Tigasa Mawao - K3: Tiltott, mégis gyönyörű

Kedves Olvasók! 

No, ugye hogy megmondtam, hogy megérte várni erre a részre! :D ~ vagyis miután elolvassátok, meglátjátok, hogy igenis megérte!

Nem is szaporítom a szót, Tigasa csodálatos, én nagyon szeretem az írásait, a vizsgaidőszakban igazán kikapcsol arra a néhány percre, amikor épp van időm levegőt venni.

10. fejezet: Tiltott, mégis gyönyörű

Életemben nem szembesültem még ilyen iszonyatos mértékű tapsviharral, mint az előadás legvégén, a „meghajlás” résznél. Minden szem, mi ránk meredt, ragyogott, mindenki tapsolt és teli torokból üvöltött. Nem is volt zsúfolásig a lelátó, a közönségünk mégis dobhártyaszaggató decibellel ünnepelt minket. Mind a négyen lihegtünk és izzadtunk, alig álltunk már a lábunkon, a hajunk is csapzottá vált, az arcunk kipirosodott, a látásunk homályos volt, lüktetett a vér a fülünkbe. Úgy éreztük, csak a másik keze tartott minket állva, mikor csatárláncszerű alakzatban, egymás izzadt tenyerét szorosan markolva meghajoltunk. Klem és én majdnem hasra estünk, szerencsénkre Kuro és Kio elég erősen tartott minket ahhoz, hogy ez ne következzen be.

A végsőkig hajszoltuk magunkat, de megérte. Mind eszméletlenül jól teljesítettünk. Sikerült. Megcsináltuk.

Ahogy levágódtunk a mi kis sátrunkban a székekre, egyből ostromolni kezdtek minket. Épp, hogy át tudtunk öltözni (megjegyzem, melegítőbe), mikor az emberek tódulni kezdtek befelé, és nekünk ki kellett vergődnünk onnan, nehogy feldöntsék a sátrat. A fontossági sorrendhez tartva magunkat előbb a fontos emberek gratulációit fogadtuk, aztán jöhettek az újságírók az interjúikkal meg a lehetetlen kérdéseikkel („Milyen érzés volt két hónap alatt megtanulni műkorcsolyázni?”, „A Rómeó és Júlián kívül terveztek még hasonló programokat a közel- és/vagy távoli jövőben?”, „Mit gondoltok erről a sportágróm?” stb.), és mire eljutottunk a barátainkig, a felük már el is ment, nehogy lekéssék a belváros felé mindössze óránként induló buszt. Könnyes búcsút vettem Retarintól, Peggytől és Rosalyától, majd a többiek keresésére indultam.

Ninának csak az anyjától tudtam rendesen elköszönni, mivel szegénykémet sokkolta a produkciónk azon része, amikor Lysander meghalt. Nos, igen, az a jelenet eléggé hihetőre sikeredett, hiszen a haláljelenettől a legvégéig nem vettem levegőt és teljesen mozdulatlan maradtam… Nina félholt állapotba került, azt hebegte szüntelenül, hogy „Lysander… meghalt…” Még csak fel se ismert engem, hiába integettem a szeme előtt és szólongattam őt.

Patrik nem szólt semmit, csak megeresztett egy laza félmosolyt, elismerően bólintott, majd továbbállt. Jobb is volt így, hogy nem erőltette a beszélgetést.

Mire észbe kaptam, az épület szinte teljesen kiörült, csak én, a testvéreim és a médiaemberkék maradtak ott. A sátrat lebontották, a női mosdóban kellett átöltöznünk az utcai ruhánkba. Nem tudtam nem Lysanderre gondolni. Már megint nem tudtunk rendesen elbúcsúzni! Ez annyira igazságtalan volt!

- Megint rá gondolsz, igaz? – lépett mögém Kuro, míg én a sminkem lemosásával meg a hajammal bíbelődtem. – Hadd segítsek.

- Miért? – suttogtam alig hallhatóan, míg ő kezelésbe vette az arcomat.

- Mit miért?

Éreztem, ahogy a keserű könnyek kibuggyantak a szemhéjaim alól és lassan lecsurogtak az arcomon. Egyik percben nem bírtam megszólalni, másikban meg már ömlöttek belőlem a szavak.

- Miért kellett ilyen hamar elmennie? Miért nem mentem utána? Miért nem tudtam átadni neki azokat a hülye jegyeket? Miért adtad nekem azokat egyáltalán? Tudtad, hogy hiába jött volna el a többi fellépésünkre, nem tölthettünk volna egy percet se együtt, mert tilos! Akkor mégis miért? Miért hitegettél?

