Íme a 6. rész, amikor bebizonyosodik, miszerint "ember tervez, Isten végez"...
Jó olvasást!
Jégkristály 6. rész
Kórház
Most, hogy szereztem magamnak egy utolsó értékes emléket,
nyugodt szívvel hagyhatok itt mindent. Legalább azt elmondhatom magamról, hogy
utoljára jó éreztem magam.
A buszmegálló környékén van egy folyó, lesétálok a partjára és leülök a hóba gondolkodni. Talán az lenne a megfelelő, ha keresnék valami éleset a táskámban és azzal vetnék véget mindennek. Esetleg a folyóba is belefulladhatok vagy nem tudom. Sosem gondolkoztam még ilyenen. Végül egy éles tárgy mellett döntök, már csak találni kéne valamit. A víz szélén kutakodva figyelek fel egy nagyobb darab üvegszilánkra. A markomba zárom, majd a bal csuklómhoz emelem. Óvatosan kezdek közelíteni az ereim felé, amikor a fejembe belenyilalló fájdalomtól hirtelen elrántom. Felszisszenek az érzésre, majd lenézek a kezemre. A felszabdalt erekből kihömpölyög az élénkpiros vér. A színe megbabonáz. Többet akarok belőle látni, így már tudatosan szántom fel a csuklóm. A kifröccsenő folyadékcseppek elszínezik a hófehér havat. A karom egyre rosszabb állapotban van, de nem érdekel. A kínzó fejfájás némileg tereli a figyelmemet a vérző területről, ellenben minden egyes vágással az elmém rákoncentrálódik. Fáj, de tűröm, mert ez kell. Hogy végül jó legyen. Nem maradhatok itt, még ha szeretnék is, nekem már befellegzett ebben a világban. Már nem kell sok. Tudom, hogy hamarosan szabadulok. Csak pár mélyre ható vágás és itt sem vagyok. A kobakomba ismét belenyilal a fájdalom, az üveget kiejtem a kacsómból és a szilárd csapadékba zuhanok. Gyenge vagyok a folytatáshoz. Talán a hidegtől megfagyok, de legalább nem kell tovább élnem. A szemhéjam elnehezedik, mintha súly hatna rá. Lassan becsukom a szemem és nem foglalkozok többet a külvilággal.
A buszmegálló környékén van egy folyó, lesétálok a partjára és leülök a hóba gondolkodni. Talán az lenne a megfelelő, ha keresnék valami éleset a táskámban és azzal vetnék véget mindennek. Esetleg a folyóba is belefulladhatok vagy nem tudom. Sosem gondolkoztam még ilyenen. Végül egy éles tárgy mellett döntök, már csak találni kéne valamit. A víz szélén kutakodva figyelek fel egy nagyobb darab üvegszilánkra. A markomba zárom, majd a bal csuklómhoz emelem. Óvatosan kezdek közelíteni az ereim felé, amikor a fejembe belenyilalló fájdalomtól hirtelen elrántom. Felszisszenek az érzésre, majd lenézek a kezemre. A felszabdalt erekből kihömpölyög az élénkpiros vér. A színe megbabonáz. Többet akarok belőle látni, így már tudatosan szántom fel a csuklóm. A kifröccsenő folyadékcseppek elszínezik a hófehér havat. A karom egyre rosszabb állapotban van, de nem érdekel. A kínzó fejfájás némileg tereli a figyelmemet a vérző területről, ellenben minden egyes vágással az elmém rákoncentrálódik. Fáj, de tűröm, mert ez kell. Hogy végül jó legyen. Nem maradhatok itt, még ha szeretnék is, nekem már befellegzett ebben a világban. Már nem kell sok. Tudom, hogy hamarosan szabadulok. Csak pár mélyre ható vágás és itt sem vagyok. A kobakomba ismét belenyilal a fájdalom, az üveget kiejtem a kacsómból és a szilárd csapadékba zuhanok. Gyenge vagyok a folytatáshoz. Talán a hidegtől megfagyok, de legalább nem kell tovább élnem. A szemhéjam elnehezedik, mintha súly hatna rá. Lassan becsukom a szemem és nem foglalkozok többet a külvilággal.
