Tigasa Mawao - K3: A megnyugtató hang

Kedves Csábítók!

Az események csak úgy gördülnek előttünk, már bőven a történet sűrűjében vagyunk:D

Jó olvasást! :D

8. fejezet: A megnyugtató hang

Sok emberbe beleütköztem nagy rohanásomban. Volt, hogy fel is döntöttem valakit, volt, hogy én estem hanyatt az ütközés hatására, de nem érdekelt. Futottam tovább, vakon, rendületlenül. Sűrű bocsánatkérés közepette vágtam keresztül az emberek tömegén.

Akkor kezdtem el lassulni, mikor már jó ideje egy embernek se mentem neki. A korcsolyapálya melléképületének egy elhagyatott folyosóján találtam magam. Már jártam ott korábban, így nem fogott el páni félelem az úgy-ahogy ismeretlen területtől. Egy árva lélek nem tengődött arra. A szívverésem lassulni kezdett, a lihegésem is alábbhagyott. Hagytam, hogy a testem megától összeroskadjon, majd a fal tövébe húzódtam. A folyosón egyetlen ablak nem volt, a lámpák fénye tompa volt, némelyik kialudt, a fejem fölött húzódó rész mintha zárlatos lett volna, kissé furcsán villódzott. Fojtó csend és félhomály uralkodott. A levegő kissé hűvös volt, de talán csak a földön való ücsörgéstől éreztem annak. Összekuporodtam. Fantasztikus érzés volt egyedül lenni. Örömöt okozott a magány.

Aztán a korábbiakra gondoltam, és ismét elpityeredtem. Miért? Miért pont ma kell, hogy minden fejtetőre álljon? Ez a nap miért nem maradhatott olyan szürke, mint a többi? Jók voltak az eseménytelen idők, igazán kár értük!

Aztán jobban belegondoltam, és letöröltem a könnyeim. Nem volt ez a nap olyan rossz. Csak a vége lett pokolira elcseszve (mikor aligha telt el a nap fele!). Reggel minden normális volt. Együtt reggeliztünk édes négyesben a lányokkal. Kuromut éppen akkor hívták a kórházból, méghozzá azzal az örömhírrel, hogy anyu állapotának súlyossága jelentősen csökkent. Na, az egy fantasztikus óra volt, totál kifosztottuk a hűtőt örömünkben, megettünk minden édeset, amit csak találtunk benne, még azt a csokis mázban tocsogó tortát is, amit Klem nyert pár napja tombolán. Utána jött a több órás gyakorlás. Az elején még viccelődésnek indult, nem műkorcsolyázni mentünk ki, hanem csak simán korizni, mint a régi szép időkben. Azok is szép órák voltak, rengeteget nevettünk, főleg, amikor közös jég-trükköket, például páros pörgést próbáltunk végrehajtani. Mindig elesés lett a vége, aztán a röhögéstől néha nem is bírtunk felállni. Utána… Találkoztam Lysanderrel. Életre szóló élmény volt (bár azért voltak fájdalmas pillanatok is…). Sosem voltam még olyan boldog, mint akkor. Kellemesen beleborzongtam a gondolatba, hogy tényleg megtörtént.

A fölöttem lévő lámpa mintha kialudtam. Felnéztem. Nem, annak a lámpának még mindig villódzott a fénye, csak valaki eltakarta előlem. Ez a valaki épp készségesen nyújtotta felém a kezét. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, de én gyorsan elkaptam az enyémet „lányos zavaromban”.

- Fel fogsz fázni, ha nem kelsz fel onnan hamar – csendült fel Lysander páratlanul nyugtató hatású hangja. Megint megrázkódtam. Nem volt kedvem elfogadni a segítségét.

- Hagyj magamra – suttogtam alig hallható, rekedtes hangon. A korábbi sírdogálásom hatalmas gombócot növesztett a torkomban, majdhogynem megfulladtam tőle.

- Tíz perc múlva kezdődik az előadás. Mindenki téged keres – mondta Lysander, majd velem szemben leguggolt, hogy a szemembe nézhessen.

