Scarlett - Jégkristály 4. rész: Rablás

Kedves Csábító!

Megérkezett a 4. rész! Meg kell hagyni, izgalmas és akciódús részlet elé érkeztünk, mint ahogy azt a cím is sejteti!

Jó szórakozást!

Jégkristály 4.rész

Rablás

- Jó reggelt kívánok! Elnézést a késésért. - mondom és elindulok a helyemre, majd elfoglalom azt. Szerencsére a tanár nem kérdez semmit és Lysandernél is lejátszódik ez a jelenet a változatosság kedvéért. Meghúzom magam, nincs kedvem ismertetni a tudásomat. Az nyelvi óra befejeztét a fülsüketítő csengő jelzi. Mindenki álmosan csoszog át egy másik terembe.

A tanóra után mindenki az öltözőbe vonul. Magányosan célzom meg a lelátót, ahova letelepedek. Még jó, hogy ma csak hat óránk van, és ez már a harmadik. Mit tudnék csinálni, ami kivitelezhető is? Mivel jelenleg az osztály kosarazik és még nem játszhatok, így feleslegesnek tartom, hogy nézzem őket. Gondolataimból egy éles hang szakít ki.

- Tuti csak azért színészkedsz, hogy megsajnáljanak! - rikácsolja a szőke hercegnő. Ha tehetném, leragasztanám a száját. Irritáló hangja van. Fáradtan nézek a lányra. Egyszerűen nincs hozzá hangulatom. Egy sóhajtással nyugtázom, hogy innen már nem szabadulhatok.
- Amit csak szeretnél! - unott arccal továbbítom neki a szavakat. Rosszabb, mint egy töri Mr. Faraizével!
- Átlátok rajtad! Tudom, hogy csak azért csinálod, hogy megszerezd Castielt! - kissé előre dől csípőre rakott törzzsel és panaszkodik tovább.
- Téves utakon jársz. - vetem oda neki. Nem adok a véleményére, szimplán csak az zavar, hogy beszél hozzám. A semmiből a látóterembe kerül egy labda. Szerencsére a reflexeim igen megbízhatóak, így sikerül elkapnom az előbb említett tárgyat. Lenézek a pályára. Döbbent tekintetek kereszttüzében égek. Most akkor ki volt? Ilyen meglepő lenne, hogy elkaptam? Mindenkinél van labda kivéve...Castielt. Ennek meg mi értelme volt? Nem értem.
- Bocs! - szólal meg végül az említett, döbbenettel az arcán.
- Nem ez a legjobb pillanat, hogy a reflexeimet teszteld. Amúgy is! Én nem vagyok játékban. - nyugodtan közlöm a mondanivalóm és odadobom a fiúnak a labdát. Vállat vonok és a táskám felé fordulok. Időközben kitaláltam, hogy mivel foglaljam el magam. Kiveszek egy lapot a mappámból és egy kék ceruzát a tolltartómból. Nem tudom, mit akarok, így véletlenszerűen vonalakkal terítem be a lapot. A csíkok halmazából kezd összeállni egy kép. Most már tudatosan folytatom a rajzolást.
A csengő akadályoz meg a hópehely befejezésében. Elpakolom az eszközeimet és megközelítem a kijáratot. Az ajtóban két diák áll, azt hiszem, egyel felettem járnak. A kilincsért nyúlok, de előttem teremnek. Ezek meg mit akarhatnak? Kérdőn nézek fel rájuk, választ várva a cselekedeteikre.
- Sajnos, itt nem mehetsz tovább, csak rajtunk keresztül - mondja vigyorral az arcán a bal oldali. Magasak, nálam fél fejjel biztosan. A jobb oldali, barna hajú és szemű, kék izompólót és egy fekete farmert visel. A mellette álló szőkésbarna, világoszöld szemekkel. Ő egy sima zöld pólót visel szürke nadrággal.
- Na, elfogok késni! - próbálom őket jobb belátásra bírni. Igyekszem kikerülni a fiúkat, de még mindig az utamba állnak. Megelégelem a feltartóztatásom és a tettek mezejére lépek, ami annyit tesz, hogy előkeresem a telefonom, csinálok róluk egy képet és visszaindulok a lelátó felé. Mielőtt egyet is léphetnék, kikapja a kék pólós a kezemből a készüléket és meglóbálja a levegőben.
- Á-á-á. Nincs telefonos segítség! - szabja a feltételt. Hát ez fantasztikus! Elkések az órámról miattuk!
- Add. Vissza. Most. – halkan, mégis határozottan tagolom neki a mondatot.
- Nyugi kislány! Nem kell harapni! Visszakaphatod, de azért tenned kell! - Perverz mosolyban úszik a fiúk arca. Nem kell elmagyarázni, sejtem, hogy nem pónilovakra gondolnak.
- Hát persze, hogy nem! - burkolózok álmosolyba.
- Pedig muszáj, ha szabadulni akarsz! - kissé előre dől, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Elkap egy olyan érzés, hogy most kéne teljes erőmből arcon csapni. De talán ez a helyes döntés? Ki tudja, ha nem próbálom ki! Azzal a lendülettel akkora pofon csattan az említett testrészén, hogy a tenyerem nyoma ott vöröslik. Az ütés erejétől balra fordul a feje és szinte fel sem fogja, hogy mi történt. A mellette álló is dermedten áll az oldalán. A pillanatnyi elmezavart kihasználva surranok ki az ajtón. Alig érek be a folyosóra, visszaránt egy erős kéz.