~*~*~*~
Három nappal később…
Nehezen veszem a levegőt, szemeimet nem tudom kinyitni. Az
egész testem sajog, mintha izomláz uralná. Megmozdítom a kezem, de súlya az
óloméval vetekszik. Egyáltalán hol vagyok? Visszagondolok az utolsó emlékeimre,
így eszembe jut a folyópart és az ott történtek. De akkor nem kéne itt lennem!
Hol is van ez az itt?
Megerőltetem magam és kinyitom a szemem. Egy kórház? Hogy kerültem ide? Nem rémlik semmi olyasmi, hogy én elbicegtem volna ide.
Körbevezetem fáradt tekintetem az egyszemélyes kórtermen. Az ágyam középen fekszik az egyik fal előtt. A fekhelyem mellet két lépéssel egy ablakot alakítottak ki, közvetlenül jobbra pedig az infúzióm lóg. A másik oldalamon egy éjjeli szekrényféleség áll megrakodva különböző orvosi segédeszközökkel és egy almával. A töménytelen fehérségben rikít a szemem, elüt ettől a színről. Nézelődök még egy kicsit, majd elgondolkodok, hogy mihez is tudnék most kezdeni. Még mindig olyan érzésem van, hogy semmi keresnivalóm itt, se máshol. Mivel jelenleg le vagyok gyengülve, így egyszerűbben mennének a dolgok. Például itt van ez a sok eszköz, ezekkel csak jutok valamire. Közelebb hajolok a kis szekrényben és megszemlélem a ráhelyezett tárgyakat. Alaposan megvizsgálom őket, de semmi éleset vagy veszélyeset nem hagytak itt szerencsétlenségemre. Akkor ezeket a próbálkozásaimat időlegesen felfüggesztem. Majd, ha lesz lehetőségem, véghez viszem a tervem.
Lépteket hallok, aztán belép a szobámba egy idősebb orvos. Felemeli a fejét a kórlapomból és rám vigyorog.
- Oh, hát felébredtél? Ez remek! - ráncai hullámoznak az arcán beszéd közben. - Az elmúlt három napban volt pár látogatód, de nem töltöttek itt huzamosabb időt. Persze ezalól kivétel egy kedves hölgy és egy fiatalember - avat be az átaludt napjaimról. Te szent jégcsap! Két napig húztam a lóbőrt?! És ki lehet a két látogató? Szívesen megkérdezném, de én többet nem beszélek. Fene vigye a kíváncsiságomat! - A nő azt állította, hogy az édesanyád, a fiatalúr nem mondott semmit, de ha úgy jobban be tudod határolni, akkor egy magas, felemás szemű, fehér hajú egyén volt. - Igen, Anyura számítottam. Dehogy Lysander? Nem gondoltam volna, hogy bejön miattam a kórházba. Ez...ez nagyon figyelmes tőle. Elméletileg megkapta a levelet, ahogy mindenki más is. Nem! Nem szabad ilyenre gondolni! Én nem maradhatok, nem szabad! Csak még rosszabb lesz minden!
Eszembe jutnak az emlékeim, ennek köszönhetően elkezdek sírni. Nem! Ez nem történhet meg még egyszer! Nem! Nem lehet! A fejemet rázza zokogok és most egyáltalán nem érdekel a vén doktor, kiadok magamból a felgyülemlett fájdalmat könnyek formájában.
- Nyugodjon meg kedves, nincs mitől tartania - igyekszik csitítani a bácsika, nem sok sikerrel, sőt ront a helyzeten. Újból kitör belőlem, nem tudok tenni ellene, de nem is szándékozok. Annyit még hallok a sírásomtól, hogy az orvos idecsoszog mellém, majd nyugtatólag kezdi simogatni a hátam. Ellenben egy másik rossz emléket idéz fel vele, úgyhogy tovább itatom az egereket, miközben az érintése elől is elhúzódok. Talán hat percbe telik, mire sikerül rendeznem a légzésemet.
A doktor rutinvizsgálatokat végzett eközben. Feldúlt állapotommal megnehezítettem a dolgát.
- Rendben, ezzel végeztünk is. Ha valamire szüksége van, nyomja meg a nővérhívót. - azzal rámutat egy nagy piros gombra, amit még a vak is észrevenne. - Ha esetleg látogatója érkezik, akkor beküldjük - bólintok, ennyi telik tőlem. - Addigis pihenj sokat, rád fér - mosolyogva hagyja el a szobámat.
