Scarlett - Jégkristály 10. rész: Türelem

Kedves Csábító!
A Jégkristály következő része megérkezett hozzátok! 
A türelem nagy erény, amely sajnos hamar kimerül...
Jó olvasást!

 Jégkristály: 10. rész

Türelem

Lysander alig kísért fel pár perce a szobámba, most mégis le kell vánszorogjak. Éhes vagyok. Kéne valamit innom is. A folyosóra kilépve beszélgetést hallok meg a konyha felől. Mi? Lysander még itt van?
- Kérlek, muszáj tudnom! - Ez az énekes hangja. Miről lehet szó? Megállok az ajtóban és hallgatózni kezdek.
- Nem mondhatom el, értsd meg! Megígértem! - Anyu hangja könyörgően hat.
- Azt hiszem, elég türelmes voltam. Eddig semmit nem kérdeztem, de most ideje válaszokat kapnom.
- De nem szabad! Senki sem tudhat róla! - Egy pillanat! Ők rólam beszélnek!
- Kérlek! Szeretnék segíteni, de ha nem tudom, mivel állok szemben, akkor nem tudok.
- Ne csináld ezt!
- Tudom kell! Most nagyon sebezhető, és nem akarom feleleveníteni a rossz emlékeit egy helytelen kérdéssel vagy tettel. Például, ma a parkban sétáltunk. Nyugodt volt, aztán a beerdősített részhez értünk. Ott valami felzaklatta, félt és próbált elhúzni onnan, de én nem mentem. Amikor rákérdeztem, hogy mi a baj, csak a fejét rázta. Rettegett és menekülni akart. Rángatott, azt szerette volna, ha én se maradnék. Az egyik rántása olyan erősre sikerült, hogy elestünk. A könnyei már javában potyogtak. Az egész teste remegett és megállíthatatlanul zokogott. Félt tőlem. Az ilyen helyzeteket szeretném elkerülni, érted? Nem akarok fájdalmat okozni neki ilyen ostoba hibákból fakadóan. Aggódom érte. Féltem! A szívbajt hozza rám ezekkel a hangulatingadozásokkal. - Lysandert hallgatva igazat adok neki. Sokat foglalkozik velem és megérdemli a válaszokat, de erre nem vagyunk felkészülve. Se én, se Anyu. Tudom, hogy kíváncsi és azt is, hogy várt, de nekünk kell még idő.
- Kérlek... - Anyunak elcsuklik a hangja, már a sírás határán vergődik.
- Szeretném tudni... - nem tágít. Oh, bár ne csinálná ezt! Anyu! Ne mondd el! Erre még senki sem áll készen!
- Meg...meg....megerőszakolták. – suttogja. A szipogásától alig hallom. - Örülj, kimondtam! - Kezd kiabálni a fiúval, majd kiszalad a konyhából és majd fellök. - Kincsem?! - Lepődik meg jelenlétemen. - Sa-sajnálom! - Átkarol, majd a szobájába rohan, én pedig ott maradok lefagyva. Tényleg kimondta. Pedig megígérte.
Már mindent tud. Én meg csak vagyok, mint a szobanövény. A sós folyadékcseppek versenyt futnak lefelé az arcomon.
Az énekes kilép a konyhából és szembetalálja magát velem.
- Én... - Nem hagyom, hogy folytassa, közbevágok, a kezemet fellendítve stoppot mutatok. Megrázom a fejemet és visszaindulok a szobámba sírni. A fiú ott marad és őszintén nem érdekel mikor megy el, de most nem tudok a felemás szemébe nézni.

~*~*~*~

Egész hétvégémet a szobámban töltöm. Nem is vágyom másra, mint a magányra. Anyu már vagy ezerszer bocsánatot kért. Elnéztem neki, csak arra kértem, hogy ne mondjon neki többet. Én szeretnék elmondani mindent, ha eljön az ideje. Tudom, hogy tartozok a válaszokkal a fel nem tett kérdéseire.
Az azért nem volt valami rendes tőle, hogy így csalogatta ki Anyuból a választ. Jó, persze kíváncsi és szeretne segíteni, ahhoz pedig információk kellenek. Elvileg tudja, hogy hogy segítsen nekem/rajtam. Majd meglátjuk.