Elfordítottam a fejem, de ő finoman megragadta az állam és maga felé fordította a fejem. Túl erőtlennek éreztem magam ahhoz, hogy ellenálljak, így kénytelen voltam belenézni abba a gyönyörű, felemás színű szempárba, amiből csakúgy sugárzott az aggodalom.

- A testvéreid betegre aggódják magukat, amióta eltűntél. Még a portással és a takarító személyzettel is téged kerestetnek. Engem is ők küldtek utánad.

Bosszúsan sütöttem le a szemem.

- Vissza kellene menned…

- Nem! – vágtam rá, kissé talán hangosabban is a kelleténél. Látva Lysander megdöbbent arckifejezését, halkan fojtattam. – Majd a műsor kezdetekor visszamegyek. Úgysem én kezdem a darabot, hanem Kuromu. Addig mindenki hagyjon békén. Ezt üzenem nekik.

Lysander gondterhelten sóhajtott, aztán leült mellém és tárcsázni kezdett. Miután leadta a drótot Castielnek (szerencsémre nem mondta el, hogy hol bujdostam), zsebébe süllyesztette a mobilját és hátát a falnak vetve, semmibe révedő szemekkel tovább üldögélt mellettem.

- Nem muszáj maradnod – mondtam alig hallhatóan, de Lysander nem válaszolt.

Mintha dühös lett volna. Újra lepergett lelki szemeim előtt a korábbi jelenet, erősen koncentráltam annak a pillanatnak a felkutatására, amikor feltehetőleg valami rosszat mondtam neki, de egyszerűen nem találtam ilyen részletet. Mit mondtam? Mit tettem, hogy ennyire magamra haragítottam Lysandert?

- Minden rendben? – kérdeztem félve. Lysander komor arckifejezéssel fordult felém.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Még Kuromu, a leginkább hidegvérű típusnak tűnő nővéred is fejvesztve kiabálta a neved. Mintha minimum egy busz ütött volna el téged vagy egy repülő zuhant volna rád.

A számat harapdálva hallgattam végig, ahogy felvázolta, micsoda káosz kerekedett miattam. Bűntudatom lett, amiért úgy faképnél hagytam a lányokat. Önző voltam. Azzal, hogy szó nélkül elszaladtam, egész biztosan halálra rémítettem a tesóimat.

- Ennél csak az volt rémisztőbb, amikor láttalak sírva kirontani a csarnokból. Nekem rohantál és hátraestél, mint egy élettelen rongybaba. Megpróbáltalak felsegíteni, de odébb löktél, és egy élettelen, halk bocsánatkérés után tovább siettél. Közben megállás nélkül potyogtak a könnyeid. Szívszaggató volt. Amikor erről beszámoltam a testvéreidnek, mind olyan végtelenül szomorú arcot vágtak, mint amilyet te is, mikor rád leltem.

- Te… aggódtál értem? – hebegtem.

- Ahogy mindenki más is – bólintott.

Több percnyi kínos hallgatás után Lysander törte meg a csendet:

- Ha szeretnéd, nekem elmondhatod, mi történt, nem adom tovább senkinek. Nem szeretnék illetéktelenül kíváncsiskodni, csak aggaszt ez a savanyú ábrázat az arcodon.

- Mondd, te mégis mit tennél? – fordultam felé ingerülten. – Ha egyszer választanod kellene a zene és az életed között… Melyiket lennél képes örök időkre eldobni a másikért? Tudom, hülye kérdés, hisz’ az emberek többsége inkább élni szeretne…de én… Nekem a zene az életem. A kettő egy és ugyanaz, egyik nélkül sem tudnám teljesnek érezni magam. Képtelen vagyok dönteni. Ez egyszerűen lehetetlen.

Lysander sokáig pislogás nélkül meredt rám. Biztos elbátortalanítottam a „csajos” érzelmi kirohanásommal. Aztán azt mondta:

- Egyetértek. Én se tudnék választani a kettő közül.

Most én felejtettem el pislogni.

