Scarlett - Jégkristály 9. rész: Változás

Kedves Csábító!

Megjelent a 9. rész, melynek a címe már sejteti, hogy talán újra egyenesbe jön Főhősünk élete...ugye?

Jó olvasást!

Jégkristály 9. rész

Változás

Mint kiderült, Anyu meglehetősen aggódik értem. Ezt a következtetést onnan vontam le, hogy beíratott egy pszichológushoz, mivel már két hónapja nem beszéltem. Senkivel. Eléggé magamba fordultam az elmúlt idő alatt és semmi kedvem újra kinyílni. Ha magamban vagyok, akkor senki sem bánthat és ez nekem pont így jó. Nincs szükségem senkire. Az a pár osztálytárs, aki foglalkozott velem, magamra hagytak és feladták. Igaz, néha még megkísérlik felvenni velem a kapcsolatot, de általában hamar belátják, hogy felesleges. Lysander…ő az egyetlen, akit nem tudtam eltávolítani. Minden nap elkísért suliba és haza. Eleinte meg is várta, míg Anyu megérkezik és csak utána ment el. Mostanában viszont már be se hívom. Jobb neki nélkülem, bármit is gondoljon és mondjon.
A társasági életem a béka feneke alatt van, de nem is bánom. Sosem voltam olyan ember, aki minden alkalmat megragad arra, hogy bulizzon egy kicsit.
Visszatérve, hogy honnan tudtam meg, hogy pszichológushoz megyek? A válasz egyszerű: Anyu nem tud titkot tartani. A reggelem abból állt, hogy siessek, mert el fogok késni. Ennek ellenére lassan indultunk csak el. Anyunak van egy ismerőse, akit rég látott és eljött az ideje, hogy meglátogassa, engem meg nem hagyhat egyedül, ezért jönnöm kell. Legalább is ez volt a fedősztori. Aztán, mikor rákérdeztem a nevére, valami megfogta a figyelmem. Dr. William Strickler. Érdeklődtem a foglalkozása iránt és miután drága anyukámnak kicsúszott a száján, már minden világos volt. Azóta próbáltam lebeszélni róla, mivel én nem fogok arról az esetről senkinek beszélni. Már vagy két oldalt teleírtam érvekkel, de nagyon a fejébe vette a dolgot.
- Nem fogok vele beszélni! - tiltakozok már vagy ezredjére.
- Nekem az is jó, ha leírod, mi nyomja a lelked. - vonja meg a vállát.
- De ne csináld már! Ez csupa időpocsékolás. - lassan megunom ezt a haszontalan vitát.
- Talán ő majd tud neked segíteni, ha már én nem, meg az a szegény fiú sem. Mit gondolsz? Szerinted jó kedvében lóg rajtad? Látom rajta, hogy hibásnak érzi magát a történtek miatt, mikor még a dolgok felét se tudja! Tetszel neki, ezért is olyan kitartó! Nem akarja, hogy bajod legyen. Meg akar védeni, de te ellököd! Mindenkit ellöksz! Tisztában vagyok azzal, hogy nem leszel a régi, de változtathatsz! Megpróbálhatod! Kérlek, csak próbáld meg! - leesik az állam. Anyu ennyire jól látja a dolgokat? Jó, igaza van, de semmi köze senkinek a magánéletemhez. Megoldok mindent, nem kell segítség. - Nem hiszem el, hogy nem vetted észre! Na, ne! Ne legyél ilyen! Hogy lehetsz ilyen figyelmetlen? Nem így neveltelek! Eddig mindenkit magad elé helyeztél és most ez ilyen gyökeres változást idézett elő? Kérlek, ne csináld ezt! - Tudom, hogy segíteni akar, de a szavaival kést szúr a szívembe. A könnyek némán folynak végig az arcomon és tovább hallgatom Anyut. - Tudom, hogy megérted és azt is, hogy most érzékeny vagy, de én nem fogok neked hazudni. Változtass! Eleget nyalogattad a sebeidet! Lehet, hogy nem úgy érzed, de most szükséged van a barátaidra. A nyarat úgyis egyedül fogod tölteni, mert ahogy ismerlek, begubózol és egész nap ott fogsz poshadni a szobádban. Most helyrehozhatod, hogy ellökted őket. - csontomig hatoló monológja