Még mindig nem szeretsz egyedül sétálni?

– De nem ám! – nevettem el magam. Ez a Ken talán mégis ugyanaz, mint akit ismertem.

– Ugyanott laksz?

– Persze. Egy ideig még nem akarok elköltözni. Elég volt a múltkori…

– És… tetszik a suli? Nem jártam oda valami sokáig…

– Miért mentél el tulajdonképp?

– Apa jobban preferálja a katonai iskolát… Szerinte jót tesz a jellemnek – mondta, tekintetét az égnek emelve. Mintha teljesen máshol járna fejben. – Ami a… a… rajongásom illeti, ne is foglalkozz vele. Elmúlt – sandított rám, mire nem tudtam mit felelni. Erre egyáltalán mit lehet mondani? Köszi?

– Elég sok idő telt el azóta – mondtam végül. – Ezzel az izmos, új külsővel gondolom akad minden ujjadra egy lány.

– Valami olyasmi… – mondta, de csak halkan. Mintha szégyellné. Vállba bokszoltam, hogy kicsit oldódjon a hangulat, túl feszült a légkör.

– Ugyan már! Hisz ismersz, nem értem miért vagy zavarban!

– Én arra megyek – mutatott balra.

– Tereled a témát… – fontam össze a karom magam előtt. – Belsőre semmit nem változtál. Ez jó! – mosolyogtam rá, aztán intettem egyet és elindultam haza. Innen már nincs messze a ház.

A többi nap ugyanúgy telt. Kentin nem szólt hozzám, csak végezte a munkáját, még felém sem nézett. Nem mintha lett volna egy perc nyugtom is, hogy ezzel foglalkozzak, de én azért odasandítottam felé egy-egy szabad pillanatomban. Lelkesen csinálta a dolgát, elvette a jegyeket, be- és kiengedte az embereket az óriáskerékből. Kedvesen mosolygott mindenkire, a kisgyerekeket még be is emelte a kabinba. Csupa szív ez a srác.

Sok lány áradozott róla, miután leszálltak és fagyit vettek. Nem szóltam hozzá, de azért bántott a dolog, hogy arról áradoznak, hogy megdicsérte őket a helyes fiú, milyen csinosak. Engem nem dicsért meg… Jó, régen minden nap elmondta, de akkor… Akkor csak barátként tekintettem rá. Most… most már átlépte a barátzónát…

Felszínesnek érzem magam, amiért a külső ennyire befolyásol… Na azért nem annyira, mert korábban is kedveltem, egyszerűen most már el is tudom képzelni, hogy mellette legyek. De mire észhez tértem, arra meg már kiszeretett belőlem… Hát Candy, minden csoda három napig tart…

Július végén két-három napot is zárva volt a vidámpark az eső miatt. Kicsit szomorú voltam, amiért nem mehetek dolgozni, de legalább egy kis szabadidőm is akadt, amit leginkább azzal töltöttem, hogy feküdtem és tévét néztem. Esőbe nem lehet egyszerűen mit kezdeni magaddal nyáron!

Alig vártam, hogy elálljon! Ráadásul hamarosan tűzijáték is lesz a vidámparkban, azt nagyon szeretném megnézni. Már nem kell dolgoznom, a főnők megengedte, hogy megnézzem. Nagyon várom!

Ahogy az ágyon fetrengtem és azt próbáltam eldönteni, hogy menyire egyenetlen a matracom, rezegni kezdett a telefonom.

Üzenet.

Kentintől.

Lenne kedved megnézni velem a tűzijátékot? K.

Nagyon szívesen :D – nem, ez túl lelkes!

Igen!!! – talán kevesebb felkiáltójellel…

Végül tizenöt perc tanakodás után egy mosolygós fej és egy igen lett a válasz.

Remek!

– Semmi hangulatjel… – morogtam és félredobtam a telefont. Bár nem tudom mit vártam, hiszen megmondta, hogy már nem szeret. No nem baj, attól azért én még kiöltözhetek.

A maradék esős nap alatt kiforgattam a ruhatáram, az egészet áttúrtam és úgy ítéltem meg, hogy nincs egy göncöm, amit fel tudnék venni. Semmit sem találtam elég jónak ahhoz, hogy randiruha legyen. Persze, ez nem randi, de ha az egyik fél úgy gondolja, akkor miért ne öltözhetne ki?

Végül egy egyszerű nyári top és szoknya mellett döntöttem, csinos kis topánkával. Jól is nézek ki benne, és azt is rá lehet mondani, hogy nem ranidra készültem.

