#TeamLisander - Első koncert

Sziasztok! 

Mivel többen is írtatok, hogy kivel olvasnátok szívesen a kezdő novellát, ezért úgy gondoltam, hogy olyan sorrendben érkezének meg, ahogy kértétek őket - igen, nem tudtam dönteni és mindenkinek a kedvére akartam tenni:)

Szóval, mindegyik, amit kértetek, az előtt játszódik, hogy Candy (így fogom hívni, hacsak Ti nem kértek a személyre szabott novellátokban más nevet) az új gimnáziumba kezdett volna tanulni. Egy kis előzmény történet, ha úgy tetszik^^Szóval, remélem tetszeni fog és élvezitek a sorban érkező történeteket:D
Szeretnélek Benneteket arra kérni, hogy jelezzetek vissza, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki írni fog az oldalra. Fontos, hogy tudjuk, mit gondoltok.

Életem első igazi koncertje lesz. Na jó, nem igazi… és nem az első… De ez lesz az első olyan, amire egyedül mehetek el és egyedül, szülői felügyelet nélkül tombolhatok. Igazi pedig csak azért nem lesz, mert egy helyi fiúbanda fog játszani. Letti mondta, hogy látta a plakátot és hogy menjünk már el. Nagyon szeretem Letti ötleteit, mindig kiszakítanak a hétköznapokból, és szerencsére nem hozza a pasiját, mert éppen szakítottak, de remélem ez nem befolyásol semmit. Utálom, amikor egymást falják és nyalják. Nem mintha nekem nem lett volna már ilyen, hogy annyira tetszik valaki, hogy senki mással nem törődök, de ő minden héten ezt csinálja. Sok belőle már egy idő után!

Nagyon vártam már az estét, teljesen fel voltam pörögve egész héten. Furcsa neve volt a bandának, ezért nem igen jegyeztem meg, ráadásul nem is tartottam fontosnak. Csak az számított igazán, hogy kirúghatok a hámból.

Anya és apa nem volt itthon, így Letti átjött és nálam készülődtünk. Kipakoltam az egész ruhatáram, mire megtaláltam a tökéletes koncert öltöztet, egy szakadt farmer, dorgó és zöld-szürke rocker póló társaságában. Letti csajosabbra vette a figurát, cicanacit és szoknyát húzott, egy laza, lógós pólóval és természetesen a sok színes hajcsat sem hiányozhatott, ami leírta a személyiségét. Azt mondja, ez az imidzse része.

Nem vagyok valami ügyes a sminkelésben, ezért Letti csinálta meg, szépen kihúzta a szemem, vékonyan, hogy az amúgy sem nagy szemeim ne tűnjenek még kisebbnek. Enyhe pírt is tett rám, mert szerinte úgy néztem ki mostanában, mint egy vízi hulla.

No igen, ennek az az oka, hogy hamarosan odébb költözünk és iskolát fogok váltani… Ezt még nem mondtam el neki, mert csak következő félév zenéje… De nyugtalan vagyok miatta és nem alszom valami jól.

Valamikor hét fele készültünk el teljesen és útnak is indultunk. Nem volt messze a koncert helyszíne, gyalog hamar odaértünk. Már nagyon izgatott voltam, igaz, még csak a sorban álltunk. Annak ellenére, hogy „csak” egyszerű banda voltak, nagyon sokan voltak és tolongtak, hogy ők is be tudjanak jutni. Egy pillanatra néztem csak a telefonomra, hogy megírjam anyáéknak, minden rendben, de mire felnéztem, Letti már sehol sem volt. Kétségbeesetten fordultam körbe és kiabáltam a nevét, de semmi válasz. A mögöttem lévő srác megkocogtatta a vállam és megkérdezte, hogy a színes hajcsatos lányt keresem-e. Bólogattam, ő pedig elmondta, hogy a haverjával lépett le, majd valamikor a koncert közben visszajönnek.

Tipikus Letti! Meglát egy pasit és máris elvonul vele smárolni valahova… De én egyedül mégis mit csináljak? Nem akarok egyedül bemenni! Nyolc van...