Egyedül maradok, a gondolataimmal, a sötét, negatív gondolataimmal. Aludni nem merek, bár kicsit fáradt vagyok, de félek, hogy a történtek vagy az elmém kreálta „mókás” dolgok álmomban kivetülnek.
Nem akarok senkivel találkozni, tudom, hogy elítélnék a tettem. Van egy olyan érzésem, hogy a doki nem hagyná, hogy elmenjek. Akkor viszont meg kell várjak, míg Anyu hazavisz és csak remélni tudom, hogy rajta kívül mással nem találkozok. De még vele se. Tudom, hogy a frászt hoztam rá azon a napon és két nappal ezelőtt is. Egyszerűen félek attól, hogy újra látom. Csalódott bennem. Szomorú vagyok, hogy most nem boldog, meg az is borzasztó, hogy ennyire aggódik...miattam. Jobban járna, ha elengedne és egy új családot alapítana, majd a régi rossz emlékekről megfeledkezne. Áááá, szabadulnom kell ezektől az érzésektől! Nem, nem tudom elfogadni, nem tudok így élni. Velük.
Elkezdem szaporán venni a levegőt és idegeskedni, amikor valaki kopog az ajtón. Óvatosan lenyomja a kilincset, majd átlépi a küszöböt. Zsebre vágott kézzel áll meg az ágyam végénél. Nagyon meglepődöm a jelenlétén, mivel nem hittem volna, hogy ő is meglátogat. Bár mondta az orvos, hogy voltak itt páran, de nem gondoltam volna, hogy ma is lesz vendégem. Pedig ezt igazán elkerültem volna. Tudom, hogy némileg meg kell szoknom, hogy emberek közelében vagyok és ők beszélnek hozzám, de még nem barátkoztam meg ezzel a gondolattal. Fogalmam sincs, hogy ezek után hogy álljak másokhoz, ellenben az biztos, hogy nem fogom megjátszani magam és jókedvet színlelni. Szóval maradok semleges.
- Szia - üdvözöl és mintha kicsit feszült lenne. Ha ez megnyugtatja, én sem vagyok valami nyugodt. Furcsa, hogy még nem kiabál, mert tőle ezt várnám.
Csak bólintott köszönésképpen. Én többé nem beszélek és ehhez fogom magam tartani.
-Mi van, az ered felvágása után a nyelvedet is levágták? - veti oda nekem. Amint a szürke szempárba nézek, komoly haragot és idegességet vélek felfedezni. Húú, keményebb ez a csöndes gyilkos énje, mint a hangos változat. - Ezt mégis hogy képzelted?! – emeli meg a hangját egy kicsivel. Ennyit a csendes gyilkosról. A szavaitól kialakul bennem némi bűnbánás, de ha tehetnék sem változatnék a tetteimen. - Elég gyáva megoldást választottál. Ezt nem gondoltam rólad! - marják a szívem az szavai. Nem terveztem, hogy a próbálkozásom után szembe kell nézzek bárkivel is. De ez így...iszonyú érzés. Az is rátesz egy lapáttal a dolgokra, hogy tudom, hogy csalódott bennem. - Még válaszra sem méltatsz? - bármennyire akarok, akkor sem fogok eleget tenni a kérésének. Nem fogok soha beszélni. Lehajtom a fejem és a takaró anyagát tanulmányozom. - Legalább azt nyögd ki, hogy miért kellett, ha? - Hogy miért? Felelevenednek az emlékeim, a takarót görcsösen szorítom, a könnyeim elerednek. - Válaszolj! - összerezzenek a hirtelen hanghatástól. A kérelmet vizslatva nemlegesen megrázom a fejem. A következő, amit hallok az ajtó csapódása. Elment. Tudta, tudta, hogy mit csináltam. Senki nem tudhatja meg, hogy miért csináltam! Ezt majd meg kell tárgyalják Anyuval...valahogy.