Végre elérkezett a tűzijáték, egy héttel a szörnyű esős napok után. Amikor visszamentünk dolgozni, valami megváltozott. Kentin minden reggel köszönt, nap közben többször is rám mosolygott, és nap végén a házig kísért. Pedig nem egészen arra lakik. Talán túl sokat képzelek bele a dologba, sőt biztos, hogy túl sokat…

De nagyon sokat beszélgettünk. Elmesélte, milyen a katonai iskola, és hogy szívesen visszajönne a gimibe, ott mégsem kell napi harminc felüléssel kezdeni és zárni a napot. Ráadásul a hadászati órák egyáltalán nem fekszenek neki. A történelem még csak-csak, de hogy miért volt taktikailag okos vagy rossz lépés egy-egy csatában bizonyos lépés… Bár ahogy mesélt róla, annyira nem tűnt vészesnek.

Azt mondta, legjobban keksz hiányzik neki, mert édességet nem ehet. Otthon meg azért nem tud, mert az apja állandóan beleszól, mit eszik. Nem tudnék bentlakásos iskolába járni… Egyenruha… Állandó vagy egyáltalán szobatársak…

Bár Kentint nagyon is el tudom képzelni egyenruhában… Hmmm…

*  *  *

A főnök végül úgy döntött, hogy az egész napot elengedi, mert az unokahúga ki akarta magát próbálni a fagylaltozóban, úgyhogy nem is kellett a nem-randink napján dolgoznom. Kentin is átpasszolta a műszakját, amikor meséltem neki a fejleményt, így az egész napot együtt tölthettük. Mivel a vidámparkban dolgoztunk, több dolgot is kipróbálhattunk ingyen. Nagyon jól telt a napunk, Kentin még a rég áhított kekszéből is tudott enni. Nekem is adott belőle, és amikor szórakozott az orrom előtt vele, kicsit úgy éreztem magam, mint régen. Jó volt egy kicsit nosztalgiázni.

– Nézzük meg az óriáskerékből a tűzijátékot! – mondta és kézen fogva húzott maga után. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor hozzám ért. Mintha megrázott volna az áram, ahogy megérintett.

Itt sem kellett sorban állnunk, hamar feljutottunk és valahol a tetején jártunk, amikor elkezdődött, az óriáskerék is lassult, szinte megállt. Kentin beszélt közben, de se nem láttam, se nem hallottam semmit. Lefoglaltak a gondolataim, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen.

– Hahó, föld hívja Candyt! – integetett előttem. – Minden oké?

– Persze – nevettem zavartan és egy kósza tincset hátratűrtem. – Csak… elgondolkodtam,

– Miről? – kérdezte mosolyogva. Olyan lazának tűnt, ahogy velem szemben ül, kezét a háttámlára támaszkodva. Sokkal jobban áll neki a kontaktlencse. Jobban látszanak azon a gyönyörű szemei.

– Csak… úgy… – vontam meg a vállam és az eget kezdtem el fixírozni. Egyik színes fényvillanás jött a másik után.

Csend volt, egyikünk sem szólt a másikhoz, csak néztük a fényjátékot. Csodálatos színekben pompázott, alattunk hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki felfele nézett, a kicsit pedig a fülüket fogták, mert túl hangos volt nekik. Aranyosak, régen én sem szeretettem igazán.

– Valamit el kell mondanom… – törte meg végül ő a némaságot.

– Nem volt finom a fagyi, amit adtam? – kérdeztem, talán azért, mert nem voltam felkészülve arra, amit mondani akar. Elsőre is felfogtam, hogy köztünk nem lehet semmi.

– De, finom volt… Igazából azt akarom mondani, hogy… – Csend. Hosszú, kínos csend. – Hazudtam.

– Szóval mégsem volt finom… – durcáztam be színpadiasan.

– Nem a fagyival kapcsolatban… Hanem… veled.

– Ezt… nem értem… – mondtam tátott szájjal.

– Igazából nem szerettem ki belőled – hangzott. Ez a mondat olyan melegséggel töltötte el az egész bensőm, mint soha semmi. Elmosolyodtam. Jól esett ezt hallani, de fogalmam sem volt arról, hogy mit válaszoljak. Nem is várt válaszra, előrehajolt, közelebb húzott magához, és finoman megcsókolt. Bizsergett az arcom, ahol hozzámért és égett az ajkam, ahogy csókolt. Életem legcsodálatosabb csókját kaptam tőle.

#TeamCastiel - Angel and Demon

Sziasztok! 
Nos, itt a megígért rész, Castiel fanoknak. Megpróbáltam olyan oldalát megragadni, amit csak kevésszer láttunk eddig. Ez pedig mi más lehetne, mint a Demonos Castiel:D
Remélem tetszeni fog Nektek, annak ellenére is, hogy nem az a tipikus rosszfiús énje van jelen.

Szeretnélek Benneteket arra kérni, hogy jelezzetek vissza, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki írni fog az oldalra. Fontos, hogy tudjuk, mit gondoltok.

Anya mindig azzal traktál, hogy segíts másokon és Isten is megsegít. Hát én nem tudom, mivel segít meg, amiért minden hétvégémet a szomszéd néni kutyájával töltöm... Az unokája rábízta, ő meg nem szeret sétálni és inkább felbérelt, hogy vigyem el megmozgatni. Szép kutya, golden retriver, és Angel névre hallgat, de azért mindennek van határa!