~*~*~*~

A hétfő egy csodás nap, tele boldog pillanatokkal. A mai nap is egy ilyen.
Éppen tesiről baktattok át az egyik terembe, mikor Amber útja kereszteződik az enyémmel.
- Úgy látom, nem jött be ez a "néma vagyok" ötleted! Sikerült Castielt jó távol űznöd magadtól. Köszike! - Azzal nevetgélve elmegy.
Annyira jó, hogy rám szállt! Komolyan, minden vágyam, hogy halljam a hangját! Ááhh, mit várok tőle? Ha tehetné, focilabdának használna, amit mindig rugdoshat!
Castielről pedig annyit, hogy elég bunkó lett velem, vagyis még mindig az. Amióta felvagdostam az ereimet, aminek már nyoma sincs, azóta ilyen. Majd csak megbékél.
A csengő hallatán az osztályba szaladok és végigunok egy újabb órát.
Rohanok, ahogy csak tudok, késésben vagyok. A kémia tanárnő feltartott azzal, hogy fejezzem be ezt a szótlanságomat, de persze, ezt nem ő dönti el. A táskám lecsúszik a vállamról, utánakapok, és ez az a pillanat, mikor frontálisan ütközök valakivel.
- Nem tudsz vigyázni?!? - Üvölt rám. Megilletődve csücsülök a földön, majd egy fejrázással kérek elnézést. Felpattanok, leporolom magam, majd felkapom a hátamra a táskám. Elsuhannék mellette, de megfogja a táska fogóját és elkezd kifelé húzni. A következő másodpercben feleszmélek és elkezdek az ellenkező irányba futni, viszont benne több erő van, mint bennem. Ő viszont ezt nem hagyja abba és egészen a kertész klubig folytatja, ahol leültet az ottani padra és elém áll. Haragosan és kérdőn nézek rá. Most elkések az órámról, ahol nem mellesleg neki is jelen kéne lennie. Ezt nem játszom el még egyszer! Felállok és indulni készülök, de visszalök a padra. Mérgesen tekintek rá és fújok egyet, majd ismét teszek egy próbát, de a végkimenetel nem változik. A viharba!
A tanár már biztos beírt hiányzónak. Nagyszerű! Keresztbe teszem a kezem a mellem előtt és csúnyán pillantok rá.
- Jaj, ne csináld már! Inkább örülj a szabad órának. - húzza félmosolyra a száját. Én csak megrázom a fejem és várom, hogy arrébb lépjen. Ehelyett a két kezét a combom két oldalára teszi és lehajol, így egy magasságban vagyunk. Hátrahőkölök. Miért csinálja ezt? Kezdek bepánikolni. Ez nem vall rá. Az a fránya mosoly még mindig ott ül az arcán. - Most már beszélhetsz, nem hallja senki. - suttogja szinte az arcomba a szavakat. A fejem rázom, ez nem így működik. – Na, gyerünk, hallgatlak. - erőszakoskodik tovább és a kezét felteszi a térdemre. Remegni kezdek. Miért csinálják ezt velem? Túl közel van. Én...én félek. Előveszek egy lapot és egy tollat a táskámból és gyorsan ráfirkantok egy választ.
- Hagyj!
- Beszélj!
- Rossz dolgok történtek. - karcolom a papírra.
- Na ne! Erre én is rájöttem! - Forgatja meg a szemét. - Mi történt veled konkrétan? - Ezek a szavai törik el bennem a mécsest. Egész testemben reszketek, a félelem és a sírás eluralkodik rajtam. Átkarolom a vállaimat és úgy zokogok keservesen. Az arcom kipirosodik, a szemeimet marják a sós könnycseppek és zsebkendő hiányában szipogni kezdek.
Eltűnik a térdeimről a fiú súlya, majd megérzem, hogy leül mellém. Kihúzódok a pad szélére és lehajtom a fejem.
Egyre rosszabbul érzem magam a környezetében. Igaz, hogy nem ismeri a történteket, viszont akkor se kéne így felzaklatnia. Még a vak is látja, hogy mennyire instabil vagyok mostanság, erre ő rátesz egy lapáttal.
A könnyeim lassacskán elapadnak és a szívverésem is visszaáll a régi kerékvágásba.
Felállni készülök, aztán csatlakozni a tanulókhoz, de Cass megragadja a felkarom és visszaránt.
