Tigasa Mawao: K3 - 6. fejezet: Az előkészületek avagy Kururu on Ice

Kedves Csábítók!

Megérkezett a szerdai fejezet, azaz K3!

Végre elérkeztünk a várva várt koncerthez, egy vallomás is történik, bár nem olyan, mint amire elsőre gondol az ember:D

És igen, a cím... Ti láttátok az animét? Én imádtam, úgyhogy nagy elvárásaim voltak a fejezettel kapcsolatban, és azt kell mondjam, Tigasa Mawao formában van!

Jó olvasást kívánok hozzá:D

Valamint, az oldal 50 rendszeres olvasóra bővült, amiért nagyon hálás vagyok! Öröm látni, hogy ennyi Csábítónak segít az oldal, és remélem ezzel az új oldalával színesebbé teszi a napjaitok:D

6. fejezet: Az előkészületek avagy Kururu on Ice

Médiapróba. A legszívósabb rész az egész főpróbában. Amikor a kamerákat beállítják, nekünk pedig mozognunk, helyesebben fogalmazva énekelnünk és táncolnunk kellett előttük. Mindezt a lehető legnagyobb területen, hogy minden kamera élesen tudjon venni minket, és hogy a hangminőséget is rendesen beállítsák. Azokat a hatalmas kivetítőket is akkor szerelték fel a pálya két végében, ahogyan a hangfalakat a terem távolabbi szegleteiben, hogy a nézők közül még a messzebb ülők is széles vásznon és tökéletes hangkapacitással élvezhessék a műsort. A fények nem voltak ennyire problémásak, Kuromu az edzésekről készült felvételek alapján bizonyos részeknél hajszálpontosan meg tudta mondani, melyik lámpa mikor villanjon fel, mi több, a színbeállítások felét is remekül meg tudta vitatni az ezzel foglalatoskodó producerrel. Gyakorlat teszi a menedzsert, Kuromunak hála annak a fószernek csak feleannyi dolga volt velünk, mint a legtöbb megbízójával.

Mivel mindhárman utáltuk a médiapróbákat - hiszen ilyenkor még arra is figyelnünk kellett, mit harsog az a tag, meg Kuro (főleg Kuro) a fülesen keresztül: „Kicsit hangosabban, ha lehet!”, „Kecsesebben!”, „Lelkesebben!”, „Ne hibázz, te szerencsétlen, ezt nem láthatják a nézők!”, „Ne lihegj, vesz a kamera!” -, kő-papír-ollóval döntöttük el, ki legyen az a szerencsés vesztes, aki először szolgálhat kísérleti nyuszikaként. Na, vajon ki vesztett?

Mondtam már, hogy torkig vagyok az idol léttel?

- Sok sikert, Kururu drága! – gúnyolódott Klem öntelten.

- Adj bele mindent, hugi! – kacsintott rám biztatóan Kioru, és ahogyan az az ő jófej nagytestvér imidzséhez dukált, like jelet formált a jobb kezével, míg a másikkal békejelet. Ez az ő nevén annyit tett: „Hát, ilyen az élet, testvérkém, de azért nincs harag, ugye?” Úgy bemutattam volna neki is szívem szerint…

- Ki vesztett? – lépett oda hozzánk Kuro.

Esetlenül megemeltem a kezem, szólni ugyanis nem tudtam nagy haragomban.

- Mihelyst átöltöztél, kezdünk.

- Várj! Nem lehetne, hogy mégis inkább a gyakorló ruhámban menjek a jégre?

- Szó sem lehet róla. Az nem volna eléggé hatásos – lombozott le menten.

- Melyik legyen, a Rómeó vagy a Júlia… – kérdezte, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Tök mindegy, tied a döntés, és azt a koreográfiát választhatod, amelyiket csak szeretnéd, de nincs improvizálás, sem bénázás, világos? – okított ki, aztán faképnél is hagyott.