Vendégek érkeznek ma a nénihez, és az egyikük allergiás a kutyaszőrre, ezért egész nap nálam kell, hogy legyen. Ráadásul a béremet még csak meg sem emelte! Azt mondta, majd lerendezzük.

Angel lelkes volt, mint mindig, nem is értem, hogy lehet egy panellakásban tartani egy ennyire nagy mozgásigényű állatot. Szegény biztos szenved. Rá nem is vagyok mérges, ő csodálatos teremtés. Igazából imádom a kutyákat, mindig meghallgatnak, mindent el lehet nekik mondani és egyáltalán nem ítélkeznek. Kedvesek és nem feleselnek. A gazdájukat maguk elé helyezik és mindent megtesznek értük. Az egyik legcsodálatosabb film, a Hachi is erről szól. Istenem, azon mindig sírok! Ha csak rágondolok elfog a sírhatnék.

A szokásos helyre mentünk, a kutyafuttatóra, de nem középre, ahol mindenki játszik, hanem fel, egészen a szélére. Ott sokkal nyugisabban lehet játszani, ráadásul ha lefele dobálom a botot, Angel sokkal hamarabb elfárad a felfele futásban.

Leültem az egyik padra és a közelben kerestem megfelelő dobó alkalmatosságot. Amikor megtaláltam, megszagoltattam vele, majd levettem róla a pórázt. Csóválta a farkát, készenlétben állt, alig várta, hogy szaladhasson. Olyan messze dobtam, amennyire csak tudtam, de hamar visszahozta. Több tucatszor hajítottam el, és még mindig nem unta meg. Nem tudom, mi olyan jó ebben, de ha szereti, igazán megtehetem, hogy játszok vele. Valószínűleg rossz kutya lennék...

Minden embert büntetni kellene, aki zárt helyen tart kutyát! Nem csoda, hogy ennyire élénk. Egész héten be van zárva. De ma sokat kinn lehetünk, úgyhogy előre be tudjuk pótolni a játékot.

Vagy két órája dobálhattam a botot, hol az egyik kezemmel, hol a másikkal, amikor egy másik kutya jelent meg, és elvette Angel elől. Azonnal megmorogta, egyből láttam, hogy ennek nem lesz jó vége. Rohantam lefele, nem foglalkoztam semmivel, csak hogy minél előbb odaérjek. Azonnal a két kutya közé álltam és mérgesen néztem a betolakodóra. Megdorgáltam és csitítottam Angelt, nehogy nekiugorjon.

– Kislány, semmi gond! Ez a csúnya kutya csak játszani akart – húztam közel magamhoz, hogy meg tudjam simogatni.

– Már nem azért, de nem csúnya! – jelent meg egy magas, vörös hajú srác, aki mellé azonnal odaszaladt a betolakodó.

– Vigyázhatnál jobban is! Majdnem megtámadta Angelt!

– Angelt? – húzta fel a szemöldökét, a szája pedig mosolyra húzódott.

– Valami problémád akad ezzel netán? – tettem csípőre a kezem. Nem tetszik, hogy bántja a kutyámat!

– Nem, nincs... csak őt meg...  – simogatta meg a lábánál álló állatot – Demonnak hívják.

– Akkor ezért nem szeretik egymást – mosolyogtam a srácra, aki közben rátette a pórázt Demonra. – Ne haragudj, nem akartam bajt. Mostanában nem volt időm rendesen átmozgatni és kicsit hiperaktív. Csak egy pillanatra vettem le róla a szemem – kért elnézést.

– Nem történt végülis semmi – guggoltam le. – Igaz, Angel? – ráztam meg a pofáját, majd megsimogattam a buksiját. – Megbocsássunk egy ilyen szép bocsánatkérésnek? – Ugatás volt a válasz, mire elnevettem magam. – Azt mondod? És ezt tolmácsoljam? – Újabb ugatás. – Jól van – álltam fel. – Angel megbocsájt neked, ha játszol vele is kicsit.

– Ez nem is tűnik teljesíthetetlen feladatnak. Demon, mit szólsz? – Ő is ugatott.

Felmentünk oda, ahonnan korábban is dobáltam a botot, és elég sikeresnek bizonyult a játék. Nekem pihenhetett a karom, Angel pedig jól érezte magát.

– Candy vagyok – mondtam, mert a bemutatkozást még meg sem ejtettük, csak a kutyák részéről. Illetlennek éreztem magam.

– Hmmm? – fordult felém a srác két bot eldobása között. – Jaj, ne haragudj, be sem mutatkoztam… Castiel – mondta, majd leguggolt Demon mellé. Egy srác, aki imádja a kutyáját, rossz ember nem lehet.

