Scarlett - Jégkristály 7. rész: Látogató

Kedves Csábító!

Íme a hetedik rész. Váratlan fordulat és fájdalmas érzések...szerintem ezzel elmondtam mindent.

Jó olvasást!

Jégkristály 7. rész

 Látogató

Döbbent arccal bólintok miközben beljebb lép a szobába. Talán ezt a beszélgetést kerültem volna el legszívesebben mind közül. Ez nem is azért van, mert ki nem állhatom, inkább mivel miatta képes lennék életben maradni és ezt nem akarom. Ha mégis így lenne, ezután kötelességét érezné, hogy vigyázzon rám. Igen, ez még nem is hangzana olyan rosszul, de nem akarok rajta lógni muszájból. Meg aztán, jobb neki nélkülem, bár az eltávozásommal és "jobb lesz" dologgal senki sem ért egyet. Lehet, hogy nehéz lesz, de nem akarok kötődni senkihez. Akkor csak nehezebb az elválás. Még mindig úgy találom, hogy nélkülem jobb lesz ez a világ.
- Jobban vagy? - érdeklődik lágy, mély hangon. El tudnék olvadni tőle. Vagyis ...ahhh. Ennyit a nemkötődésről. Jobb lesz, ha mihamarabb véget vetek ennek. Válaszként biccentek. Hooooo, nem leszünk jóban, ha ilyeneket érzek! - Hallottam mi történt. - hangja fájdalmasan halk. Uuuu, rossz előérzetem van. Fog egy széket és leül az ágyam mellé, aztán a szemembe néz. A tekintete szomorú értetlenséget tükröz. Már nem aranylik úgy a mező és nem zöldellik a rét sem, olyan kihalt a szeme. - Miért? - Talán a kíváncsiság, az információ vagy a segíteni akarás miatt kérdezi, de ez most mindegy, mivel belegondolok a kérdésbe és a válaszba.
A vállaim rázkódnak, a könnyeim megerednek az emlékeinek köszönhetően. A kezemet az arcomra tapasztom, hogy Lysander mégse lássa a sírásom, bár ezzel némileg elkéstem. A tenyerembe szipogok, míg a fiú le nem hámozza azt az orcámról. Nem tudom abbahagyni a zokogást, a sós folyadék patakként ömlik a szememből, az egész testem remeg, a kezem az ölemben fekszik. Aztán megérzem, hogy az ujjai végigsimítanak az arcomon. Rápillantok, nehézkesen a könnyfátyoltól, ekkor látom meg, hogy már az ágy szélén ül. Magához húz és átölel, én is átkarolom őt. Görcsösen szorítom magamhoz.
- Nyugodj meg, semmi baj. - suttogva a fülembe, miközben a hátamat simogatja. Sikerül megnyugtatnia. Elengedem és visszaülök normálisan az ágyamba. - Valami rosszat mondtam? - puhatolózik. Az arcomról durván letörlöm a könnyeket válaszként. - Nem fogsz beszélni? - a remény lángja lobban a szemében, de én eloltom, megrázom a fejem. - Nem bízol bennem? – nemleges feleletem, aztán észbekapok és igenlően bólintok. Értetlenül néz rám, amit nem is csodálok. - Nem, nem bízol bennem vagy nem, bízol bennem? - halvány mosollyal várja a válaszom. Felemelem a kezem és egy kettest mutatok. – Köszönöm - az arcomhoz hajol és egy puszit lehel rá. És ezzel sikerül teljesen lesokkolnia. Csak ülök és meredek rá. A bizalmamat köszönte meg…na de a gesztus! Te jó ég, ezt folyamatosan csinálta és én nem foglalkoztam vele! Nem hittem volna, hogy valami komolyra gondol. Pedig ez nem jelenthet mást. Vigyázott rám, figyelmes és kedves volt! Ilyet ok nélkül nem csinálnak az emberek! Hogy lehettem ilyen vak? Ő tényleg kedvel engem. Mi másért járna ide és látogatna meg. De én is kedvelem őt. Ez így nem jó. Még amíg nem túl késő, el kell tűnnöm. Amíg nem fáj annyira. Ha sikerül hazajutnom, akkor könnyedén végrehajthatom a terveimet. Nem szabad kötődnöm! Ő jobbat érdemel nálam.
A hatalmas meleg tenyerébe zárja a kezemet, ezzel kirántva a gondolataim közül. Kedvesen mosolyog a szemembe, de én döbbenten bámulok az arcára. Nem szabad reménykednie. El kell engednie, amíg megteheti, mert ha a szívébe zár, akkor hatalmas fájdalmat hagyok magam után. Tudom, hogy rossz, de maradnom még inkább az. Nem tudom feldolgozni a történteket, ahhoz gyenge vagyok.