- Igaz, a bandánk távolról sem olyan népszerű, mint a tietek, de… Az én életem is a zene körül forog. Elsősorban ez az a kapocs, ami a legjobb barátaimmal, ismerőseimmel összeköt. Valahányszor sikerül magasabb szintre jutnunk, úgy ünnepeljük, mintha legalább Beatles vagy Avicii szintre tornáztuk volna fel magunkat. Fantasztikusan érezzük magunkat mind a próbák-, mind a fellépések-, mind az ünneplések alatt. Ha valaki egyszer azt mondaná, hogy valamilyen oknál fogva fel kellene hagynunk a zenéléssel… Valószínűleg ugyanannyira elkeseredett lennék, mint te.

Ezt nem bírtam megállni nevetés nélkül. Mintha azelőtt egy zár lett volna a tüdőmön, amit Lysander sikeresen kinyitott, belőlem pedig halk, őszintén vidám, mégis szomorkás nevetés tört elő.

- Legalább egyvalaki van ezen a Földnek nevezett sárgolyón… - nevettem a térdeimet vizslatva –… aki megért.

Erre már valamiért ő is elmosolyodott.

- Ez én lennék?

- Nem csak lennél…

Ez a hirtelen jött jókedv is hamar elpárolgott, akár egy körömnyi víztócsa a tűző napon. Épp, hogy lógatni kezdtem az orrom, Lysander énekelni kezdett:

- She finds it hard to trust someone | She's heard the words 'cause they've all been sung…

„Nem bízik meg senkiben, | Hallotta a szavakat, hisz mindig énekelték neki…” Ezt a dalt én is ismertem. Jamie Scott – Unbreakable. Ez egy amolyan kis fél-depressziós, lassú, szerelmes dal volt. Sokszor hallgattam, amikor úgy éreztem, szükségem van valakire, aki megért. Igen, ilyenkor leginkább Lysandert vártam aranyozott ezüstpáncélban, fehér lovon.

Most ott volt. Ott volt velem. Énekelt, hogy megnyugtasson. Egy dalt, amit ismertem és szerettem. Nem volt ott rajtunk kívül senki, csak a fakó, fehér falak és a rossz égők voltak tanúi ennek a hihetetlenül álomszerű jelenetnek. Már nem akartam felébredni. Ha ez álom volt, kívántam, hogy soha, de soha ne érjen véget. A szám magától mozogni kezdett, Lysander pedig nem zavartatta magát; némán mosolyogva figyelte, amint „lenyúltam” tőle a következő sorokat:

- She's the girl in the corner, | She's the girl nobody loved.

„Ő az a lány a sarokban, | Ő az a lány, akit senki sem szeretett...”

Ahogy Lysander a következő sorokat zavartalanul átvette, mintha mi sem lett volna természetesebb, a szívem hatalmasat dobbant. Elvégre azok a sorok ezt jelentették: „De én, nem tudok másra gondolni, | Neked, neked... | Nem kell meghallanod, amit az emberek mondanak.” Ráadásul… Lysander nem fordult el, ahogy ezt énekelte. Nem, egyenesen engem nézett. Rám mosolygott, miközben énekelt, mintha azokat a sorokat tényleg nekem szánta volna. Ettől nem tudtam nem zavarba jönni, gyorsan elkaptam a fejem és azon kaptam magam, hogy már megint én énekeltem. „Ők nem ismernek téged, | Nem tudják, hogy csodálatos vagy, | De én itt maradok...” Na, ezeknél zavarba ejtőbb sorokat nem is kaphattam volna. Bár meg tudtam volna állni, hogy ne énekeljek!

Nem tudtam. Ahogy Lysander sem. A dallamok gördültek tovább, teljesen egyszerre énekeltük a refrént. A falakról visszaverődött a hangunk, gyér fény világította meg az arcunk. Ránk várt a fél világ. Lysanderre főleg a barátai, de rám szó szerint mindenki. Mégsem mentünk sehova. Csak énekeltünk a saját szórakoztatásunkra. Lysandernek gyönyörű hangja és akcentusmentes, olyan igazi angol kiejtése volt, mintha titkon Nagy Britanniában született volna. Mellette én, a tini sztár, aki világéletében gyengélkedett eme nyelvből (német tagozatos iskolákba jártam világéletemben, összesen fél évig voltam gimnazista, azóta is szabadidőmben németül, japánul és franciául tanulok, ne vádaskodjatok!), tökéletesen érthetetlenül formáltam bizonyos szavakat, melyek hatására Lysander mindig udvariasan kinevetett. Nem hibáztathattam, egyszerűen hallgathatatlanok voltak a bakijaim, bárki más sokkal hangosabban is kiröhögött volna. Bravó, Kururu, csak így tovább, járasd le magad, mit számít az! Amúgy ehhez tényleg csak gratulálni tudok magunknak utólag, hiszen képes voltunk egy szerelmes, szomorú dalnak több, mint a felét végigröhögni… Ezek után, amikor Lysander azt énekelte, hogy „Cause I love, I love, I love, I love you darling” (végre egy rész, amit felesleges lenne lefordítanom), egyszerűen képtelen voltam komolyan venni őt, mert folyamatosan rázkódott a nevetéstől.