Végre kinyílt az ajtó és az emberek tolongva tódultak befele, nagy nehezen tudtam csak kikecmeregni a heringpartiból. A telefonomra néztem, nyolc óra hat perc... Letti nem írt üzenetet és anya sem válaszolt. Mit kellene most csinálnom?

Nagyot sóhajtva arra a döntésre jutottam, hogy sétálok egyet. Megkerültem az épületet és a földet bámulva rugdostam az ott lévő szemetet és leveleket. Pedig olyan jól indult ez az este! Azt hittem végre lesz egy csajos napunk és kikapcsolódunk. De nem… a pasik mindig közbeszólnak! Utálom a pasikat!

Belerúgtam egy hatalmasat az előttem lévő dologba, hogy kicsit oldjam a feszültséget. Több métert is repült, lapok repkedtek a szemem előtt. Valami olyasmibe rúgtam bele, amibe nem kellett volna?

Meredten bámultam a lehulló papírt, majd gyorsan elkapdostam és felszedtem a földről is. Megtaláltam a füzetecskét, amin kitöltöttem a dühöm. Teljesen szétjött. Szépen visszapakoltam bele a lapokat, úgy nézett ki az egész, mint egy saláta. Kíváncsiságból beleolvastam, hogy mégis minek ártottam. Dalszövegek voltak benne, kották és különféle jegyzetek. Igazán szép kézírás volt, gyöngybetűk. Valaki biztos keresi… Én pedig tönkretettem… Hatalmasat sóhajtottam és sírva a földre rogytam. Ez a nap rosszabb már nem is lehetne!

Ahogy ez a gondolat átcikázott az agyamon, valami erős csapódott a homlokomnak, én pedig hanyatt vágódtam a vizes, koszos, kemény aszfalton. Hatalmas jajgatás és egy cifra káromkodás is elhagyta a szám, a kezemből újra kiesett a füzet, amit gondosan összeszedtem galád támadásom után.

– Ne haragudj! – jelent meg mellettem valaki, lágy hangon kért elnézést és finoman felsegített a földről. – Nem gondoltam volna, hogy valaki pont az ajtó előtt lesz.

– Semmi gond, ez már így is életem legrosszabb napja… – sóhajtottam fel és hagytam, hogy az illető felsegítsen. Leporoltam magam, majd felszedtem a füzetet, ami most annyira nem esett szét, mint korábban.

– Megtaláltad! – ujjongott és azonnal kikapta a kezemből. – Már órák óta keresem!

– Öhm… – a meghökkentéstől egy szó nem sok, annyi nem jött ki a torkomon.

– Ne haragudj, be sem mutatkoztam! – szabadkozott. – Lisander vagyok – nyújtotta felém a kezét. Vonakodva ugyan, de elfogadtam.

Furcsa szerzet volt ez a Lisander, a szemei nem voltak egyforma színűek és olyan ruhát viselt, mintha valami teljesen más korból érkezett volna. A haja fehér volt, a vége kicsit szürkés. Ha az utcán látná az ember, azt hinné, hogy valami rock sztár.

– Had kérjek elnézést, nem állt szándékomban neked csapni az ajtót – mondta, majd megvakarta zavartam a tarkóját. – Csak ideges voltam, mert elhagytam a jegyzetfüzetemet és ebben van minden dalom… A koncert is hamarosan kezdődik és szerettem volna egy-két dolgot még leírni.

– Várj, te lépsz ma fel? – álmélkodtam. Akkor ezért van itt ennyi ember! Tuti nem ma kezdték a zenélést!

– Igen, a bandával. Te is a koncertre jöttél? – kérdezte mosolyogva. Mintha feloldódott volna, amiért talált közös témát. Nagyon aranyos ez a srác!

– Igen, de a barátnőm lelépett valami sráccal, amikor ez egy csajos nap lett volna, így nem igazán van kedvem hozzá… Egyedül a tömegben. Neeeem…

– Akkor mit szólnál, ha a backstage lenne a nézőtered?