végeztével leparkolunk a rendelő előtt. - Oké, tudom, hogy nincs ínyedre a dolog, de azért próbáld meg. Legalább ne legyen hiábavaló ez az utazás. - kipattan a kocsiból és céltudatosan elindul az épület felé. Kifújom a bent tartott levegőt és utána indulok. Megfordul, bezárja a járművet és bevár az ajtóban. - Én kint megvárlak. - azzal leül a rendelő várótermében. Pufogva bekopogok az ajtón, majd ahogy kinyílik, egy idősödő emberrel találom szemben magam. Lehet vagy ötven éves, de ez korántsem olyan biztos. Sosem tudtam jól belőni az emberek korát.
- Oh, jöjjön be kisasszony! - a mosolygós férfi beinvitál a szobába. Hogy tud ilyen munka mellett mosolyogni? Gondolom, neki erősebb az idegzete a megannyi szörnyű és fájdalmas történet után. - Foglaljon helyet. - már a székében ülve beszél hozzám. Úgy tűnik, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Eleget teszek a kérésnek és leülök egy székre. - Nos, az édesanyja mondta, hogy nem beszél. Miért döntött így? – kezd bele a közepébe. Ez az ember aztán nem húzza az időt "Szia, hogy vagy?" kérdésekkel. Elég, ha magamban válaszolok, nem? Hát, gondolom azért, mert ha nem válaszolok, akkor nem kérdeznek és az emberek ignorálják azokat, akikkel nem tudnak kommunikálni. - Ha nem akarsz megszólalni, akkor írd le a válaszodat. - egy tollat és egy jegyzettömböt ad nekem. Íráskép elemzése. Nem vagyok ilyen ostoba, ezt könnyen kijátszhatom. Előkapom a telóm (az ideigleneset) és bepötyögöm a válaszom. Letöltöttem egy alkalmazást, ami felolvassa a leírt szöveget és ez most pont kapóra jön.
- Semmi köze hozzá! - hallatszik a hangszóróból.
- Okos, de így nem tudok segíteni. Ehhez ketten kellenek.
- Nem is kell segíteni! - vágja rá a beállított hang.
- Oké, lépjünk tovább. Ismerem a történetet, de szeretném tőled hallani. - Hogy mi van?! Nem! Ezerszer is nem!
- Már mindent tud, akkor én nem kellek ide. - készülnék felállni, de megakadályoz.
- Kérem, maradjon! Akkor kérdezek olyat, amit nem tudok. - pár pillanatra elgondolkodik, majd újból szóra nyitja a száját. - Hogy viszonyul a barátaihoz? - Miért foglalkozik mindenki a barátaimmal? Tudom, hogy nem ezt érdemlik, de én nem vagyok képes többre.
- Viszlát. - felállok és a kijárathoz megyek.
- Még nem járt le az egy óra kisasszony!
- De a türelmem igen. - becsapom magam mögött az ajtót. Anyu hirtelen felállt a székéből.
- Még le sem járt az egy óra. - furcsállva néz rám.
- Nem érdekel! Menjünk haza! - kitrappolok az épületből és megállok az autó mellett. Anyu pár perc múlva érkezik a kocsihoz és szó nélkül nyitja a járművet. Pufogva bepattanok és várom, hogy elinduljuk. Lassan ez is megtörténik és úgy az út háromnegyedét csendben tesszük meg. Aztán:
- Figyelj! Tudom, hogy meg kellet volna kérdezzelek, de így sem mentél bele. Sajnálom, hogy erőltettem, de úgy érzem, tennem kell valamit. Látom, hogy szenvedsz, de nem tudok ellene tenni, ami aggaszt. Mondd el kérlek, hogy mit csináljak, hogy jó legyen. Mondd el! - a vége felé már potyognak a könnyei, ahogy nekem is. Tudom, hogy csak jót akar nekem, de ezzel nem megy semmire.
Hazaérünk és mielőtt felszaladnék a szobámba, megölelem.
- Rendbe fogok jövök, csak idő kell. - olvassa fel a lapról, amit még az autóban firkáltam össze.
- Csak szólj, ha valami van. Ha csak beszélgetni szeretnél, mint régen. - ad egy puszit a homlokomra és végigsimít az arcomon. Bólintok és felmegyek a szobámba. Néma sötétség. Újra otthon.