-  Képzeld, tudom, mit jelent a „darling”! – vicceltem el a dolgot.

-  Tényleg? Na, majd ha ki is tudod ejteni, megdicsérlek.  

-  Gonosz vagy!

-  Amikor angolul énekelsz, nem szóják le a producerek a… kiejtésedet?

-  Sose éneklek angolul. Nullánál több fős közönség előtt soha. Van annyi eszem, hogy nem járatom le magam feleslegesen.

-  Mi van azzal a számmal, amit az imént énekeltél? Az is angolul volt.

-  Annak a szövegét bárki képes lenne megtanulni, bár, ha jobban figyeltél volna, biztos feltűnt volna az a néhány baki a kiejtésemben.

-  Miért nem jársz tanárhoz vagy kérsz meg valakit, hogy korrepetáljon?

-  Tervben van, de egyelőre hanyagolnom kell a tanulást. Ezek a fellépések most nagyon bekavartak. Na, majd ha vége… - sóhajtottam. Nem tudtam, hogyan fejezhettem volna be a mondatot. Nem is tudtam, mi lesz a fellépések után.

-  Mi lesz utána? – puhatolózott Lysander. Nyilván megérezte, hogy szándékosan lenyeltem a mondat végét.

Megráztam a fejem.

- Halvány fogalmam sincs.

Ezután visszamentünk a többiekhez. Lysanderrel viszonylag hamar elszakadtunk, őt Castiel rángatta el, engem pedig mindenki más.

Minden ember megérkezett addigra, akit meghívtunk. Letti is, akinek kimondottan örültem, hogy ott volt, legalább öt percig bőghettem a vállán, hogy a világ milyen igazságtalan meg minden. Ő is bőgött, bár szokásához híven ő azért hüppögött panaszosan, mert megint átesett egy „nagyon durva” szakításon. Ó, Letti, Letti… Az ő bajai mellett még az enyémek is jelentéktelennek tűntek, szó szerint romokban állt a lelki világa. Dakota is megérkezett, a srác, aki egykor Kioval járt, aztán történt az a „kis incidens”, és mind megutáltuk. Hiába is próbáltam azzal bizonygatni magam, hogy Kio már megbocsátott neki, én nem tudtam. Messziről kerülni kezdtem őt, miután megláttam, de ezzel sajnos nem mentem sokra, mert ő meg követni kezdett. Megálltam, beszélgettünk egy keveset, aztán elment. Életem legrosszabb két perce volt, hiába tűnt szimpla baráti csevegésnek, számomra ez a trécselés egyet jelentett az örökkévalóságnak látszó szenvedéssel. Ezen kívül ott volt még Ken, vele is beszélgettem egy keveset, majd ismét faképnél hagytam, miután megeresztettem egy laza és vidám „Viszlát, Ken!” - köszönést. Hiába is kérte, hogy szólítsam Kentinnek, engem nem érdekelt. Kutyából nem lesz szalonna, Kenből nem lesz Kentin. Arminnal, Retarin korábbi beszélgetőpartnerével és a tesójával, az örökbuzgó, jófej Alexyvel is volt szerencsém kicsit jobban megismerkedni, bár a nagy rohanásban erre nem adatott annyi lehetőségem, mint szerettem volna. Éppen csak annyit sikerült megtudnom, hogy Armin játék-, Alexy ruhamániás, Armin szingli volt (még, de Retarint ismerve nem sokáig), Alexy pedig khmm… A saját neme iránt vonzódott. Ennek ellenére a kék hajú srác is legalább annyira, ha nem kétszer olyan szimpatikus volt, mint a gamer-pólós tesója.