– Ezt komolyan mondod? – tátottam el a szám. Ennél nagyobb szerencsém nem is lehetne! – Annak nagyon örülnék! – mosolyogtam, mint a vadalma.

– Akkor gyere – nyitotta ki az ajtót, ami alig néhány perce letámadott.

Hatalmas volt a belső tér, mindenhol sürgő embereket láttam, akik szinte magukkal sodortak a nagy igyekezetben. Lisander magához szorított, nehogy rám lépjenek, úgy kísért. Nagyon finom az illata, nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani igazán.

– Ez lesz az első koncerted velünk?

– Igen… A héten hallottam rólatok, és bele is hallgattam a zenétekbe, nagyon tetszik – hazudtam. Az első fele igaz volt, de a második nem. Még a nevüket sem tudtam megjegyezni.

– Akkor remélem jól fogod magad érezni – mosolygott majd megmutatta, hogy honnan nézhetem a koncertet.

– Ki ez? – mordult rám egy vörös hajú, magas srác.

– Castiel, ne legyél már ilyen! Megtalálta a jegyzetfüzetem… – mutatott rám. – Hogy is hívnak? – pirult el. Olyan aranyos volt! Ennél aranyosabb már nem is lehetne!

– Candy vagyok.

– Igen, szóval Candy megtalálta a jegyzetfüzetem, én meg nekivágtam a hátsó ajtót a fejének… Ezért gondoltam kárpótlásul meghívom hátra, mert a barátnője lelépett és egyedül nem akart a tömegben szórakozni. – Castiel nem válaszolt, csak morcosan nézett rám, aztán legyintett egyet és elment.

Lisander még mondott egy-két dolgot, mielőtt elkezdődött a koncert, de olyan hangos volt a rajongók sipítozása, hogy alig hallottam valamit.

Aztán az egyik technikus odaadta neki a mikrofont (úristen, ő az énekes?!), és kiszaladt a színpadra. Azt hiszem tényleg utána kellett volna néznem ennek a zenekarnak!

Fenomenális hangja volt, még az a Castiel nevű goromba srác is egész másnak tűnt, ahogy gitározott. A dobos is fantasztikus volt, de az én szemem csak Lisanderre tapadt. Minden egyes mozdulatát követtem, minden szavát kincsként itta be az elmém. Eszméletlen hangja volt, csodálatos! Beleszerettem… azt hiszem komolyan beleszerettem ebbe a srácba! Kedves, normális és remek a hangja, mindennek a tetejébe még rettenetesen jóképű is! Le kell fotóznom Lettinek, had egye a sárga irigység, hogy én innen nézhetem a koncertet!

Gyorsan előkaptam a telefonom és csináltam pár képet, a rend kedvéért olyat is, amiben én is látszom. Talán még Instára is felteszem…

Jó másfél órán keresztül zenéltek, Lisander többször is felém nézett és aranyosan mosolygott, egyszer még rám is kacsintott. Mi ez, ha nem szerelem első látásra?

A koncert végén, miután már a ráadás szám is lement, megölelt, bár ezt inkább az adrenalinnak tudom be. Nem tűnik ölelgetős fajtának.

– Hogy tetszett?

– Nagyon jók voltatok! Azt hiszem több koncertetekre kell eljárnom! – nevettem és ezt komolyan is gondoltam. Ha hazaérek, rájuk keresek, és ha van fenn zenéjük, akkor tuti biztos, hogy leöltöm. Csengőhangnak is beállítom!

– Nagyon helyes, kellenek a rajongók – vetette oda Castiel, majd gondosan visszatette a gitárját a tokjába és odébb állt.

– Nézd el neki, nem rég szakított a barátnőjével, kicsit… kelekótya mostanság.

– Értem… és a te barátnőd? Nincs itt? Biztos nem örülne, ha megtudná, hogy mindenféle lányt beinvitálsz – mosolyogtam és reménykedtem, hogy a válasz az lesz, nincs barátnőm.

– Most épp nem vagyok kapcsolatban – mondta pironkodva és ismét a tarkóját vakargatta. Ezek szerint ez annak a jele, ha zavarban van. Ezt feljegyzem magamnak!