Elmosolyodtam. Olyan aranyosak voltak együtt. Demon megnyalta az arcát, mire Castiel fenékre esett. Angel is csatlakozott hozzájuk és együtt teperték le a földre. Nem akartam beleavatkozni, olyan aranyosan elvoltak.

– Tudod, egy kis segítségnek örülnék – nézett rám segélykérően, amikor már öt perce a földön birkóztak.

– Angel ritkán ilyen barátkozós – mondtam, majd közelebb mentem hozzájuk, tapsoltam egyet, és ráparancsoltam Angelre, hogy hagyja abba. Azonnal leszállt róla, és a lábam mellé ült, lesunyt fejjel. Megsimogattam és megnyugtattam, hogy semmi rosszat nem tett.

– Mi vagy te, suttogó? – tornázta fel magát ülő helyzetbe.

– Értek a kutyákhoz – vontam meg a vállam és én is leültem mellé. – Minden csak kiállás kérdése.

– Demonnak nem lehet parancsolni. Csak rám hallgat – húzta ki magát büszkén.

– Ezt vegyem kihívásnak? – csillant meg a szemem. Szerettem, amikor meglepetést tudok okozni. Biztos voltam benne, hogy ez most is sikerülni fog.

– Csak tessék – mutatott színpadiasan kutyájára, aki értetlenül, bottal a szájában állt előttünk.

Kinyújtottam a kezem és füttyentettem egyet, mire Angel azonnal mellém ugrott. Megsimiztem és magam mellé fektettem. Demonra néztem, aki még mindig ugyanott állt. Erősebben füttyentettem és intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Castiel csak nevetett, de azonnal fennakadt, amikor Demon a kezembe adta a botot.

– Látod, minden csak akarat kérdése – mosolyogtam rá és eldobtam a botot.

– Áruló – fonta össze maga előtt a karajit durcásan, mint egy kisfiú.

– Ugyan, csak megérezte, ki jó hozzá – mosolyogtam és megsimogattam Demon fejét, amikor visszahozta a botot.

– Tudtam, hogy suttogó vagy – fordult felém és egy hatalmasat vigyorgott. Demon azonnal odaugrott hozzá és egy nagy nyalással jelezte, hogy ő is boldog. Elnevettem magam, Castiel prüszkölve ült fel, köpte a kutyanyálat a szájából. – Szerinted ez vicces? – nézett rám incselkedő tekintettel, mire csak még jobban nevetnem kellett. – Jól van – mondta és azonnal rám vette magát. Legnagyobb balszerencsémre megtalálta azt a pontot, ahol a legjobban csiklandós vagyok és nem engedett. Már fájt a hasam a nevetéstől és csengett a fülem a kutyák ugatásától. Angel és Demon is mellettünk ugrált, de egyik sem segített volna rajtam. Vagy két percbe telt, mire újra levegőhöz jutottam.

– Ez gonosz volt – mondtam még mindig pihegve. Leporoltam magamról a füvet és próbáltam újra egyenletesen lélegezni.

– Ugyan. Csak bebizonyítottam magamnak, hogy nem vagy suttogó. Ennek inkább örülnöd kellene – mosolygott még mindig, mint a tejbetök.

– Ez mégis hogy igazolta ezt? – értetlenkedtem.

– Nos, egyik kutya sem támadott meg engem, amíg kínoztalak – vonta meg nemes egyszerűséggel a vállát és újra hátravetette magát.

Fölé másztam, hogy a szemébe tudjak nézni és úgy oktassam ki, hogy márpedig én nem vagyok suttogó. Lendületem azonnal el is fogyott, amikor megláttam a cseppet sem meglepett arcát.

– Nem vagyok az – mondtam, bár egyáltalán nem azzal a lendülettel és hangerővel, amivel terveztem.

– Hogy tessék? Nem hallottam – cukkolt. – Ne suttogj, kicsit próbálj meg hangosabb lenni.

– Aha… nem vagyok egy hangos lány…

– Óh, szóval csendben vagy egész végig? – kacsintott rám, térdével pedig kicsit meglökte a fenekem, hogy közelebb kerüljek hozzá. Mintha nyikkantam volna, de nem voltam benne biztos.

– Elég jónak kell ahhoz lenni, hogy sikítsak – mosolyogtam vissza és kicsit megpróbáltam hátrébb kerülni tőle.

– Aha… – nyugtázta, majd egy pillanattal később megfogta a derekam és maga alá fordított. Ismét sikkantottam az ijedségtől, majd el is szégyelltem magam. Elvesztettem ezt a kört…

– Ez csak véletlen – mondtam durcásan.

Végül elengedett, és fel tudtam ülni, kicsit messzebb tőle, hogy időben tudjak reagálni, ha bármiféle őrültség jutna újra az eszébe. Angel és Demon eljátszottak egymással, futkoztak és a bottal szórakoztak, amit nem rég még dobáltunk nekik. Castiellel beszélgetni kezdtünk minden féléről. Na jó, leginkább a kutyákról. Már gyerekkora óta meg van neki Demon, és a legjobb barátja. Mindenhova elviszi magával, ahova csak tudja. Hát nem helyes ez már?!