 Aztán megérkezett Nina. Pont a legjobbkor, egész pontosan öt perccel a kezdés előtt. Épp, hogy megláttam az első sorban üldögélő Lysandert, ahogy ő is engem, és esetlenül integetni kezdtünk egymásnak, mikor a hátam mögül érkezett egy hihetetlenül erős széllökés, ami még a ruhámat és a hajamat is erősen megtépázta, és a viharszélnek hitt meteor egyenesen Lysandernek csapódott. Csak azután eszméltem rá, hogy ez a kész istencsapás nem is szél vagy meteor volt, amikor Lysander nyaka köré fonta a karjait, jó szorosan megölelte és a fülébe sikított:

- LYYYSAAAANDEEEEER!!!!

Eléggé nehezen kapartam össze magam, a látvány sokkal sokkolóbb volt, mint ahogy korábban ezt a jelenetet fejben lejátszottam lelki felkészülés gyanánt. Rengeteg erőfeszítésembe került nem odacsörtetni Ninához, letépni őt Lysanderről és elhajítani egészen a Marsig… de tényleg, piszkosul nehéz volt.

Viszont meg kellett tennem.

- Szervusz, Nina! – mosolyogtam rá negédesen, mint valami rossz cukorkás néni, és mit se törődve az arcára kiült ellenszenvvel illetve az egyéb reakcióival, átkaroltam a derekánál és finoman elhúztam a kapálódzó általános iskolást Lysandertől. – Na, ki szegte meg épp az imént az egyes számú klubszabályt, a Lysandertől tartandó két méteres távolságot?

- Fogd be! Az a szabály a nem klubtagokra vonatkozik, vagyis rád! – kapálódzott Nina reménytelenül az ölemben.

- Nem vagyok klubtag? Mit vétettem ellened már megint? – nevettem.

- Megszegted az egyes számú szabályt!

Nagyokat pislogva meredtem rá.

- Végig tartottam tőle a két méteres távolságot, kérdezz bárkit!

Ez persze csak részben volt igaz, de Ninának nem kellett tudnia a folyosón ücsörgős részről. Ezt bölcsebb volt elhallgatni előle, ez még Lysandernek is feltűnt, éppen ezért beletemetkezett a jegyzetfüzetébe, nehogy elszólja magát.

- Akkor a hetes számút szegted meg! – hisztizett Nina. – Meghívtad Lysandert a hülye fellépésedre és nekem nem is szóltál róla!

- Meglepetésnek szántam – füllentettem.

- Persze, és ezt el is higyjem?

- Nézd… - sóhajtottam, majd elengedtem. Tudtam, hogy kérdés nélkül vissza fog iszkolni Lysander mellé ezután, ahogy azt is tudtam, hogy meg fogja hallgatni a magyarázatom. Elvégre én voltam az egyetlen barátja. – Nem tudtam, hogy itt lesz. Senki sem tudta. Ő és a többi bandatag egy másik bagázs helyett jöttek el.

Nagyot sóhajtottam.

- Nem volt tervben az érkezésük, nem is mi hívtuk őket. Ha nem jöttek volna… Tudtam, hogy elveszíted előbb-utóbb minden érdeklődésedet a mi műkorcsolya-darabunk iránt, mondván, hogy téged nem érdekel semmi, ami nem Lysanderrel kapcsolatban. Éppen ezért… Kezeskedtem róla, hogy ne tudd egy percre se levenni a szemed a jégről.

Aztán olyan kecsesen, amennyire a szőnyegszerű anyagon korcsolyában tudtam, megpördültem a tengelyem körül, közben két mozdulattal magamra öltöttem a Rómeó ruhát és felkötöttem a hajam úgy, hogy baloldalt a szürke tincsek hibátlanul látszódjanak és azt az illúziót keltsék, mintha én magam lettem volna Lysander. A tartásom egyből merevebbé, nehézkesebbé, viszont erősebbé, férfiasabbá, s közben mégis gyengédebbé vált. „Lysander vagyok – mormogtam magamnak –, Lysander vagyok.” Ajkaim halvány mosolyba görbültek, majd a tekintetem határozottan a célközönségemre emeltem.