- Majd akkor hisztizz, mikor a külsőd kifogástalan – mondta szenvtelenül Kuro. – Addig egy szót nem akarok hallani felőled, amíg nem tudsz mondani valami pozitív dolgot, ami nem cseszi el mind a négyünk jókedvét.

Miután sikerült rendbe tennünk magunkat, szétszéledtünk. Kio és Klem a büféhez ment, Kuro váltott még pár szót a technikusokkal és a feljebbvalóinkkal az előcsarnokban, én pedig… Csak kullogtam fel-s alá a széksorok között.

Aztán egyszerre két dolog is történt. A zsebemben felharsant a Nana című animéből a Rose, ebből egyből tudtam, hogy Rosalya hívott. Találó csengőhangot választottam neki, mi tagadást. Eközben a szemem megakadt valamin. Egy régi, sötét borítású jegyzetfüzetre bukkantam az egyik ülés alatt, nem túl messze attól a helytől, ahol korábban Lysander üldögélt.

- Csóközön, itt Kururu – szóltam bele a telefonba.

- Kururu! Rosa vagyok! Figyu, tűvé tettük már a környéket, Lysander jegyzetfüzetét keressük, állítólag valami fontos dalt irkált belé, égetően sürgős, hogy megtaláljuk, nem sokára indul a busz!

- Sötét szövetkötés, enyhén gyűrött lapok és szamárfül a hátsó borítólapon? – analizáltam az általam talált holmit.

- Bingó! Ide tudnád hozni, légyszi? Itt vagyunk a pálya előtti buszmegállóban!

- Öt perc, és ott vagyok – bólintottam, közben a szívem majd’ kiugrott a helyéről.

- Oké! Igyekezz! – ezt követően Rosa megszakította a hívást.

Alig tettem meg pár lépést az edzőcipőmben, mikor Nina forgószélként berontott a pálya ajtaján. Amint meglátott, egyből letámadott.

- Kururu! Lysander jegyzetfüzetét keresem, nem láttad? – hadarta.

- Már me… - mutattam fel az ominózus füzetet, ám a mondatot már nem tudtam befejezni, Nina ugyanis szó nélkül kikapta a kezemből Lysander jegyzetfüzetét, és már rohant is vele kifelé. – Hé! – kiáltottam utána haragosan.

- Köszi a segítséget! – kiáltott hátra gúnyosan, majd nyelvet öltött rám, és fénysebességgel elhúzta a csíkot.

Na, ezek után megint magamba roskadtam. Nem futhattam Nina után, nem értem volna utol időben, és ha tisztáztam volna a helyzetet a többiekkel, Lysander biztos nem nézett volna jó szemmel Ninára. Ha pár perc késéssel utána mentem volna, csak azért, hogy találkozzak Lysanderrel… Nem, azt mégse mondhattam neki, hogy „Azért jöttem utánad, mert látni akartalak.” A jegyzetfüzet tökéletes ürügy volt arra, hogy odamenjek hozzá, de az a szekér elszaladt. Meg aztán, lehet, hogy mire odaértem volna, a busz már rég elhúzott volna Lysanderrel és a többiekkel. Nina tökéletesen keresztbe tett nekem.

Nina egész biztosan kihasználta ezt a nagyszerű lehetőséget, hogy Lysander kegyeibe férkőzze magát. Legalább Rosa tudta az igazságot, hogy én találtam meg a füzetet. Ez nekem elég volt. Hogy elmondta-e Lysandernek vagy sem, már nem érdekelt.

Előhalásztam a táskámból a korcsolyámat, felhúztam őket és mire észbe kaptam, már siklottam is a jégen. Hagytam, hogy a testem magától mozogjon, s hogy a mozdulataim szomorú melódiája egy keserűen gyönyörű szimfóniává nője ki magát.

- Így a földön nélküled… | Itt maradnom nem lehet… - énekeltem reszkető hangon. Megint sírtam. Hagytam, hogy az érzelmeim átvegyék az uralmat az elmém, a lelkem és a testem fölött, csak táncoltam a bánatom, énekeltem Júlia búcsúdalát, sirattam a saját szerencsétlenségemet, ahogy csak bírtam.

