Scarlett - Jégkristály 5. rész: Boldog emlék

Kedves Csábító!
Íme az 5. rész, amelyet nem lehet szavakkal leírni...
Jó olvasást!

Jégkristály 5.rész

Boldog emlék

- Szia édes! Most megtudod, hogy mit érdemelnek az ilyen vad kislányok. - suttogja a fülembe. Kiráz a hideg a hangjától és irritál, hogy ilyen közel van. Elhúzódik, majd erősen pofon vág. Egy könny szökik ki a szememből, de tartom magam. Nehezemre esik, de visszafordítom a fejem, viszont nem nézek az előttem állóra. Eléggé kiszolgáltatott a helyzetem és egyre jobban félek, nemcsak a fiúktól, hanem a tetteiktől is.
A zöld pólós hátrafogja a kezeimet, amit próbálok kirángatni a szorításából, sikertelenül. A kék még mindig előttem áll, legalább is a cipője nem mozdul. Hirtelen belemarkol a melleimbe, meglepődve figyelem a mozdulatait.
- Hagyd abba! Eressz el! - kiáltom teli torokból. Remélem, valaki meghallja, de nem jön senki, magamra maradtam.
- Nyugi, mindennek eljön a maga ideje. - azzal egy perverz mosoly kúszik az arcára. Időközben a másik egyén hátrakötözi a kezemet és rácsap a fenekemre. Sikítanék egyet, de mikor nyitom a szám, akkor az előttem álló sebesen elém lép és ledugja a nyelvét a torkomon. Megfagyok, a szemeim kikerekednek. Igyekszem elhúzódni, de tartja a tarkóm, így esélyem sincs. Akaratosan csókolózik, durván és érzelemmentesen. Nem tudok tenni ellene, pedig igenis zavar, hogy szétrágja az ajkam. Az egyik keze lecsúszik a mellemre és azt kezdi el masszírozni. A mögöttem lévő fellelkesülve fogdossa az egész testem.

~*~*~*~

Miután végeztek a megerőszakolásommal, kinevettek és ott hagytak kinyúlva a park szélén. A ruháimat leszaggatták rólam, semmit sem takarnak a rajtam lógó cafatok. Sírtam, végig potyogtak a könnyeim, még mindig szipogok. A fájdalom járta át az egész testemet, még most sem múlt el teljesen. Csak fekszem a földön és várom, hogy történjen valami. Valami jobb, vagy valami még rosszabb.
Megaláztak, tönkretettek, elvették a lelkem egy darabját és a szemem előtt zúzták porrá. Az ártatlanságom már a múlté.
A sós cseppek patakként vágnak keresztül az arcomon. Lemondtam az életről, inkább itt halok meg, minthogy még egyszer hasonló előforduljon! Hagyjon békén mindenki! Hagyjanak meghalni! Hangosan zokogok és tényleg nem tervezek felállni. Nem érdekelnek most a hülyeségek, miszerint "felfázok" stb. Csak ne legyek itt, ne legyek sehol és ne érezzem ezt a borzalmat, amit jelenleg. Megtörve itatom az egereket, egyszerűen üres vagyok. Csak egy lány a sok közül, akit bármelyik pillanatban kihasználhatnak és meggyalázhatnak. Feladom, már senkiért nem tudnám összeszedni magam. Végem van, én...én már nem akarok élni.
A zokogásom közepette hangokat hallok, de nem tudom ennek ellenére sem visszafogni magam. Egyre közelebb érnek, viszont nem foglalkozok velük.
- Haaa! – hallok egy rémült női hangot, bár elég halkan a sírásomnak köszönhetően. - Úristen, gyere Sam segítenünk kell! - figyelmen kívül hagyom őket. Csak hagyjanak meghalni és minden jobb lesz. Ez az egyetlen megoldás.
- Mi a ...! - egy döbbent férfi hangja. Közeledő és távolodó léptek csapják meg a fülem. Nem változtatok a magatartásomon, még mindig bőgök.
- Kérlek, kelj fel! Segíteni szeretnénk - mondja lágy hangon a nő, aki itt maradt velem. Bármennyire is kedvesnek találom, én már nem bízom senkiben. Megpróbál maga felé fordítani, de elrántom a kezem és hullatom tovább a könnyeim az avarba.
- Oké, itt a pokróc, gyere terítsük rá és vigyük haza. - hallom a visszatérő srác hangját, majd tényleg úgy cselekszenek. Várjuk, pokróc? Akkor ...én most egy randit rontottam el? Inkább hagyjanak itt és menjenek enyelegni, ők lehetnek boldogok, ha nekem már nem sikerült... és nem is fog. Elég, ha kizárnak, én meg csendesen meghalok. De nem, nekik más elképzelésük van! Felállítanak és körém tekerik az anyagot, két oldalról megtámasztanak.
- Hol laksz? Segítünk hazajutni. - mondja bátorítóan a nő, ellenben nem mondok semmit. Már ... soha többé nem mondok semmit. A válasz megadása helyet elindulok a helyes irányba. Végül sikeresen hazatámogatnak, megállnak az ajtóban és csöngetnek. Anyu idegesen rántja fel az ajtót. Még meglátom a rémült tekintetét és azt, hogy a szája elé kapja a kezét. Megrázom a fejem, ledobom magamról a pokrócot, aztán a szobámba futok és bezárkózom. Egész este zokogok és ütögetem a testem. Hogy lehettem ilyen gyenge, hogy ezt hagytam?! Végül sikerül álomba sírnom magam.