Én is elárultam, hogy habár nem az enyém Angel, nagyon szeretnék saját kutyát. De mivel nem kertes házban lakunk, ez egyelőre csak álom marad. Megosztottam vele a nézetem, hogy a kutyáknak mennyire szüksége van a mozgásra, és hogy egy-két gazdit alaposan meg kellene fenyíteni. Teljes mértékben egyetértett velem, és ez nagyon jól esett. Anya mindig annyival elintézte ezeket a kitöréseimet, hogy jól van, majd felnősz… Boldog voltam, hogy valakivel igazán el tudok beszélgetni.

Angel a lábamnak dörgölőzve jelezte, hogy ideje volna már hazamenni. Ránéztem az órámra, ami épp eleget mutatott ahhoz, hogy a legkésőbb távozó vendég is elmenjen a nénitől. Felálltam és leporoltam magam. Castiel szomorúan nyugtázta, hogy el kell mennem, de felajánlotta, hogy eljön velem egy darabon. Örültem ennek, addig sem kell magamban beszélnem. Angellel majd megtárgyalom a mai nap eseményeit holnap.

Sajnos túl hamar megérkeztünk, de megkértem Castielt, hogy várjon meg. Rendes volt, és beleegyezett. Olyan gyorsan adtam át Angelt, mint eddig még soha. Már a lépcsőn szaladtam lefele, amikor elköszöntem, és két pillanattal később már kinn is voltam a ház előtt. Olyan lendülettel érkeztem, hogy nem tudtam megállni, amikor észrevettem a lépcső előtt fekvő Demont és átestem rajta. Azonnal visszafordultam és megsimogattam a hátát, ahol belerúgtam.

– Ne haragudj, kutyusom, nem vettelek észre – mondtam szomorúan. – Nagyon fáj? – simogattam tovább.

– Szerintem inkább magad miatt aggódj – húzott fel Castiel és azonnal a térdemet kezdte el vizslatni. – Szépen felhorzsoltad… – csóválta a fejét és finoman megpróbálta kiszedni a sebből az apró kavicsokat.

– Várj, leülök – mondtam és már Demon mellett is voltam a földön. Castiel finoman ért hozzá, szinte nem is éreztem, ahogy megtisztítja a sebet.

– Kész is, te szerencsecsomag – mosolygott kedvesen.

– Köszönöm… Azt hiszem ideje hazamennem – pattantam fel, de nem indultam meg egyből. Vártam, hátha mond még valamit.

– Örülök, hogy találkoztunk.

– Én is örülök. Demon – hajoltam le hozzá – Öröm volt – nyújtotta a kezem, mire kaptam egy pacsit.

– Áruló… – mondta karba tett kézzel.

– Gondoltam te mást kapsz – mosolyogtam és egy puszit nyomtam az arcára. – Azért, amiért segítettél – magyaráztam neki, az értetlen arca láttán.

– Oh…

– Majd valamikor biztos találkozunk még! – intettem, és a házam felé vettem az irányt. Tudtam, hogy nem arra lakik, hanem a város teljesen másik végén. Sok mindent elárult a beszélgetésünk során.

Örülök, hogy megismertem, igazán kedves srác, annak ellenére, hogy feketében jár ilyen szép napon. Talán még találkozunk valamikor és több is történhet közöttünk…

#TeamLisander - Első koncert

Sziasztok! 

Mivel többen is írtatok, hogy kivel olvasnátok szívesen a kezdő novellát, ezért úgy gondoltam, hogy olyan sorrendben érkezének meg, ahogy kértétek őket - igen, nem tudtam dönteni és mindenkinek a kedvére akartam tenni:)

Szóval, mindegyik, amit kértetek, az előtt játszódik, hogy Candy (így fogom hívni, hacsak Ti nem kértek a személyre szabott novellátokban más nevet) az új gimnáziumba kezdett volna tanulni. Egy kis előzmény történet, ha úgy tetszik^^Szóval, remélem tetszeni fog és élvezitek a sorban érkező történeteket:D
Szeretnélek Benneteket arra kérni, hogy jelezzetek vissza, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki írni fog az oldalra. Fontos, hogy tudjuk, mit gondoltok.

Életem első igazi koncertje lesz. Na jó, nem igazi… és nem az első… De ez lesz az első olyan, amire egyedül mehetek el és egyedül, szülői felügyelet nélkül tombolhatok. Igazi pedig csak azért nem lesz, mert egy helyi fiúbanda fog játszani. Letti mondta, hogy látta a plakátot és hogy menjünk már el. Nagyon szeretem Letti ötleteit, mindig kiszakítanak a hétköznapokból, és szerencsére nem hozza a pasiját, mert éppen szakítottak, de remélem ez nem befolyásol semmit. Utálom, amikor egymást falják és nyalják. Nem mintha nekem nem lett volna már ilyen, hogy annyira tetszik valaki, hogy senki mással nem törődök, de ő minden héten ezt csinálja. Sok belőle már egy idő után!