Nagyjából a dal felénél feladtam. Egyszerűen fogtam magam, és kényelmesen elterültem a jégen. Nem érdekelt sem az, hogy havas lettem, sem a felfázás veszélye. Csak feküdtem, és bámultam a tetőszerkezetet. Egyfajta hobbi volt számomra a mennyezet nézegetés. A boltívek, tartóvasak, lámpák mechanikai felépítése, a tető színe, anyaga, mintája… Magához a fizikához meg az építkezéshez kicsit sem konyítottam, csak a plafonokat szerettem nézegetni. Az eget nem annyira, az olyan végtelen volt és elérhetetlen. Egy tetőt azonban valakiknek bizonyára el kellett érni ahhoz, hogy elkészüljön. Sokféle tető van is, volt is, lesz is. Mindegyik egyedi a maga módján. Én se nagyon értettem, miért szerettem nézegetni a mennyezetet… Valahogy jólesett látni, hogy volt tető a fejem felett. Biztonságérzetet adott. Általánosban mindig azzal viccelődtünk a barátaimmal, hogy belőlem egész biztosan plafonos lesz, ha felnövök, mert akkoriban gyakrabban kémleltem a mennyezetet. Tudtuk, hogy ilyen foglalkozás nem is létezik, ahogyan azt is, hogy csak hecc volt az egész. Ettől függetlenül jó móka volt ezt mondani. Végtére is… Plafonossá válni épp oly lehetetlennek hangzott egykor, mint sztárrá…

- Mi olyan érdekes a mennyezetben, hogy ilyen kitartóan figyeled? – jött egy hang a közelből. Az egész stadiont betöltötte az a barátságosan csengő, dallamos hang (elvégre senki nem volt már ott rajtunk kívül). Akaratlanul is elmosolyodtam, de nem néztem Lysanderre.

- Hogyhogy nem ülsz épp a többiekkel a buszon? – kérdeztem vissza.

- Én kérdeztem előbb.

- Régi szokásom a plafonbámulás. Biztonságérzetet kelt bennem. A tesóimra emlékeztet, akik mindig megóvnak engem az élet viharos szakaszaiban, hűvös árnyékot vetnek rám a túlhevült időszakokban, megóvnak minden rossztól, akár egy házat a teteje. Állítólag ki fogom nőni ezt a buta rögeszmét, de erre eddig még nem került sor valamiért. Most te jössz.

- Ninával kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit.

Ezt hallva nem tudtam nyugodtan tovább heverészni, felpattantam és tüstént odanyargaltam Lysanderhez a pálya szélére.

- Kérlek, ne neheztelj Ninára, csak mert egy icipicit füllentett neked a jegyzetfüzeteddel kapcsolatban… - hadartam gondolkodás nélkül, de Lysander félbeszakított.

- Az elején váltig állította, hogy ő találta meg, aztán egyik pillanatról a másikra elkeseredett, és azt mondta, neked kell igazából köszönetet mondanom. Ennek mégis melyik része volt igaz?

- Jézusom – döbbentem le menten. – Mi lelte Ninát? Nem rá vall, hogy megbánja, ha helytelenül cselekszik…

- Miért, mi történt? – kérdezte Lysander kissé feszülten.

- Lényegtelen – legyintettem. – A fő az, hogy meglett, nemde?

- A fő az, hogy ha valóban te találtad meg a jegyzetfüzetemet, beleolvastál-e vagy sem – vágta rá Lysander idegesen. Mintha nem lett volna önmaga.

- Még szép, hogy nem! – tártam szét a karom. – Nem vagyok olyan!

- Én sem olyannak ismertelek meg… - túrt a hajába idegesen, az arca teljesen vörös volt. Ahogy akkor a szemembe nézett… Megrémített. – Nézd… Fontos, hogy tudjam… Bármit mondasz, hinni fogok neked, szóval ajánlom, hogy meg se próbálj hazudni nekem… Láttad azt a piros tollal írt szöveget vagy sem?

Igyekeztem annyira meggyőző lenni, amennyire csak tudtam. Mélyen a szemébe néztem és nyíltan, rezzenéstelen arccal kimondtam:

- Nem.

Ezzel eléggé megleptem Lysandert, hirtelen teljesen összezavarodott.

- S…Sajnálom… - hebegte, majd sietősen sarkon fordult. Ijedtemben lesiettem a jégről. Nem akartam, hogy elmenjen. Remegő hangon, esetlenül kiáltottam utána.

- Lysander!

Kissé talán túl hangos voltam. Lysander kérdőn fordult felém, az arca még mindig égett.

- Igen?

Hirtelen én se tudtam már eldönteni, mit is éreztem akkor. Féltem, mégis valami felbátorított. Szomorú voltam és örültem egyszerre. Nem érdekelt semmi, pedig igenis kíváncsivá tett valami. Könnyű is, nehéz is volt levegőt vennem. Olyan fura volt minden… Valahogy éreztem, hogy Lysander is hasonló dilemmákkal küszködött abban a percben. Egymás szemébe néztünk, valamiféle jelt, egy bátorító vagy tántorító csillanást kerestünk a másik tekintetében. Egyszerre léptünk, egyszerre torpantunk meg egymással szemben. Alig volt fél lépésnyi távolság közöttünk.