~*~*~*~

Zilálva ébredek, az álmomra visszaemlékezve pedig kitörnek belőlem a könnyeim. A szemeim már feldagadtak és vöröslenek. Az arcom ég a sok sós folyadéktól, ami végigcikázott rajta. Az egész testemet rázza a zokogás. Nem elég, hogy át kellett éljem, még újra is álmodom?!
Kicsit megnyugodva kelek ki az ágyból, bár korántsem tökéletes közérzettel. Undorodom magamtól és tőlük is. Soha, soha nem engedek közel magamhoz senkit! Mindenkire veszélyforrásként fogok tekinteni, hisz ki tudja, az egyik percben még jó fej, a következőben már a nyakadhoz szorítja a kést.
A szekrényemhez sétálok és kiborítom belőle az összes ruhát. Elkezdem kiválogatni a feketéket. A színes göncöket egy külön polcra helyezem, amit jóformán el sem érek. Nincs sok sötét ruhám, de ami van, az képviseli az érzéseimet. Elveszett. Fagyos. Üres. A hajammal nem törődök, nincs is hozzá se energiám, se kedvem.
Mit kezdjek magammal? Én...én már itt nem vagyok otthon! Sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha eltűnnék. Aki aggódna, az is csak időlegesen, utána elfeledve a rossz emléket éli tovább az életét, boldogan. És ez így normális. Pár hét vagy hónap szenvedés elteltével tök jó, mert nem vagyok én, nincsenek gondok és nincs kit megsiratni (már ha ez előfordulna). A tegnapom borzalmas volt, és ha rágondolok, elkap a sírógörcs, de már feladtam. Nem kell erősnek tettessem magam, nem kell bátornak lennem, sem kitartónak, ügyesnek, okosnak. Hamarosan eltemetem magamban a dolgokat. Már csak egy dologra van szükségem, egy boldog utolsó emlékre, hogy azért mégse így kelljen elmennem.
Megnézem az órámat és sikerül felfognom, hogy nincs olyan korán, mint amire számítottam. Bekapcsolom a gépemet és felmegyek a netre, hogy megnézzem az időpontokat. Remek! Fél óra múlva indul egy busz, azt simán elérem. Addig lerendezem az elvarratlan szálakat. Az íróasztalnál fogok egy lapot és egy tollat, majd sebes írásba kezdek:

Kedves Anyu!

Tudom, hogy nem voltam tökéletes gyerek, de te mégis büszke voltál rám. Tudom, hogy mindent megtettél értem és a mi kis családunkért. Mindig igyekeztem szófogadó lenni és az elvárásaidnak eleget tenni, de ez meg se kottyant, hisz te is ezt tetted értem. Szinte mindent megengedtél és nem is voltak felesleges vitáink. És én tényleg nagyon sajnálom a történteket, de ...de én nem tudok így élni. Vigyáztam magamra, de mégis megtörtént. A suliból rángattak ki ellenkezésem ellenére. Sajnálom, hogy így kel megtudnod, de meghalt a kislányod, belülről már azokban a percekben, de most testileg is. Nagyon szeretlek. Légy boldog és ne aggódj, ha ezek után a mennybe kerülök, én vigyázni fogok rád. Az új családodra és mindenkire, akit szeretsz.