Nagyon vártam már az estét, teljesen fel voltam pörögve egész héten. Furcsa neve volt a bandának, ezért nem igen jegyeztem meg, ráadásul nem is tartottam fontosnak. Csak az számított igazán, hogy kirúghatok a hámból.

Anya és apa nem volt itthon, így Letti átjött és nálam készülődtünk. Kipakoltam az egész ruhatáram, mire megtaláltam a tökéletes koncert öltöztet, egy szakadt farmer, dorgó és zöld-szürke rocker póló társaságában. Letti csajosabbra vette a figurát, cicanacit és szoknyát húzott, egy laza, lógós pólóval és természetesen a sok színes hajcsat sem hiányozhatott, ami leírta a személyiségét. Azt mondja, ez az imidzse része.

Nem vagyok valami ügyes a sminkelésben, ezért Letti csinálta meg, szépen kihúzta a szemem, vékonyan, hogy az amúgy sem nagy szemeim ne tűnjenek még kisebbnek. Enyhe pírt is tett rám, mert szerinte úgy néztem ki mostanában, mint egy vízi hulla.

No igen, ennek az az oka, hogy hamarosan odébb költözünk és iskolát fogok váltani… Ezt még nem mondtam el neki, mert csak következő félév zenéje… De nyugtalan vagyok miatta és nem alszom valami jól.

Valamikor hét fele készültünk el teljesen és útnak is indultunk. Nem volt messze a koncert helyszíne, gyalog hamar odaértünk. Már nagyon izgatott voltam, igaz, még csak a sorban álltunk. Annak ellenére, hogy „csak” egyszerű banda voltak, nagyon sokan voltak és tolongtak, hogy ők is be tudjanak jutni. Egy pillanatra néztem csak a telefonomra, hogy megírjam anyáéknak, minden rendben, de mire felnéztem, Letti már sehol sem volt. Kétségbeesetten fordultam körbe és kiabáltam a nevét, de semmi válasz. A mögöttem lévő srác megkocogtatta a vállam és megkérdezte, hogy a színes hajcsatos lányt keresem-e. Bólogattam, ő pedig elmondta, hogy a haverjával lépett le, majd valamikor a koncert közben visszajönnek.

Tipikus Letti! Meglát egy pasit és máris elvonul vele smárolni valahova… De én egyedül mégis mit csináljak? Nem akarok egyedül bemenni! Nyolc van...

Végre kinyílt az ajtó és az emberek tolongva tódultak befele, nagy nehezen tudtam csak kikecmeregni a heringpartiból. A telefonomra néztem, nyolc óra hat perc... Letti nem írt üzenetet és anya sem válaszolt. Mit kellene most csinálnom?

Nagyot sóhajtva arra a döntésre jutottam, hogy sétálok egyet. Megkerültem az épületet és a földet bámulva rugdostam az ott lévő szemetet és leveleket. Pedig olyan jól indult ez az este! Azt hittem végre lesz egy csajos napunk és kikapcsolódunk. De nem… a pasik mindig közbeszólnak! Utálom a pasikat!

Belerúgtam egy hatalmasat az előttem lévő dologba, hogy kicsit oldjam a feszültséget. Több métert is repült, lapok repkedtek a szemem előtt. Valami olyasmibe rúgtam bele, amibe nem kellett volna?

Meredten bámultam a lehulló papírt, majd gyorsan elkapdostam és felszedtem a földről is. Megtaláltam a füzetecskét, amin kitöltöttem a dühöm. Teljesen szétjött. Szépen visszapakoltam bele a lapokat, úgy nézett ki az egész, mint egy saláta. Kíváncsiságból beleolvastam, hogy mégis minek ártottam. Dalszövegek voltak benne, kották és különféle jegyzetek. Igazán szép kézírás volt, gyöngybetűk. Valaki biztos keresi… Én pedig tönkretettem… Hatalmasat sóhajtottam és sírva a földre rogytam. Ez a nap rosszabb már nem is lehetne!

Ahogy ez a gondolat átcikázott az agyamon, valami erős csapódott a homlokomnak, én pedig hanyatt vágódtam a vizes, koszos, kemény aszfalton. Hatalmas jajgatás és egy cifra káromkodás is elhagyta a szám, a kezemből újra kiesett a füzet, amit gondosan összeszedtem galád támadásom után.

– Ne haragudj! – jelent meg mellettem valaki, lágy hangon kért elnézést és finoman felsegített a földről. – Nem gondoltam volna, hogy valaki pont az ajtó előtt lesz.

– Semmi gond, ez már így is életem legrosszabb napja… – sóhajtottam fel és hagytam, hogy az illető felsegítsen. Leporoltam magam, majd felszedtem a füzetet, ami most annyira nem esett szét, mint korábban.