Bizonytalanul megérintettem a mellkasát. Még így, a több rétegű viktoriánus öltözékén át is éreztem a szívverését. Halványan elmosolyodtam.

- Egy esetlen idol társasága nem ér annyit, hogy megvárasd a barátaidat, vagy, hogy lekéssed miatta a buszt – nevettem fájdalmasan.

Bármennyire is szerettem volna megölelni, beletúrni a hajába, mélyen beszívni az illatát és elolvadni forró csókjaitól… Ez csak egy álomkép volt. Egy vágy. Köszönőviszonyban se volt ez a több éve dédelgetett álomkép a valósággal. Bármikor megláthatott volna valaki. Lényegtelen, hogy ki, a végkifejlet ugyanaz lett volna. Pletykák. Alaptalan vezércikkek. Rajongói találgatások. Végül lincselés, őrület, netes és telefonos zaklatás, csökkenő diagram, mely a rajongók számát mutatta volna… Nem. Ennek nem tehettem ki Lysandert, se senki mást. A románc csak tönkretett volna mindent és mindenkit. A boldogságomnak túl nagy lett volna az ára. Ezzel a tudattal éltem együtt már mióta… Meg aztán… Lysander nem is…

- Ha egy esetlen idol állna előttem, én is így gondolnám – suttogta Lysander, homlokát az enyémnek döntötte –, csakhogy te nem vagy az. Te Kurona Kururu vagy, egy igazán tehetséges, erős, lelkes, kedves és páratlan énekes. A lány, aki igazán szereti és becsüli a zenét, akárcsak testvéreit, barátait. A lány, akit hiába próbáltam mióta figyelmen kívül hagyni, nem tudtam, mert mindig mindenütt ott volt. A hirdetőtáblákon, a tévében, a rádióban, a neten, a színpadon, a jégen, a jegyzetfüzetemben, az újabb dalaimban, az álmaimban, a fejemben, a szívemben… A lány, akibe első duettre beleszerettem.

Én meg csak álltam és bámultam hitetlenül, fel sem fogtam még egészen, amit mondott, mikor Lysander gyengéden megérintette a nyakam és odahajolt hozzám.

Olyan volt, akár egy álom. Egy igazi, tündérmesébe illő álom. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg megtörtént! A szívem majd’ kiugrott a helyéről, liftezett a gyomrom, lüktetett a vér a fülemben, az arcomat teljesen elöntötte a pír. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. Lysander közelebb húzott magához, én pedig finoman a nyaka köré fontam a karjaim. Pehelykönnyűnek éreztem magam, a lelkem csakúgy szárnyalt. Úgy éreztem, ha Lysander nem tartott volna a karjaiban, simán elemelkedtem volna a talajtól és elrepültem volna, mint egy héliumos lufi. Mintha Lysander is valami ilyesmitől tartott volna, szorosabban magához ölelt, nehogy valamiféle csoda folytán eltűnjek a karjai közül.

Sajnos ez a varázslatos idill nem tarthatott tovább pár percnél. Nehezen szakadtunk el egymástól, de mindketten tudtuk, éreztük, hogy ezt nem húzhattuk tovább. Várt ránk a fél világ. Rá a busz és a barátai, rám pedig a tesóim és a karrierem.

- Találkozhatnánk még valamikor? – kérdezte szinte suttogva, közben gyengéden simított végig az arcomon.

- Hiszen holnap találkozunk – nevettem.

- Hamarabb. Kérlek, mondd, hogy ma még láthatlak valamikor élőben.

- Van két jegyem, egy a ma esti, egy a holnapi fellépésünkre. Kuromu neked tette félre őket – vallottam be. Lysander nem kicsit lepődött meg ezen. – Mármint… - szabadkoztam, de egyszerűen nem találtam jobb szavakat erre, mint Kuro. – Nem tudnék mindent beleadni, ha a srác, aki számomra a mindent jelenti, nincs velem. Kuro végig tudta, hogy ez lesz.

- Hogy Rosa elhív minket a barátnői jegyeivel? – mosolyodott el Lysander.

- Ki tudja, talán még azt is – mondtam vidáman, és ráhajtottam a fejem Lysander mellkasára. – Örülök, hogy így történt.

- Én se bántam meg – mosolygott rám szelíden.