Ashley Ainsworth - Új suli régi barátokkal

Kedves Csábítók!

A 100. bejegyzésben már olvashattatok új írónkról, Ashleyről. Most megérkezett hozzátok az első fejezete írásának, melyet öt hetente fog hozni nektek! 

Ebben minden szereplőt meg fogtok találni és még általa alkotottak is felbukkannak. Nagyon ígéretes történet, írjátok meg véleményetek, hogy tudja, milyen irányba halad! :D

1. rész

Reggel van. Az ébresztő reggel öt órakor megszólalt, én pedig mély álmomból felébredtem, mint egy zombi. Mivel kb. öt-hat lépésre volt tőlem az óra, picit felfrissültem. Kinyomtam, majd lementem reggelit készíteni. Csináltam egy nagy tányér tojást, mellé három darab sajtos szendvicset, majd felvittem a szobámba a tévé mellé. Kerestem egy jó műsort, aztán elkezdtem falatozni. Tíz perc sem kellett neki, befaltam mindent. Háromnegyed hatkor megy a busz, én meg még csak reggeliztem… fél órám maradt arra, hogy elkészüljek. Tizenöt perc hajcibálás után végre összefogtam a hajkoronám, aztán kerestem egy aznapra felvehető göncöt. Megtaláltam a tökéletes összeállítást, egy fekete testnadrág, egy fehér, narancsszínű mintázatú felső, egy ezüst háromnegyedes pulcsi és egy tornacipő. Szokásomhoz híven, most is másfél perc alatt átöltöztem. Ágyam úgy nézett ki, ahogy kinézett, nem törődtem vele sosem. Szobámba nem szokott jönni senki, ha meg jönnek, akkor se látják az ágyam. Gyorsan bedobtam a könyveimet és a tolltartómat a táskámba, aztán rohantam a buszhoz. Épp elértem, szóval nem késtem el a suliból. Mikor leszálltam, megláttam a fiúkat a régi iskolámból.

 –  Hé, fiúk! Peter, Steven, Mark! – kiabáltam és integettem is nekik. Először körbefordultak magukon, aztán észrevettek, majd odajöttek hozzám. Szóba elegyedtünk, közben pedig elmentünk a közeli boltba. Elkísértem szerencsétleneket, majd én is vettem meg nekik a reggelijüket.

 –  Miért féltek?

 –  Mi? Félni? Minek nézel te minket, egy hatévesnek, aki ha a játszótéren van, elmegy a barátaival focizni, majd két másodperc után nem találja az anyját, elkezd félni és sírni? – viccelt velem Steven.

 – Azt hiszem. De ha nem féltek, akkor miért nekem kellett megvenni a reggeliteket? – nyújtottam rájuk a nyelvem.

 – Mert téged jobban ismernek, minket meg nem. Amúgy is, te vagy a lány, nem mi! – bökött vállba Peter.

 – Ezért még kaptok! De inkább menjünk el a többiekért, egyrészt csapatostól érünk be a suliba, másrészt a legjobb haverjainkkal lógunk. – mondtam, majd elkezdtem húzni őket. Elindultunk négyen hat emberért; négy lányért, Vivienért; Lilianaért; Crystaliaért és Amandáért; és két fiúért is mentünk, Chris-ért és Davidért. Mikor már mindenkit felszedtünk, eltelt egy óra. A Sweet Amoris ma nem fogadott senkit. Egy tábla volt kirakva, amelyen a következő felirat volt: „A héten elmarad az iskola, tanárok egyéb tevékenységei miatt! Jövő héten nyitva lesznek az iskola bejáratai! Kellemes egyhetes szünetet kíván: Mrs. Shermansky és a tanítók!”

 – Na ez szívás. Mit kéne csinálni? – kérdezte Lily, miközben a lábát bámulta. Hosszú, szőke haja kontyban volt, égkék szemei csillogtak, mint a gyémánt. Talán ő volt a legszebb lány az egész iskolában. Minden srác megbolondul érte, de a haverjaink nem. Én pedig hátul kullogok a töredezett, száraz, vörös hajammal, amelyekhez zöld szemek társulnak. Kinek kell egy ilyen rusnya lány? Senkinek.

 – Csavarogjunk! A ti szüleitek dolgoznak, tesótok suliban vagy oviban, az én anyám meg nem foglalkozik azzal, hogy én mit csinálok, Mia pedig Brazíliában van, Evelyn Katenél, akkor nem mindegy? – kezdtem mondani a tippet és az érveket. Mindenki benne volt, így közös döntés alapján a ligetbe mentünk. Mivel amúgy is kevés óránk lett volna - és lett volna dupla is - és olyanok is, amelyekhez alig kell cucc, ezért könnyű volt a táskája mindenkinek. Átlagosan mindig van nálunk egy kis pénz, így közösen összedobtuk a maradékot, majd a büfében vettünk belőle egy kis szomjoltót és egy kis kaját is. Bevásárlás után sétálni mentünk, miközben nassoltunk. Mire mindent megettünk, elértünk ahhoz a faházhoz, amelyet még régen építettünk apámmal, aki Spanyolországban van, egy fontos megbeszélés miatt. Beültünk a házikóba, majd az új híreinkről kezdtünk mesélni egymásnak.