Nina reakciója a vártnál is megdöbbentőbb volt: totálisan lesokkolt, ide-oda kapkodta a fejét köztem és az igazi Lysander között, aki szintén nem jutott szóhoz a döbbenettől. Határozottan közelebb léptem hozzájuk, majd mélyen Nina szemébe néztem, ami enyhén kizökkentette őt a varázslatomból.

- Szerinted lenne merszem így égetni magam a jégen… - suttogtam mosolyogva … ha tudtam volna, hogy ő is itt lesz?

- Vá-… változz vissza… - hebegett Nina, én pedig nevetve engedelmeskedtem.

- A kedvedért magammal viszem a te Rómeódat a jégre – nevettem zavartalanul. Csak figyelj. - Fel se fog tűnni, hogy nem a valódi Lysander táncol és énekel neked a pályán.

Nina keresztbe fonta a karjait és durcásan félrenézett.

- Aljasan csőbe húztál. Most muszáj lesz maradnom.

- Ezt örömmel hallom – kuncogtam.

- Nem bánom, klubtag maradhatsz, de rajtad tartom a szemem! – fenyegetőzött.

- Tudom.

Szerencsémre Nina édesanyja éppen végszóra érkezett, és finoman visszaterelte a kis lolitát a nekik kijelölt helyre. Ők is az első sorba kaptak jegyet, mint Lysanderék, csak jó néhány széksorral odébb. Ó, hogy én mennyire tiszteltem azt a nőt… Neki se élt már a férje, ő mégis képes volt lábra állni és az én könyörgésem hatására emberek közé merészkedett… Egyedül ő értette, egyedül ő érthette meg, min ment keresztül a mi édesanyánk, akit évek óta nem láttunk, mert apu halála annyira lesújtotta, hogy három év elteltével is még mindig idegklinikán kezelik… Ez a nő erős volt. Egy kis pihenéssel a vállaira tudta venni a fél világot. Bárcsak… Bárcsak mi is ilyen erősek lehettünk volna…

- Minden rendben?

- Persze, hogyne! – mosolyogtam Lysanderre esetlenül. – Tudod… Megértem, ha ezek után inkább lelépnél… Biztos furcsa érzés lesz remek műkorcsolyázóként viszontlátnod magad a jégen…

- Kétség kívül ez lesz életem egyik legabszurdabb jelenete… - sóhajtott bólogatva, majd elnevette magát –, viszont kíváncsivá tesz, mit fogsz kihozni a karakteremből. Egyszer már játszottam egy iskolai színdarabban fehér nyulat zsebórával, de hogy most Rómeó legyek úgy, hogy nem is kell csinálnom semmit… Biztos, hogy az én visszafogott személyiségem illik a színpadhoz?

- Nem tudom, próba szerencse – vontam meg a vállam nevetve. – Most te leszel Rómeó… Előre is bocsánat, ha a bénázásaimmal elrontom a karaktered…

- Te pedig Júlia, ha nem tévedek – mosolygott rám kedvesen.

Erre sajnos már nem tudtam felelni. Kuromu intett a jégre nyíló egyik bejárat felőli sátorból, hogy két perc múlva kezdünk, és nekem rohannom kellett. Azt a sátrat csakis nekünk, a szereplőknek húzták fel csekély negyed óra alatt, hogy a többiek ott át tudjanak öltözni, az ő ruháik ugyanis már nem voltak kettő az egyben darabok, viszont annál könnyebben fel lehetett őket venni. A főszereplő Rómeón és Júlián kívül mindenki egyszerre csak egy szereplőt játszott.

Kint kialudtak a lámpák, és felragyogtak a pályát megvilágító reflektorok. A közönség ujjongott, Kuromu pedig, mint a felkonferáló mesemondó, Escalus szerepében. Igen, ez volt az első számú újításunk a darabban, hogy nem Lőrinc barát mondta a kezdő sorokat, hanem Verona hercege.

Ez volt a kezdet. Az első felvonás kezdete, a nyitány, amiben hál’ istennek még pont nem szerepeltem. Innentől következett a darab legjava. Hivatalosan is megkezdődött a… A Rómeó és Júlia.