- Ezt meg hogy képzelted, te kis ...?! - azonosít a testüket áruló nőkkel. Neki is behúznék egyet, de a karomat már nem is érzem a csontokat törő szorítástól.
- Engedj el! - szólítom olyan hangerővel, hogy még a folyosó végén is meghalljanak.
- Ugyan már aranyom! Ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! - azzal nekicsap a falnak, a kezeimet pedig a fejem fölé emeli. Kényelmetlen és kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. A perverz mosoly ismét megjelenik az arcán, én pedig egyre jobban ficánkolok a szabadulás reményében. Hasztalan a próbálkozom, de csak nem adom fel. A fiú nekiszorít a falnak, a csuklóm már fáj a rágyakorolt hatástól. A pofon vágott egyed is bevánszorog az udvarról és a haverja mellé áll.
- Milyen kis harcias! - vigyorog rám a kék pólós. Keményen kell koncentrálnom, hogy ne itt helyben dobjam ki a taccsot. Hogy a viharba kerültem ide!?
- Az. - helyesel a zöld pólós bólogatva. Nem adom fel, igyekszem úgy tekeredni, hogy elengedjen, de nem jön össze. Túl erősen tart. És most mit csináljak? A helyzetem egyre romlik, talán nem kellet volna akkora maflást adnom a kéknek. Upsz. Már mindegy.
- Engedj, ha kedves az életed! - köpöm felé a szavakat. Még van pár lehetőségem a szökésre, ügyesen kell kihasználnom.
- Ebben a helyzetben nem követelőzhetsz. - kaján mosollyal néz le rám. Nagyon szívesen letörölném ezt a vigyort a képéről, csak jelenleg képtelen vagyok rá. Összeszorítom a fogam és minden idegszálammal koncentrálok, hogy erős maradjak. Az arca egyre közeledik az enyém felé. Bepánikolok, a szemeim tágra nyílnak. Most mi az ördögöt csináljak?! A másik srác csak somolyogva figyeli a jelenetet. Látom, nem égett a memóriájába az arcára mért ütés, pedig a nyoma még ott piroslik. A pillanat heve arra ösztökél, hogy cselekedjek. Ennek köszönhetően oldalba rúgom olyan erővel, hogy egyszerűen lefordul rólam és nekicsapódik a másik fiúnak, elesnek. A földről felkapom a cuccomat és igyekszem a termem felé... a másodikra. Elérek a lépcsőig és hátrapillantva látom, hogy felém futnak. Ajjaj!
- Ott van! - hallom a távolból a fiúk hangját, ami ösztönzés a gyorsabb haladásra. Sietnem kell! Lassú vagyok hozzájuk képest. Kétségbeesve ugrálok fokról fokra, hogy minél távolabb tudjam magamtól azt a két nyomulós egyedet. Sajnos a lépcsőn jóval nehézkesebben haladok, mint minden más esetben, így nem csodálom, hogy már hallom a lépteik zaját. Utol fognak érni! Pánikolva szedem a lépcsőfokokat, már nem kell sok, hogy felérjek a szintre. Az utolsó fokon megállok és kinézek a folyosóra. Kim lehajtott fejjel közeledik felém és én meglátom benne a remény szikráját. Talán ő segíthet, elég belevaló ahhoz, hogy leszerelje ezt a két pasit. Már nyitom a szám és lépnék a lánnyal egy vonalba, mikor hátulról megragadja valaki a karom és befogja a beszélőkém. A francba! És pont a célegyenesben kell a reményemnek feldobnia a talpát. Na szuper! Rángatózok, ficergek, próbálom lehámozni magamról a fiút, de túl erős hozzám képest.
Leráncigál a lépcsőn és kiszalad velem az épületből. A kezét már végignyaltam, hátha leszedi végre az arcomról, de ez sem hatott. Végül arra az elhatározásra jutok, hogy megharapom, az talán eléri a kellő hatást. Addig ügyeskedem, míg sikerül bekapnom egy darab bőrt és arra teljes erőmből ráharapok.
- ÁÁÚÚÚ! - kiált fel és elkapja a számtól a húsos mancsát. Na végre! Egy kislányhoz hasonlóan sipákol, ami bevallom, elég vicces, de nem ebben a helyzetben. - Te büdös kis...! - ordítja felém. Szerencsétlenségemre elfelejt elengedni, ezáltal most se tudok elfutni (nem mintha nem érne hamar utol).
- Engedj már el! Mit akarsz? - kérdem a karomat ráncigálva, hátha elenged.
- Hamarosan megtudod aranyom! - felel és újra befogja a számat. Igyekszem szabadulni, de feleslegesen próbálkozok, vasmarokkal tartja a kezemet.
Elérjük a parkot, de nem állunk meg, míg nem egy eldugottabb, beerdősített részéhez érünk. Az egyik fa mögül kioldalazik a kék pólós srác. Egyre értetlenebbül szemlélem a helyzetet. Azt hittem, csak kicsit nyomulnak és nem ilyen durva a helyzet. Megint naiv voltam.