Próbálom megemészteni Castiel szavait. Nem megyek vele sokra és nincs is rá sok időm, mivel újra kopogtatnak. Esélyem sincs felkészülni a következő látogatóra, mert már be is nyit. A vörös hajzuhatag alatt egy kedvesen mosolygó szempár pillant rám. Ha az elmúlt pár nap alatt történteket figyelmen kívül tudnám hagyni, akkor én is tudnék rá ilyen őszintén mosolyogni. Így viszont meg sem próbálom.
- Hali - köszönt töretlen mosollyal. Bólintok, akár Cassnál. – Remélem, hamar felépülsz. Mielőtt legközelebb hülyeséget csinálnál, kérlek gondolj ránk is. Tudod, mindenki nagyon aggódott. - dorgál meg. Fapofával bólintok, de azt hiszem, nem gondolom komolyan. - Hoztam neked egy kis apróságot, gondoltam, ez jobb kedvre derít - letesz egy csokit az éjjeliszekrényre. Bár nagyon kedvesnek, jószívűnek meg mindennek találom a gesztusát, mégsem szólok, csak ismét biccentek egyet. - Sajnálom, hogy nem maradhatok tovább, de dolgom van és úgy látom, nem vagy beszélgetős kedvedben - szabadkozik, majd az ajtóhoz lép.- Szia! - visszapillant rám én pedig ugyancsak bólintok. Kilép a szobából és újra egyedül maradok. Remélem, hogy ma már csak Anyu társaságát kell élveznem, másét nem igazán viselném el.
Az elképzeléseim megbuknak, ugyanis a következő kopogást nem Anyu idézte elő, hanem pár osztálytárs, akiket bármennyire is bírok, most legkevésbé sem vágyok a társaságukra. Szerencsére nem tartózkodnak sokáig a kórteremben. Név szerint Kim, Viola és Melody volt a vendégem néhány percig. Az egész annyiból állt, hogy ők dumáltak, én pedig bólogattam. Miután ezt megunták, elmentek.
Az egyetlen érzelem, amit ma sikerült kicsikarni belőlem, az a meglepődöttség, de azt hihetetlenül magas szinten. A lányok utáni kopogtatótól főleg leesett az állam. Igaz, a doki kiemelte, de akkor sem számítottam rá. Most itt ülök meglepetten az ágyban és ezegyszer az arcom is tükrözi az érzelmeimet.
- Szia - arcán szelíd mosollyal köszönt.
Megerőltetem magam és kinyitom a szemem. Egy kórház? Hogy kerültem ide? Nem rémlik semmi olyasmi, hogy én elbicegtem volna ide.
Körbevezetem fáradt tekintetem az egyszemélyes kórtermen. Az ágyam középen fekszik az egyik fal előtt. A fekhelyem mellet két lépéssel egy ablakot alakítottak ki, közvetlenül jobbra pedig az infúzióm lóg. A másik oldalamon egy éjjeli szekrényféleség áll megrakodva különböző orvosi segédeszközökkel és egy almával. A töménytelen fehérségben rikít a szemem, elüt ettől a színről. Nézelődök még egy kicsit, majd elgondolkodok, hogy mihez is tudnék most kezdeni. Még mindig olyan érzésem van, hogy semmi keresnivalóm itt, se máshol. Mivel jelenleg le vagyok gyengülve, így egyszerűbben mennének a dolgok. Például itt van ez a sok eszköz, ezekkel csak jutok valamire. Közelebb hajolok a kis szekrényben és megszemlélem a ráhelyezett tárgyakat. Alaposan megvizsgálom őket, de semmi éleset vagy veszélyeset nem hagytak itt szerencsétlenségemre. Akkor ezeket a próbálkozásaimat időlegesen felfüggesztem. Majd, ha lesz lehetőségem, véghez viszem a tervem.
Lépteket hallok, aztán belép a szobámba egy idősebb orvos. Felemeli a fejét a kórlapomból és rám vigyorog.