Lassan kihúzom a kezemet az övéből és elkezdem rázni a fejemet. Ezt nem szabad! Nem! Nem! Nem! A mozdulatsorom közben megérzem a kezét az arcomon, hogy megakadályozza, hogy folytassam. Ránézek, az arcán rosszallását és értetlenséget fedezek fel. Tenyere rásimul orcámra és megmelengeti azt. Kellemes érzés, de még mindig nem lehet. A kezét elválasztom a bőrömről és a szívére teszem. Szomorú mosollyal bámulom a fiút, aki furcsállva kémleli a tetteim.
Látom, hogy épp rákérdezne, de szerencsémre ekkor lép a kórterembe Anyu. A könnyeivel küszködve szakítja meg a köztünk lévő távot és szipogva a nyakamba borul.
- Úgy megijesztettél - kissé még torzult a hangja a sírástól. - Soha többé ne csinálj ilyet! - pirít rám. Bólintok, de közel se gondolom komolyan. - Oké, a doki azt mondta hazamehetsz, de ezt a hetet még otthon kell töltenek.- Folyamatosan ölel, én ügyetlenül simítom végig a hátán. - Hoztam neked ruhát. Mi addig kimegyünk, amíg átöltözöl. - Felegyenesedik, a kezembe nyomja a ruhás zacskót, majd int Lysandernek és elhagyják a szobát. Magamra öltöm a gönceimet és megigazítom a hajamat. Elhagyom a szobát és szembetalálom magam velük. - Kicsim, mivel még el kell ugranom valahova, megkértem Lysandert, hogy vigyázzon rád. Nem szívesen hagynálak egyedül. - Tudja, hogy kell áthúzni az emberek számításait, az biztos. Csak bólintok, aztán ránézek a felemás szemű fiúra. Komolyan hallgatja Anyu szavait, olyan, mintha feladatának érezné az őrzésem. - Akkor menjünk is! Hazadoblak titeket. - azzal céltudatosan elindul a parkolóba.
A kocsiban hátraülök és türelmesen várom, hogy hazaérjünk. Azt hiszem, lesz egy jó kis beszélgetésem a fiúval, mármint egyoldalú, mivel ő beszél, én pedig hallgatok. Anyu a volán mögé pattan, Lysander pedig mellé. Talán jobb is, hogy az enyém az egész hátsó ülés.
Gyorsan megérkezünk és az autó már el is tűnik. Az első pár lépést magabiztosan teszem meg, majd meginog a lábam és, ha Lysander nem fog meg, akkor összerogyok. Támogatásával bejutunk a házba. Lerúgom a cipőm és elmutogatom neki, hogy foglaljon helyet. Én kisurranok a mosdóba, ahol a szekrényből kikeresek egy borotvapengét. Gyorsan átgondolom a dolgokat a kezemben forgatva az éles tárgyat. Az lehet, hogy Irisnek igaza van és hiányoznék, de az csak időleges, úgyis hamar elfelejtenek. Ha Lysanderre gondolok, akkor igyekeznem kell, nem kedvel még úgy, hogy ne tudná magát túltenni rajtam. Elég sokáig tépelődhetek, mert nyílik az ajtó és az őrző lép be rajta. Kikerekedett szemekkel nézi a pengét a kezemben, majd lassan felemeli a sajátját és elkezd közeledni felém.
- Kérlek, tedd azt le. Nem mész semmire ezzel. - próbál rám hatni, de ha meglátná, hogy megvágom magam, akkor visszavisz a kórházba. - Sokat jelentesz mindenkinek, kérlek hadd segítsek túllépni rajta. - Lehet, hogy nem arra gondolt, de én igen. A penge a kézmosóba esik, engem a föld fog fel. Kitör belőlem a zokogás, a könnyeim végigcikáznak az arcomon. A kezeim az ölembe esnek, a sós folyadék majd megfullaszt. Csak pityergek megállás nélkül. Lysander letérdel mellém és a hátam kezdi simogatni, majd hagyja, hogy a nyakába borulva sírdogáljak tovább. Sikerül kis nyugalomra találnom a karjai között, majd mikor úgy érzi, hogy elengedhet, kicsit hátrébb tol, hogy a szemembe tudjon nézni. Kerülöm a tekintetét. – Kérlek, nézz a szemembe. - Vonakodva bár, de teljesítem a kérését. - Ígért meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet! Kérlek, ígérd meg! - kérlel és annyira komolyan néz rám, hogy hirtelen rábólintok. Talán tényleg nem megoldás, ha feladom az életem. Megkaptam a fiútól a kezdő löketet, de nem fogom hagyni, hogy segítsen. Ezzel egyedül kell megbirkóznom.