- Beszélj! - Szólít fel ellenkezést nem tűrően. - Miért vagy ilyen? - Összerezzenek az érdes hangjára. Ismét megragadom a tollat és a papírt, de ő kikapja a lapot a kezemből és összegyűrve arrébb hajítja. - Nem azt mondtam, hogy írj! Beszélj! - Egyre dühösebbé válik. A félelemérzetem ismét növekedni kezd. Valahogy el kell neki magyarázzam a dolgokat, még ha homályosan is, de beszélni képtelen vagyok. A lapot nem tudom visszahozni, nem is engedné meg, hogy felálljak. Valami más kell. Gondolkozz! A szám szélét rágva töröm az agyam. Bingó! A zsebemből előhalászom a telefonom és gyorsan írok egy üzenetet a vörösnek, mielőtt kikapja a kezemből a készüléket. Pityegő hang jelzi az irományom megérkezését. Előveszi a mobilját, majd kérdő tekintetét villantja rám. - Még nem jött el az ideje, hogy újra hallassam a hangom. - olvassa fel furcsállva. - Miért van ez így? - mintha szúrós pillantásai megenyhülnének, visszafogottabban néz rám.
- Arra még nem állok készen, hogy megosszam bárkivel. - pötyögöm be szorgalmasan és küldés.
- Mikor leszel újra a normális? - Szeme szomorúságot és bánatot tükröz. Nemlegesen megrázom a fejem és leírom a válaszom.
- Valószínűleg soha, de idővel javulni fogok. Légy türelmes.
- Legyek türelmes? Legyek türelmes?! Már három hónapja türelmes vagyok! Nem volt elég ennyi? - Emeli fel a hangját. Megugrom a hirtelen váltástól, aztán újból a telefonomba írok.
- Kérlek! Tudom, hogy kíváncsi vagy, de nem érsz el vele semmit, ha felhúzod magad. - igyekszem nyugtatólag hatni rá, több-kevesebb sikerrel. - Ha Lysander is nyugton tud maradni, akkor te is kibírod, míg felkészülök.  - érvelek.
- Ha már itt tartunk! Mégis mi a fenét műveltél vele? A próbákra is alig jár el, nemhogy bármit csináljunk suli után! - Húzza fel magát ismét. Jajaj, jobban tenném, ha csendben maradnék.
- Sajnálom, nem én kértem, hogy kísérgessen, vigyázzon rám. - hárítok rögtön. Nehogy már rám kenje az egészet!
- Hát akkor mondd meg neki, hogy egyedül is haza tudsz menni!
- Nem tehetek semmit, ha kötelességének érzi.
- Egy megoldás mégis maradt!
- Mégis micsoda?
- Te is gyere el a próbákra! Úgy szem előtt vagy és Lys is elvonszolná magát. Plusz, úgyis megakartad nézni őket és most a jelenléteddel is megelégszünk. - egy vidám mosoly ragyog az arcán. Gyors hangulatváltásait alig tudom követni.
- Meglátom, mit tehetek. - lombozom le félig reményét.
- Több, mint a semmi. Ha akarsz, visszamehetsz az órára. - egy vállrántással a talajt kezdi el fixírozni. Megérintem az előbb említett testrészét, mire felpillant rám. Egy biccentéssel felelek a szavaira. Az ajtó felé indulok, mikor az kivágódik előttem. Lysander fehér lobloncával találom szembe magam. A fiú arca vöröslik, a levegőt szaporán veszi.
- Istenem! Hála a jó égnek, már mindenhol kerestelek! - Térdére támaszkodva liheg. Felegyenesedik, majd szúrós tekintettel pillant a gitárosra. - Ez a te műved? - Felindulva lép egyet osztálytársa felé.
- Nyugi, csak egy kicsit beszélgettünk. - higgadtan, egy incselkedő félmosollyal szól.
- Ne mondd! Látom, hogy piros a szeme. - A hangulat egyre feszültebbé válik. Keze ökölbe szorul és tenne egy újabb lépést, de megakadályozom. A karját elkapva rántom magam elé és a lehető legcsúnyábban nézek rá. Kicsit megszeppen. Nem várom meg, míg kijózanul, visszahúzom az épületbe, majd az osztályba.
Egy bólintással elnézést kérek és köszönök egyben.
- Miért késett ennyit kisasszony? - Szegezi nekem Mr. Faraize a kérdést. A táskámat az asztalomra helyezem és a tanár elé lépek. A telefonomba beírom a tökéletes kifogást, aztán felé mutatom.
Az oktató arca elvörösödik, egy bólintással jelzi az elfogadását. Visszabattyogok a helyemre. Az órából megmaradó harminc perc átlagosan telik.

~*~*~*~

Végre vége! Már csak haza kell menni! A srácot az ajtóban várom, mint mindig. Nem várat sokáig, a küszöböt átlépve terem mellettem. Meglep, nem rá számítottam. De hol van ő?
- Valószínűleg hamarosan itt lesz, nem kell aggódnod. - valahogy a szavai nem tudnak megnyugtatni. Kutatóan nézek a szürke szempárba, mit egy sóhajtással nyugtáz. - Igaz, hogy ma nincs próba, de mégis szeretném, ha lenne. - Arckifejezésemen mit sem változtatva pillantok rá.