– Oh, értem – mosolyogtam vissza.

– Lenne kedved beülni valahova? Beszélgethetnénk és meghívnálak valamire, hogy kárpótoljam a piros puklit a fejeden. Meg azt, hogy megtaláltad a jegyzetfüzetem.

A fejemhez nyúltam. Eddig észre sem vettem, hogy nőtt egy szarvam. Jézusom, de hatalmas! Gyorsan elé húztam a hajam és próbáltam eltüntetni, mire Lisander hangosan felnevetett.

– Hagyd csak, szép vagy így is – mondta, én pedig rák vörös lettem.

Még soha nem bókolt nekem senki úgy igazán. Persze, megjegyezték, hogy csinos meg aranyos, de azt csak az udvariasság kedvéért. Ez most más volt. Borzongás futott végig rajtam, még el is pirultam.

Bólogattam, Lisander elköszönt néhány embertől, majd magára kapott egy fekete kabátot, és átkarolva a derekam, elindultunk kifelé. Nem volt még akkora tömeg, így könnyedén átjutottunk az utca másik felére és a néhány saroknyira lévő cukrászdába mentünk. Nagyon finom sütemények voltak, nem tudtam választani. Végül ugyanazt kértem, amit Lisander, karamellásat. Amíg vártunk, beszélgettünk. Mindenféléről. Hogyan kezdett el dalokat írni, mióta zenél, játszik-e hangszeren.

Megtudtam, hogy van egy testvére, aki ruhaboltot vezet. Sokszor szoktam nála vásásrolni, úgyhogy ezentúl jobban figyelek, hátha Lisander is felbukkan.

Én is sokat beszéltem, magamról, az életemről. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy iskolát fogok váltani, és elég stresszel ez a dolog. Habár a városban maradok, még nem tudom, melyik iskola lesz, amibe járni fogok… Megnyugtatott, hogy mindegyik nagyon jó.

Elmondta, hogy ő is középiskolás, és amikor kiderült, hogy egykorúak vagyunk, majdnem magamra öntöttem a teámat. Álompasi, és még korban is megfelel! Ennél nagyobb szerencséje Fortunának sem lehet!

De tudom, hogy ez csak plátói. Távkapcsolat semmikép sem működik, nem is szeretnék belevágni. Viszont megismerni egy új és érdekes embert nagyon tetszett.

Órákon keresztül beszélgettünk, amikor ránéztem a telefonomra. Le volt némítva, ezért nem vettem észre azt a több tucat üzenetet és nem fogadott hívást, amit Lettitől kaptam. Gyorsan belelapoztam, és el is nevettem magam. Már a rendőrséget akarta hívni, hogy biztosan elrabolt az énekes. Ó, bárcsak úgy volna…

– Ne haragudj, de mennem kell – nyomtam ki a telefonom és zsebre raktam. – A barátnőm már keres és haza is kell érnem. Késő van – mosolyogtam szomorúan. Jobb lenne, ha az este örökké tartana.

– Elkísérlek – ajánlotta fel, én pedig elfogadtam. Nem szeretek éjjel egyedül lófrálni.

Hamar, túl hamar megtaláltuk Lettit és el is váltunk egymástól. Búcsúzóul kaptam egy puszit a homlokomra, ami már egyáltalán nem is fájt. Bugyután integettem, szinte elaléltam, miután elfordult a sarkon.

– Azt a hétszentségit! Egyedül hagylak és ilyen csávókat szedsz fel! – lelkesedett Letti.

– Ugyan, csak beszélgettünk. Nem történt semmi. Egyébkén meg, szégyelld magad! Így eltűnni és magamra hagyni! – dorgáltam meg. Habár semmi fenyegető nem volt a hangomban, úgy éreztem tényleg rosszul érzi magát.

Együtt hazasétáltunk és beszélgettünk. Nem került szóba Lisander, inkább helyette minden más. Talán soha többet nem látom… persze a koncerteken kívül. De azért azt hiszem ez volt életem legszebb estéje!