– Megtaláltad! – ujjongott és azonnal kikapta a kezemből. – Már órák óta keresem!

– Öhm… – a meghökkentéstől egy szó nem sok, annyi nem jött ki a torkomon.

– Ne haragudj, be sem mutatkoztam! – szabadkozott. – Lisander vagyok – nyújtotta felém a kezét. Vonakodva ugyan, de elfogadtam.

Furcsa szerzet volt ez a Lisander, a szemei nem voltak egyforma színűek és olyan ruhát viselt, mintha valami teljesen más korból érkezett volna. A haja fehér volt, a vége kicsit szürkés. Ha az utcán látná az ember, azt hinné, hogy valami rock sztár.

– Had kérjek elnézést, nem állt szándékomban neked csapni az ajtót – mondta, majd megvakarta zavartam a tarkóját. – Csak ideges voltam, mert elhagytam a jegyzetfüzetemet és ebben van minden dalom… A koncert is hamarosan kezdődik és szerettem volna egy-két dolgot még leírni.

– Várj, te lépsz ma fel? – álmélkodtam. Akkor ezért van itt ennyi ember! Tuti nem ma kezdték a zenélést!

– Igen, a bandával. Te is a koncertre jöttél? – kérdezte mosolyogva. Mintha feloldódott volna, amiért talált közös témát. Nagyon aranyos ez a srác!

– Igen, de a barátnőm lelépett valami sráccal, amikor ez egy csajos nap lett volna, így nem igazán van kedvem hozzá… Egyedül a tömegben. Neeeem…

– Akkor mit szólnál, ha a backstage lenne a nézőtered?

– Ezt komolyan mondod? – tátottam el a szám. Ennél nagyobb szerencsém nem is lehetne! – Annak nagyon örülnék! – mosolyogtam, mint a vadalma.

– Akkor gyere – nyitotta ki az ajtót, ami alig néhány perce letámadott.

Hatalmas volt a belső tér, mindenhol sürgő embereket láttam, akik szinte magukkal sodortak a nagy igyekezetben. Lisander magához szorított, nehogy rám lépjenek, úgy kísért. Nagyon finom az illata, nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani igazán.

– Ez lesz az első koncerted velünk?

– Igen… A héten hallottam rólatok, és bele is hallgattam a zenétekbe, nagyon tetszik – hazudtam. Az első fele igaz volt, de a második nem. Még a nevüket sem tudtam megjegyezni.

– Akkor remélem jól fogod magad érezni – mosolygott majd megmutatta, hogy honnan nézhetem a koncertet.

– Ki ez? – mordult rám egy vörös hajú, magas srác.

– Castiel, ne legyél már ilyen! Megtalálta a jegyzetfüzetem… – mutatott rám. – Hogy is hívnak? – pirult el. Olyan aranyos volt! Ennél aranyosabb már nem is lehetne!

– Candy vagyok.

– Igen, szóval Candy megtalálta a jegyzetfüzetem, én meg nekivágtam a hátsó ajtót a fejének… Ezért gondoltam kárpótlásul meghívom hátra, mert a barátnője lelépett és egyedül nem akart a tömegben szórakozni. – Castiel nem válaszolt, csak morcosan nézett rám, aztán legyintett egyet és elment.

Lisander még mondott egy-két dolgot, mielőtt elkezdődött a koncert, de olyan hangos volt a rajongók sipítozása, hogy alig hallottam valamit.

Aztán az egyik technikus odaadta neki a mikrofont (úristen, ő az énekes?!), és kiszaladt a színpadra. Azt hiszem tényleg utána kellett volna néznem ennek a zenekarnak!

Fenomenális hangja volt, még az a Castiel nevű goromba srác is egész másnak tűnt, ahogy gitározott. A dobos is fantasztikus volt, de az én szemem csak Lisanderre tapadt. Minden egyes mozdulatát követtem, minden szavát kincsként itta be az elmém. Eszméletlen hangja volt, csodálatos! Beleszerettem… azt hiszem komolyan beleszerettem ebbe a srácba! Kedves, normális és remek a hangja, mindennek a tetejébe még rettenetesen jóképű is! Le kell fotóznom Lettinek, had egye a sárga irigység, hogy én innen nézhetem a koncertet!

Gyorsan előkaptam a telefonom és csináltam pár képet, a rend kedvéért olyat is, amiben én is látszom. Talán még Instára is felteszem…

Jó másfél órán keresztül zenéltek, Lisander többször is felém nézett és aranyosan mosolygott, egyszer még rám is kacsintott. Mi ez, ha nem szerelem első látásra?

A koncert végén, miután már a ráadás szám is lement, megölelt, bár ezt inkább az adrenalinnak tudom be. Nem tűnik ölelgetős fajtának.

– Hogy tetszett?