- Oh, hát felébredtél? Ez remek! - ráncai hullámoznak az arcán beszéd közben. - Az elmúlt három napban volt pár látogatód, de nem töltöttek itt huzamosabb időt. Persze ezalól kivétel egy kedves hölgy és egy fiatalember - avat be az átaludt napjaimról. Te szent jégcsap! Két napig húztam a lóbőrt?! És ki lehet a két látogató? Szívesen megkérdezném, de én többet nem beszélek. Fene vigye a kíváncsiságomat! - A nő azt állította, hogy az édesanyád, a fiatalúr nem mondott semmit, de ha úgy jobban be tudod határolni, akkor egy magas, felemás szemű, fehér hajú egyén volt. - Igen, Anyura számítottam. Dehogy Lysander? Nem gondoltam volna, hogy bejön miattam a kórházba. Ez...ez nagyon figyelmes tőle. Elméletileg megkapta a levelet, ahogy mindenki más is. Nem! Nem szabad ilyenre gondolni! Én nem maradhatok, nem szabad! Csak még rosszabb lesz minden!
Eszembe jutnak az emlékeim, ennek köszönhetően elkezdek sírni. Nem! Ez nem történhet meg még egyszer! Nem! Nem lehet! A fejemet rázza zokogok és most egyáltalán nem érdekel a vén doktor, kiadok magamból a felgyülemlett fájdalmat könnyek formájában.
- Nyugodjon meg kedves, nincs mitől tartania - igyekszik csitítani a bácsika, nem sok sikerrel, sőt ront a helyzeten. Újból kitör belőlem, nem tudok tenni ellene, de nem is szándékozok. Annyit még hallok a sírásomtól, hogy az orvos idecsoszog mellém, majd nyugtatólag kezdi simogatni a hátam. Ellenben egy másik rossz emléket idéz fel vele, úgyhogy tovább itatom az egereket, miközben az érintése elől is elhúzódok. Talán hat percbe telik, mire sikerül rendeznem a légzésemet.
A doktor rutinvizsgálatokat végzett eközben. Feldúlt állapotommal megnehezítettem a dolgát.
- Rendben, ezzel végeztünk is. Ha valamire szüksége van, nyomja meg a nővérhívót. - azzal rámutat egy nagy piros gombra, amit még a vak is észrevenne. - Ha esetleg látogatója érkezik, akkor beküldjük - bólintok, ennyi telik tőlem. - Addigis pihenj sokat, rád fér - mosolyogva hagyja el a szobámat.
Egyedül maradok, a gondolataimmal, a sötét, negatív gondolataimmal. Aludni nem merek, bár kicsit fáradt vagyok, de félek, hogy a történtek vagy az elmém kreálta „mókás” dolgok álmomban kivetülnek.
Nem akarok senkivel találkozni, tudom, hogy elítélnék a tettem. Van egy olyan érzésem, hogy a doki nem hagyná, hogy elmenjek. Akkor viszont meg kell várjak, míg Anyu hazavisz és csak remélni tudom, hogy rajta kívül mással nem találkozok. De még vele se. Tudom, hogy a frászt hoztam rá azon a napon és két nappal ezelőtt is. Egyszerűen félek attól, hogy újra látom. Csalódott bennem. Szomorú vagyok, hogy most nem boldog, meg az is borzasztó, hogy ennyire aggódik...miattam. Jobban járna, ha elengedne és egy új családot alapítana, majd a régi rossz emlékekről megfeledkezne. Áááá, szabadulnom kell ezektől az érzésektől! Nem, nem tudom elfogadni, nem tudok így élni. Velük.
Elkezdem szaporán venni a levegőt és idegeskedni, amikor valaki kopog az ajtón. Óvatosan lenyomja a kilincset, majd átlépi a küszöböt. Zsebre vágott kézzel áll meg az ágyam végénél. Nagyon meglepődöm a jelenlétén, mivel nem hittem volna, hogy ő is meglátogat. Bár mondta az orvos, hogy voltak itt páran, de nem gondoltam volna, hogy ma is lesz vendégem. Pedig ezt igazán elkerültem volna. Tudom, hogy némileg meg kell szoknom, hogy emberek közelében vagyok és ők beszélnek hozzám, de még nem barátkoztam meg ezzel a gondolattal. Fogalmam sincs, hogy ezek után hogy álljak másokhoz, ellenben az biztos, hogy nem fogom megjátszani magam és jókedvet színlelni. Szóval maradok semleges.
- Szia - üdvözöl és mintha kicsit feszült lenne. Ha ez megnyugtatja, én sem vagyok valami nyugodt. Furcsa, hogy még nem kiabál, mert tőle ezt várnám.