~*~*~*~

Mióta a pszichológusnál jártam, sok minden megváltozott, de talán ezt nem is neki, hanem Anyunak köszönhetem és az ő hegyi beszédének. Eddig teljesen figyelmen kívül hagytam azokat, akik segíteni szerettek volna nekem. Most viszont, már bólintok, ha kérdeznek. Próbálok testbeszéddel és mutogatással társalogni. A fehér hajú fiút is újból beinvitálom a lakásba. Arra ellenben még nem vagyok felkészülve, hogy a beszélőkémet alkalmazzam.
A ruházatom is változott, már a szürkét és egyéb sötétebb színeket is felveszem, mint például a sötétkék, a bordó vagy a sötétzöld.
A gondolataim még elég zavarosban az emberekkel kapcsolatban. Arra már rájöttem, hogy nem mindenki akar nekem rosszat, de vannak olyanok, akik átverhetnek, ezért óvatosnak kell lennem.
Ma péntek van. Utolsó előtti óra. Biosz. A tanár csak beszél és beszél…és beszél, de szerencsére a csengő megment a további osztályok jellemzőinek felsorolásától. Igazából szeretem ezt az tárgyat, de már haza akarok menni.
Felállok és kisétálok a teremből, be egy másikba. Ms. Delanay még ennyi idő elteltével sem fogadja el a papíromat. Igyekszik kiszúrni velem, de nem igen jön össze neki. A lehető legtöbbet az ő órájára készülök, szóval nem lehetne ellenvetése a jegyeimmel kapcsolatban.
Néha eszembe jut, hogy van, aki tényleg szereti ezt a nőt? Aztán, ahogy beülök az órájára, ez lehetetlennek tűnik. Most sincs másképp.
- Hogy lehetnek ilyen primitívek? Üljenek már le, kezdődik az óra! - ordibál az osztállyal. Lassan mindenki helyet foglal és kezdetét veszi a kínzás Ms. Delanay jóvoltából.
Mindenki lefáradva hagyja el a termet az óra befejeztével. A kezünk majd leszakad ennyi C-től, O-tól és H-tól.
Összeszedem a cuccaimat és az ajtó felé igyekszem. Kint leülök a korlátra és várom, hogy Lysander  megérkezzen. Nem telik el sok idő, míg megjön és némán elkezdünk egymás mellett sétálni.
- Nem lehetne, hogy most ne hazamenjünk? – megáll, én pedig értetlenül nézek rá. Hát hova akar menni, ha nem haza? Megrázom a fejem, nemtetszésemet jeléül. Otthon akarok lenni! – Kérlek. - lágy és mély hangja olyan kérlelő, hogy nagyon elgondolkodok. Lysanderrel biztonságban vagyok, vele nem bánthatnak, ő megvéd. Anyu pedig biztos nem haragszik meg, ha vele vagyok. Előveszem a telefonom és írok Anyunak egy SMS-t, hogy " Lysanderrel vagyok, majd jövök.". Bólintok. Megfogja gyengének a kezemet és elkezd húzni a park felé. A szélén kezdünk sétálgatni, kéz a kézben és az énekes erre csak akkor eszmél rá, mikor elkezdem görcsösen szuggerálni. – Bocsánat - egy kis pír jelenik meg az arcán, amitől annyira aranyos. Oh, már megint ilyen gondolatok! Én csak megrázom a fejem és folytatjuk utunk egymás társaságában.
Az park egy erdősített részéhez megyünk. Ekkor ér a borzalmas felismerés. Ez az a hely.
A fiút karon ragadom és elkezdem elhúzni onnan. Nem mehetünk oda. Nem szabad! Én többé nem megyek oda! A fejemet rázva cibálom az ellenkező irányba.
- Mi a baj? Miért nem akarsz oda menni? - kicsit aggódva néz rám, én változatlanul próbálok eltűnni onnan, de nem mozdul. - Csak gyorsan mutatok valamit és mehetünk. - Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Nem bírok maradni! Menjünk már! Nem érdekel, mit akár mutatni! A könnyeim már potyognak, miközben ráncigálom az értetlen fiút. Zokogva igyekszem elmenni, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy Lysandert magammal rángassam. De nem adom fel. Összeszedtem minden erőmet, egy nagyot rántok rajta, amivel csak azt érem el, hogy rám essen. A pánik eluralkodik rajtam és a kezembe temetkezve bőgök. Megint megtörténik, nem hiszem el! Újból felszínre törnek azok a borzalmas érzések.
Leszáll rólam és elválasztja a kezemet az arcomtól.
- Shhh! Ne sírj! - próbál vigasztalni, kevés sikerrel. Az érintése perzseli a bőrömet, viszont nem jó értelemben. - Sajnálom. Gyere, hazakísérlek. - Magam sem tudom, hogy hogyan, de talpra állít. A nadrágomból előhalászok egy zsepit és kifújom az orrom. Igyekszem mély levegőt venni, hogy megnyugodjak. - Jobban vagy? - Sosem leszek jobban. Végül csak bólintok és elindulunk haza.