Imád egyetlen lányod.

Miközben a levelet írtam, potyogtak a könnyeim. Néhol az üzenetet is összemaszatoltam vele. Végiggondolom, hogy kitől kell még elbúcsúzzak, így eszembe ötlik az osztály. 

Szeretett osztálytársaim!

Bár se perc alatt befogadtatok a már kialakított közösségetekbe, most mégis felejtsetek el, éljetek az emlékem nélkül, mert talán így könnyebb. Köszönöm, hogy rendesek voltatok és megszínesítettétek a mindennapjaimat. Nagyon klasszak vagytok! További boldog életet!

Ölel az új osztálytársatok.

Talán a közösségből kiemelhetnék valakit, aki tényleg hiányozni fog, akire szívesen gondolok, aki feldobta a napjaimat. Lysander mindenképpen megérdemel egy ilyen levelet. Mindig vigyázott rám és kedves volt.

Drága Lysander!

Tudom, hogy nem így kéne lerendeznem a problémáimat, de én nem látok rá más megoldást. Sajnálom, hogy egy ilyen kis papírfecnin kell megtudnod a történteket, de egyéb módon nem tudok neked üzenni. Nagyon élveztem az együtt töltött időt, de talán jobb lenne, ha elfelejtenéd. Én már nem létezem, amikor ezt a levelet olvasod. Tudom, nem írom le a dolgokat valami világosan, de ha rágondolok a történtekre ...Sajnálom, őszintés sajnálom!
Az álmaidat ne add fel, tudom, hogy tehetséges vagy. Én bízom benned! 
Fogd vissza a vöröskét, amikor az osztálylevelet olvassátok. Van egy olyan érzésem, hogy pipa lesz, amit megértek. 

Szeretettel: a korcsolya tanítványod. 

Az elkészült irományokat az asztalra teszem. Mindet egy-egy borítékba. Ráfirkantom a nevemet és a címzetteket, majd fogok egy kis üzenőlapot és ráírom, hogy "Kérlek, juttasd a címzettekhez!". Kifújom az eddig bent tartott levegőt, majd leállítom a gépet, felkapom a kistáskám, amibe beleszórok némi pénzt.
Kiszaladok a házból és a buszmegállóig meg sem állok. Kifizetem az utat és az ablak mellé ülve bámulok ki rajta arra várva, hogy elinduljon a jármű. Az üvegben visszatükröződik az arcom. A szemeimben üresség, semmi csillogás, egyszerűen érzelemmentes. 

~*~*~*~

Belépek a már ismerős helyre. Rögtön felvillanyoz a hűs levegő, pont, mint az első alkalommal. Szerencsére nincsenek olyan sokan, el lehet férni a pályán. Kikérem a korcsolyámat a kölcsönzőből és leülök egy székre felvenni. Miközben a lábamra szenvedem a cipőt, eszembe jut, hogy pár nappal ezelőtt Iris segített a felvételében és nem hagyott magamra. Felegyenesedem és rálépek a kristálytiszta felületre. Megkapaszkodok a pálya szélében és elkezdek lassan előre haladni. Elöntenek az emlékek. Ez játszódott le azon a szerdai délutánon is. Én, ahogy próbálgatom a lábaimat a jégen, de ez most már kicsit más. Felbátorodva vágok neki a köröknek, újraélem a száguldás örömét. A boldogságom viszont nem lehet teljes, ellenben erről most próbálok megfeledkezni. Hirtelen lefékezek egy sarokban és lihegve fordulok körbe. Ügyes vagyok, gyorsan sikerült visszaszoknom a hideg pályára. Ujjongok magamban, mint mikor megtettem életem első körét. Megmosolyogtat.
Elindulok egy kis lendülettel, de a korcsolya összeragad, így elesek. Bár ez a találka a jéggel nem volt olyan rossz, de még a múltkorinak megvan a pecséte. Most tudatosul csak bennem, hogy ezt a vihar verte merevítőt egész ügyesen figyelmen kívül hagyom. Teljesen sikerül megfeledkeznem róla és már úgy megyek benne, mintha a bokámnak semmi baja nem lenne.
Kiélvezem a maradék időmet, majd levánszorgok a fagyos csodáról és lecibálom a lábamról a korcsolyát. Gyorsan visszaviszem a kölcsönzőbe és a táskám társaságában kullogok ki az épületből.