Kezdenék feltápászkodni, de helyette felkap és kivisz a fürdőből.
- Merre van a szobád? - a nyakába kapaszkodva mutatok el az irányba, ahol megtalálja. Amint belép, óvatosan lefektet az ágyamra és rám teríti a takarót. Nem hittem volna, hogy ilyen gondoskodó. - Pihenj egy kicsit, rád fér. - készül elhagyni a szobát, de én a keze után nyúlok. Visszanéz rám és megpaskolom a helyet mellettem. - Maradjak? - bizonytalanul érdeklődik, mire bólintok. Talán nem jó ötlet marasztalni, bár ezzel már elkéstem. Leül az ágyam szélére és csak nézi a padlót, én meg őt. Egyáltalán miért van itt, miért foglalkozik velem és mit tettem, hogy ezt kiérdemeltem tőle. Amikor kedd délután megtaláltam a füzetét, utána lett ilyen. Persze előtte is beszéltünk néhány szót, de az nem volt valami lényeges. Nem hiszem, hogy egy füzet miatt kedvelne, talán csak ürügyként szolgált.
-Tudod, mikor Anyud elküldte a levelet, nagyon megdöbbentem. Ha nem ismertem volna fel az írásod, el se hittem volna, hogy te írtad. Történnie kellet valaminek ahhoz, hogy ezt megtedd. Nem kérhetem, hogy mondd el, de szerintem így nem nagyon tudok segíteni. - halkan beszél, de annyira nyugtató a hangja. Bár ne ezeket mondaná. Újabb felelevenítés, a könnyeim már folynak, némán, hangtalanul. Hátrafordul és rám néz. Amikor észreveszi a könnyeimet, az arcomhoz nyúl és lesimítja róla azokat. – Sajnálom - a kezét nem húzza el, ujjaival cirógatja a bőröm. Most ezt nem tudom elviselni, a közelségét, az érintését, a hangját. Én....én ezek után félek tőle. Nem. Nem csak tőle. Mindenkitől. Nem is értem, miért marasztaltam. Azt hiszem, hanyagolni fogom a kapcsolatokat. Tudom, hogy azt írtam, bízok benne. De most senkiben sem tudok és az se biztos, hogy valaha is fogok.
A kezét elválasztom az arcomtól és az ölébe teszem, aztán megrázom a fejem. Egyszerűen lecsúszok az ágyba és hátat fordítok neki. Engem most hagyjanak békén. Mindenki. Még ő is.
- Bocsánat. Akkor hagylak aludni. - meggyötört hangon szól, majd leszáll az ágyamról és becsukja maga után az ajtót. Végre elment. Miért hittem azt, hogy ezek után jól fogok viszonyulni az emberekhez? Lehet, hogy fájnak neki a tetteim, de ezzel most nem tudok foglalkozni.
A negatív gondolatok lassan az álmok világába löknek.
A nyugodt alvásomat egy borzalmas fejfájás szakítja meg. Ki kell mennem a konyhába egy gyógyszerért. A gondolataimnak eleget téve kibattyogok az említett helyiségbe és a szekrényben kezdek kutakodni. Szerencsére hamar megtalálom a keresett darabot, de mielőtt megfordulok, egy hangot hallok.
- Felébredtél? - Úgy megijedek, mint annak a rendje. A szívemhez kapok és próbálom lenyugtatni magamat. - Sajnálom. - Miért van még itt és miért nem ment még el? Hol van Anyu? - Még nem érkezett haza - olvassa ki a gondolataimat a tekintetemből. De neki dolga van és haza kéne mennie. - Már megbeszéltem az otthoniakkal, hogy maradok, míg szükséges. - Sokkolva állok a szekrény előtt és fogalmam sincs, hogy kezeljem a helyzetet. Jobb ötlet híján annál maradok, hogy elkészítem a fejfájáscsillapítót és visszavonulok a szobámba. Végrehajtom az elképzeléseimet és miután megiszom fájdaloműzőt, visszaindulok az ágyba. Miközben elhaladok Lysander mellett, ő megfogja a karomat és meghiúsítja a tervemet. Valahogy az érintése most nem esik jól, sőt, égeti a kezemet. Úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár. Szabadulnom kell! Félek.