Szerencsémre Leigh éppen akkor érkezett meg, így el tudtam kérni tőle a ruhámat. Rosa, aki addig szüntelenül nyüzsgött körülötte, mint egy zizi pillangó, készségesen felajánlotta, hogy segít átöltözni, nehogy elszakítsam vagy rosszul vegyem föl a jelmezemet. Igaz, amikor kézbe vettem magát az anyagot, hirtelenjében azt se tudtam, mitől ruha az a ruha, hol lehetne belebújni, hol a kari, lábi, nyaki része… Szóval, jól jött a segítsége.

- Nem úgy volt, hogy te és Retarin egy busszal fogtok ideérkezni? – érdeklődött Rosa az ő drága pasijától.

- Találkozott egy iskolatársatokkal út közben. Arminnal, azt hiszem – felelt Leigh segítőkészen. – A következő busszal jön, és hozza magával azt a fiút is.

- Nahát, Retarint is eltalálta Cupido nyila? – kuncogtam, mikor már valamivel messzebb voltunk Leightől, viszont annál közelebb alternatív úti célunkhoz, a női mosdóhoz.

- Olyasmi – vinnyogott Rosa bizalmasan. – A hétvégén akarja meghívni piknikezni. Első kézből drukkolok neki, de ebbe nincs nagyon sok beleszólásom, makacs a kis drágám.

- Mondd csak, hallottad már énekelni Retarint?

- Órán szokott dúdolgotni, de ez minden. Miért? Tehetséges?

- Nem egészen – nevettem. – Bár, ki tudja, talán fejlődött valamicskét általános óta.

Azzal a ruhával olyannyira meggyűlt a bajom, hogy Rosa kénytelen volt segíteni nekem. Nem volt az univerzum gyerekbarát jelenete, ahogyan két tinédzser – egy hangos és egy szemérmes – lány egyetlen fülkébe zsúfolva bajlódtak egy nyamvadt műkorcsolya-jelmezzel, ami alá semmit nem volt szabad felvennem, és ami semmit, a világon semmit nem bízott a képzelőerőre. Legfeljebb egy kis plusz textília itt-ott, elszórva – az intimebb részeknél – nyújtott minimális biztonságérzetet, de ez is édeskevés volt ahhoz, hogy egy lépéssel is kijjebb merészkedjek a női mosdóból. Alaposan megmakacsoltam magam, jócskán meg is gyűlt velem Rosának a baja, mire végre ki tudott cibálni a biztonságos, zárt közegből a nyílt terepre.

Végül az is igazán megnyugtatott és magabiztosabbá tett, hogy Rosaliának sikerült végrehajtania a lehetetlent: kivitelezte a kettő az egyben jelmezemet, amivel kiküszöbölhettem a másodpercenkénti átöltözés veszélyét. Egyik percről a másikra át tudtam varázsolni magam Rómeóból Júliává, Júliából Rómeóba, sőt, mindkettő karakterem is lehettem egyszerre a duetteknél. A ruha titka abban állt, hogy az alap, almazöld, testhez simuló, úszóruha-szabású, flitterekkel és csillogófonalakkal teli részhez hozzá volt varrva egy plusz anyag, ami belül zöld volt, kívül fehér. Ez a csípőmtől a combom feléig egyszerű, nadrágszerű rész volt, feljebb azonban, ha magamra vettem, olyan volt, akár egy ing: kétoldalt két lyuk a karnak, gallér a nyakhoz, csak gombok híján nem lehetett begombolni. A ruha ily módon való viselésével (plusz még volt rajtam egy átlátszó, ezüstös csillogású harisnya) és a hajam lófarokba kötésével alakultam át Rómeóvá. Az olyan jeleneteknél, amelyekben Rómeó hosszú távon, mondjuk jeleneteken át volt a jégen, a gallér anyagában végig volt futtatva egy szabad szemmel aligha látható, fehér zsineg, ezt kellett összekötöznöm, hogy a Rómeó alak fennmaradjon. Ha pedig Júliává szerettem volna válni, egyszerűen kibontottam a hajamat, kibújtam a két karrészből, és a plusz anyag egyből kifordult, és szoknyaként omlott a derekamra. A ruha könnyű anyagból készült, így egyetlen pörgés alatt magamra tudtam ölteni és le is tudtam vedleni. A hajamra nem volt gondom, két hónap alatt aligha gyakoroltam mást, mint a jeleneteket, amikor a csuklómon lévő hajgumival pillanatok alatt át kellett váltanom egyik karakteremből a másikba: Júliánál kiengedtem, Rómeónál összefogtam a hajam. A duett jeleneteknél, mivel a ruha a felénél úgymond ketté volt hasítva, csak az egyik felét öltöttem magamra, és a hajamat is csak féloldalasan kötöttem fel, így tökéletesen fiú-lány műkorcsolyázó hibridnek látszottam benne. Emellett még volt egy tök jó maszkom is a bál jelenetéhez, amit könnyen az arcomra tapaszthattam, le is vehettem, meg is fordíthattam, sőt, egy csavarással a közepén felemássá is tehettem.