 – Ki kezdje? – kérdezte Chris.

 – Kezdem én. Nos, azt a hírt hallottam, hogy jön majd néhány új diák a suliba. Azt hiszem, 9-10 diák fog jönni, de nem tudom pontosan. Azt hiszem négy fiú és hat lány. Az egyik lányról azt hallottam, hogy náluk ő szerkesztette a suli újságját. De lehet, hogy ő nem fog jönni. – kezdtem újságolni nekik a híreimet.

 – Ugye csak szívatni akarsz?! És akkor mi lesz a japán sráccal? Ő volt nekünk a szerkesztő és mindenki szerette őt. Ha maradna a szerkesztő, szerintem mindenki jobban járna. – kezdett idegeskedni Peter.

 – Eskü nem szívat! Ezt én is hallottam. Viszont most nem idegeskedni kell, hanem örülni a szünetnek! Szóval, ki lesz a következő hírmondó? – kérdezte boldogan és izgatottan Vivien, mint egy kisgyerek, aki izgatottan várja a szülinapi ajándékát.

 – Na jó, leszek én! Az a hír terjeng a városban, hogy lesz egy nemzetközi verseny, amelyet egy évben akár háromszor is megrendezhetnek, ha úgy van. Erre a versenyre csapatokban is lehet nevezni, a nyereményt pedig a nyertes választja ki. Maximum 12 ember lehet egy csapatban, mi viszont tízen vagyunk. Akartok nevezni? Ha megnyerjük, akkor mi fizetjük a többiek kirándulását a nyereménnyel és így nem fognak utálni minket! Benne vagytok? – közölte a hírt Amanda.

 – Benne hát! Ki lenne olyan hülye, hogy nem kedvelteti meg magát a többivel? – csaptam egyet az asztalra.

 – Öhm, nem akarok bunkó lenni, de ha mi fizetjük az ő kirándulásukat, akkor csak azért fognak megkedvelni, mert azt fogják hinni, hogy gazdagok vagyunk. Más miatt nem hiszem, hogy kedvelnének minket… – mondta okosan David.

 – Egyetértek. Maximum úgy kedvelnének minket, hogyha nem az egész bandát, csak egy-két embert ismernek meg. – folytatta Steven. – Ki ért egyet velünk?

Lily, Vivien, Chris, Peter is velük volt, egyértelmű volt a döntés: nem megyünk a versenyre. Ezek után már csak egyéb dolgokról beszéltünk, mit csinálunk egész héten, hova és merre megyünk, hánykor és hol találkozunk, stb… Miután ezt megbeszéltük, elmentünk a közeli kisboltba 3 dollárokért rágókat venni. Vettünk tíz darabot, fizettünk 30 $. Ez volt 13:25-kor. Elmentünk csavarogni, beszélgettünk pár percet, aztán mindenki ment a saját dolgára. Két óra után pár perccel jött a busz, addigra már megfulladtam a melegtől. Fél háromkor estem haza, majd mikor felértem a szobámba, ledobtam a táskám, levettem a tornacipőt, majd elmentem lezuhanyozni. Vettem egy forró fürdőt, közben a kedvenc zenéimet hallgattam. Körülbelül fél négykor úgy gondoltam, hogy ideje lenni kimenni a fürdőből, hát így cselekedtem. A vizet leeresztettem, felkaptam magamra a régi gönceimből álló pizsamám, majd kiléptem a helységből. Egyből a konyhába indultam, ahol megláttam a csodát: egy hatalmas nutellás palacsinta torony, leöntve sziruppal, rányomva a tejszínhab. Ha ez még nem lett volna elég, emellé társult még egy óriási pizza, ráírva: „Ezt csak azért kapod, mert szeretlek! Anya”. Örömömben sikítottam egyet, majd egyből megettem mindet. Anya épp az utolsó falatoknál érkezett meg, majd a látványra, ami fogadta őt, ennyit mondott: Nem is te lennél, ha nem hagytál volna meg egy palacsintát vagy pizza szeletet sem! Elővettem a „tudom” arcomat, majd odaadtam a palacsinta és a pizza szelet utolsó falatját. Ezután a bőséges vacsora után felmentem pihenni a szobámba, majd elkezdtem olvasni a kedvenc könyvsorozatom. Miután befejeztem, bekapcsoltam a tévét, aztán kb. huszonöt perc múlva elaludtam.