Csak bólintott köszönésképpen. Én többé nem beszélek és ehhez fogom magam tartani.
-Mi van, az ered felvágása után a nyelvedet is levágták? - veti oda nekem. Amint a szürke szempárba nézek, komoly haragot és idegességet vélek felfedezni. Húú, keményebb ez a csöndes gyilkos énje, mint a hangos változat. - Ezt mégis hogy képzelted?! – emeli meg a hangját egy kicsivel. Ennyit a csendes gyilkosról. A szavaitól kialakul bennem némi bűnbánás, de ha tehetnék sem változatnék a tetteimen. - Elég gyáva megoldást választottál. Ezt nem gondoltam rólad! - marják a szívem az szavai. Nem terveztem, hogy a próbálkozásom után szembe kell nézzek bárkivel is. De ez így...iszonyú érzés. Az is rátesz egy lapáttal a dolgokra, hogy tudom, hogy csalódott bennem. - Még válaszra sem méltatsz? - bármennyire akarok, akkor sem fogok eleget tenni a kérésének. Nem fogok soha beszélni. Lehajtom a fejem és a takaró anyagát tanulmányozom. - Legalább azt nyögd ki, hogy miért kellett, ha? - Hogy miért? Felelevenednek az emlékeim, a takarót görcsösen szorítom, a könnyeim elerednek. - Válaszolj! - összerezzenek a hirtelen hanghatástól. A kérelmet vizslatva nemlegesen megrázom a fejem. A következő, amit hallok az ajtó csapódása. Elment. Tudta, tudta, hogy mit csináltam. Senki nem tudhatja meg, hogy miért csináltam! Ezt majd meg kell tárgyalják Anyuval...valahogy.
Próbálom megemészteni Castiel szavait. Nem megyek vele sokra és nincs is rá sok időm, mivel újra kopogtatnak. Esélyem sincs felkészülni a következő látogatóra, mert már be is nyit. A vörös hajzuhatag alatt egy kedvesen mosolygó szempár pillant rám. Ha az elmúlt pár nap alatt történteket figyelmen kívül tudnám hagyni, akkor én is tudnék rá ilyen őszintén mosolyogni. Így viszont meg sem próbálom.
- Hali - köszönt töretlen mosollyal. Bólintok, akár Cassnál. – Remélem, hamar felépülsz. Mielőtt legközelebb hülyeséget csinálnál, kérlek gondolj ránk is. Tudod, mindenki nagyon aggódott. - dorgál meg. Fapofával bólintok, de azt hiszem, nem gondolom komolyan. - Hoztam neked egy kis apróságot, gondoltam, ez jobb kedvre derít - letesz egy csokit az éjjeliszekrényre. Bár nagyon kedvesnek, jószívűnek meg mindennek találom a gesztusát, mégsem szólok, csak ismét biccentek egyet. - Sajnálom, hogy nem maradhatok tovább, de dolgom van és úgy látom, nem vagy beszélgetős kedvedben - szabadkozik, majd az ajtóhoz lép.- Szia! - visszapillant rám én pedig ugyancsak bólintok. Kilép a szobából és újra egyedül maradok. Remélem, hogy ma már csak Anyu társaságát kell élveznem, másét nem igazán viselném el.
Az elképzeléseim megbuknak, ugyanis a következő kopogást nem Anyu idézte elő, hanem pár osztálytárs, akiket bármennyire is bírok, most legkevésbé sem vágyok a társaságukra. Szerencsére nem tartózkodnak sokáig a kórteremben. Név szerint Kim, Viola és Melody volt a vendégem néhány percig. Az egész annyiból állt, hogy ők dumáltak, én pedig bólogattam. Miután ezt megunták, elmentek.
Az egyetlen érzelem, amit ma sikerült kicsikarni belőlem, az a meglepődöttség, de azt hihetetlenül magas szinten. A lányok utáni kopogtatótól főleg leesett az állam. Igaz, a doki kiemelte, de akkor sem számítottam rá. Most itt ülök meglepetten az ágyban és ezegyszer az arcom is tükrözi az érzelmeimet.
- Szia - arcán szelíd mosollyal köszönt.
Imádom!!! Folytatást!!!
VálaszTörlésKöszönöm! Igyekszem! :)
VálaszTörlés