- Mondtam már, hogy igazi zseni vagy, Rosa? – kérdeztem nevetve. Rosa megtorpant. Az arca valahogy nyugtalan volt és kifürkészhetetlen.

- Mondd csak, a tesóid… tudják, hogy befestetted a hajad?

- Mármint, hogy fehérre? Hiszen…

- Nem. Én a szürke részről beszélek az arcod bal felénél.

Összerezzentem. Rosa meglátta a fehér tincsem alatt bravúrosan elrejtett szürke loknikat, amíg öltözködtem. Már nem titkolhattam tovább előtte. A fenébe…

- Nekem… Lysander jelenti a nagy Őt. Én érezném furcsán magam, ha a darabban nem ő lenne Rómeó…

- He? – Rosa ebből egy szót sem értett. Nem hibáztathattam

- Lysandert fogom eljátszani a jégen a Rómeó jeleneteknél. Lysander lesz Rómeó. Én meg olyan leszek, mint ő – feleltem szemrebbenés nélkül. – Mi több. Én leszek ő.

- Ez az a fajta színészi halandzsa, hogy meg kell formálnod a magad tetszése szerint a karakteredet… és olyan leszel a jégen, mintha Rómeó Lysander, Júlia pedig te lennél? – kérdezte értetlenül.

- Olyasmi – biccentettem. Azt persze már nem volt merszem beismerni, hogy Júlia már nem én voltam, de az már túl sok balga információ lett volna Rosa részéről.

- Ha nem tudnám, hogy totál odavagy Lysanderért, azt hinném, hogy ezzel megint a kis lolita-barátnőd kedvében szeretnél járni.

- Megeshet.

Amikor a csajok meglátták a jelmezemet, nem győzték dicsérni, egyből letámadtak, hogy forogjak körbe meg minden Rómeóként, Júliaként és beteges hibridként. A hajamat persze akkor még nem kötöttem fel, nem akartam, hogy idő előtt lelepleződjön az én kis meglepetésem.

- Iszonyúan csini ez a ruci! Egész évben viselhetnéd! – lelkesedett Kio.

- Ne vedd magadra, Rosa, nem téged szeretnélek sértegetni, egyszerűen csak arról van szó, hogy okádhatnékom van a műkorcsolya jelmezektől – szabadkozott Klem. – Kururu is olyan ebben a zöld-fehér fosban, mint valami rossz sztriptíz táncos. Tök kicseszés, hogy nekünk is ilyen…

- Gyere, megcsinálom a sminked – libbent oda mellém Kuro, pont, mikor Klem beszédstílusa átváltott a tizennyolcas karikás kategóriába.

- Nem fog szétolvadni? – kérdeztem a szám szélét harapdálva. Nem mintha smink ellenes lettem volna, csak nem akartam jobban hasonlítani valami cirkuszi libára, mint egyébként. Kioru még azt is csinosnak találta volna, ha melegítőben, pásztor subában és túrabakancsban állítottam volna elé, „a belső szépség az, ami igazán fontos” meg a „neked minden jól áll” címszó jegyében.

- Vízállót vettem – lombozott le Kuro egyből. – Na, gyere – csuklón ragadott, és már rángatott is a székekhez egy komplett sminkkészlettel a kezében.