– Nagyon jók voltatok! Azt hiszem több koncertetekre kell eljárnom! – nevettem és ezt komolyan is gondoltam. Ha hazaérek, rájuk keresek, és ha van fenn zenéjük, akkor tuti biztos, hogy leöltöm. Csengőhangnak is beállítom!

– Nagyon helyes, kellenek a rajongók – vetette oda Castiel, majd gondosan visszatette a gitárját a tokjába és odébb állt.

– Nézd el neki, nem rég szakított a barátnőjével, kicsit… kelekótya mostanság.

– Értem… és a te barátnőd? Nincs itt? Biztos nem örülne, ha megtudná, hogy mindenféle lányt beinvitálsz – mosolyogtam és reménykedtem, hogy a válasz az lesz, nincs barátnőm.

– Most épp nem vagyok kapcsolatban – mondta pironkodva és ismét a tarkóját vakargatta. Ezek szerint ez annak a jele, ha zavarban van. Ezt feljegyzem magamnak!

– Oh, értem – mosolyogtam vissza.

– Lenne kedved beülni valahova? Beszélgethetnénk és meghívnálak valamire, hogy kárpótoljam a piros puklit a fejeden. Meg azt, hogy megtaláltad a jegyzetfüzetem.

A fejemhez nyúltam. Eddig észre sem vettem, hogy nőtt egy szarvam. Jézusom, de hatalmas! Gyorsan elé húztam a hajam és próbáltam eltüntetni, mire Lisander hangosan felnevetett.

– Hagyd csak, szép vagy így is – mondta, én pedig rák vörös lettem.

Még soha nem bókolt nekem senki úgy igazán. Persze, megjegyezték, hogy csinos meg aranyos, de azt csak az udvariasság kedvéért. Ez most más volt. Borzongás futott végig rajtam, még el is pirultam.

Bólogattam, Lisander elköszönt néhány embertől, majd magára kapott egy fekete kabátot, és átkarolva a derekam, elindultunk kifelé. Nem volt még akkora tömeg, így könnyedén átjutottunk az utca másik felére és a néhány saroknyira lévő cukrászdába mentünk. Nagyon finom sütemények voltak, nem tudtam választani. Végül ugyanazt kértem, amit Lisander, karamellásat. Amíg vártunk, beszélgettünk. Mindenféléről. Hogyan kezdett el dalokat írni, mióta zenél, játszik-e hangszeren.

Megtudtam, hogy van egy testvére, aki ruhaboltot vezet. Sokszor szoktam nála vásásrolni, úgyhogy ezentúl jobban figyelek, hátha Lisander is felbukkan.

Én is sokat beszéltem, magamról, az életemről. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy iskolát fogok váltani, és elég stresszel ez a dolog. Habár a városban maradok, még nem tudom, melyik iskola lesz, amibe járni fogok… Megnyugtatott, hogy mindegyik nagyon jó.

Elmondta, hogy ő is középiskolás, és amikor kiderült, hogy egykorúak vagyunk, majdnem magamra öntöttem a teámat. Álompasi, és még korban is megfelel! Ennél nagyobb szerencséje Fortunának sem lehet!

De tudom, hogy ez csak plátói. Távkapcsolat semmikép sem működik, nem is szeretnék belevágni. Viszont megismerni egy új és érdekes embert nagyon tetszett.

Órákon keresztül beszélgettünk, amikor ránéztem a telefonomra. Le volt némítva, ezért nem vettem észre azt a több tucat üzenetet és nem fogadott hívást, amit Lettitől kaptam. Gyorsan belelapoztam, és el is nevettem magam. Már a rendőrséget akarta hívni, hogy biztosan elrabolt az énekes. Ó, bárcsak úgy volna…

– Ne haragudj, de mennem kell – nyomtam ki a telefonom és zsebre raktam. – A barátnőm már keres és haza is kell érnem. Késő van – mosolyogtam szomorúan. Jobb lenne, ha az este örökké tartana.

– Elkísérlek – ajánlotta fel, én pedig elfogadtam. Nem szeretek éjjel egyedül lófrálni.

Hamar, túl hamar megtaláltuk Lettit és el is váltunk egymástól. Búcsúzóul kaptam egy puszit a homlokomra, ami már egyáltalán nem is fájt. Bugyután integettem, szinte elaléltam, miután elfordult a sarkon.

– Azt a hétszentségit! Egyedül hagylak és ilyen csávókat szedsz fel! – lelkesedett Letti.

– Ugyan, csak beszélgettünk. Nem történt semmi. Egyébkén meg, szégyelld magad! Így eltűnni és magamra hagyni! – dorgáltam meg. Habár semmi fenyegető nem volt a hangomban, úgy éreztem tényleg rosszul érzi magát.

Együtt hazasétáltunk és beszélgettünk. Nem került szóba Lisander, inkább helyette minden más. Talán soha többet nem látom… persze a koncerteken kívül. De azért azt hiszem ez volt életem legszebb estéje!