Amíg Kuro rákent vagy hét tonna sminket a fejemre, nekem ugyanott jártak a gondolataim, ahol általában: Lysander körül. A médiások érkezése óta annyi időm nem volt, hogy legalább távolról vessek rá egy sanda pillantást. Talán már haza is ment Nina miatt, gondoltam, de gyorsan el is hessegettem ezt a megérzést. Vagy pont azért kerültük el egymást, mert Nina már megérkezett, és épp Lysander nyakában csimpaszkodik. Vagy csak Nina meghallotta, hogy Lysander is eljött, és máris őt keresi mindenütt. Ez utóbbi azért is lehetetlen, mert ha Nina keres valakit (márpedig ez a valaki az esetek nyolcvan-kilencven százalékában Lysander), akkor rendszerint mindenkit, akivel csak találkozik, rögtön letámadja és faggatni kezdi, hogy nem látta-e az illetőt (vagyis Lysandert). Igen, ha Nina Lysandert keresné éppen, minket is már régen számon kért volna, vagy legalább eljutott volna hozzánk a hír, hogy egy alacsony kislány keresi eszét vesztve a szívszerelmét mindenhol.

Akkor miért nem láttam a lelátókon, amikor Rosával jöttem visszafelé? Miért nem volt sehol? Sőt, jobban meggondolva, Castielt és Nathanielt se láttam. Mindhárman felszívódtak. Hazamentek? Vagy csak sétálgatnak a premier kezdetéig? Vagy vesznek valamit a büfében? Vagy…

- Ne ráncold a homlokod folyton, el fogom rontani az alapozást – dorgált meg Kuro kegyetlenül.

Nehezemre esett érzelemmentes és nyugodt arckifejezést produkálni, mikor ennyi minden kavargott a fejemben. Máris szörnyen hiányzott Lysander. Látni akartam őt, vagy legalább hallani a hangját, tudni, hogy ott van ő is a közelben. Akkor a kezem remegése abbamaradt volna, a gondolataim között is rend lett volna. Minden egyszerűbb volt mellette. Lélegezni, gondolkodni, a maximumot nyújtani… Ő tett Kururuvá. Nem mintha korábban nem gondoltam volna rá minden nap minden percében, de ez most valahogy más volt. Többé Lysander nem volt csak egy név, egy hang és egy arc, aminek nem tudtam ellenállni. Azzal, hogy találkoztunk, a hangja, a szavai sokkal élénkebben éltek bennem, a szemei sokkal barátságosabban mosolyogtak rám, és az érzés is felerősödött: a vágy, hogy mennyire akartam látni, hallani, tudni, hogy ott volt a közelemben, hogy látott, sőt, nézett engem. S még ha undorodott is attól, ami voltam, az idoltól, aki mindent elkövetett, hogy az emberek szeressék, nem mutatta ki. Tudta, hogy létezem…

- Jézusom, mennyi festék! – szörnyülködött Klem. Bár láthattam volna az arckifejezését! Sajna Kuro akkor éppen a szempilláimmal bíbelődött. – Ha most Kururu ráállna egy mérlegre, legalább egy kilóval többet mutatna, mint reggel, pedig alig visel ruhát! Vajazó késsel lehetne talán a leghamarabb eltávolítani mindet!

- Istenem, de gyönyörű! – sipákolt Kio meghatva. – Kuro, ugye nekem is megcsinálod a sminkem a főpróba előtt?

Ilyen testvérek mellett ugyan ki tudná vakon megmondani, jó-e a sminkje vagy sem? Szerencsémre másfél perc múlva megállapíthattam magam is, hogy… Mennyire nem hasonlítottam saját magamra. Pont olyan voltam, mint egy álomszép, fehér hajú, zöld szemű… idol. Nem voltam annyira ronda. Csak nem voltam önmagam, ez volt a legzavaróbb az egészben. Enyhén sápatag bőr, hófehér haj, almazöld szem, dús, fekete, göndörített szempillák, türkizkék, csillámló szemfesték, némi pirosító, fénylő, szinte színtelen szájfény. Olyan szemgyönyörködtető volt, hogy az már fájt. Ez a szépség, ez a csábos teremtés vajmi kevéssé voltam én. Annál inkább Júlia.

- Ez te vagy, Kururu? – csodálta meg Kuro munkáját Peggy.

A következő pillanatban vaku villant, alig bírtam megállni, hogy ne kapjam a szemem elé a kezem, máskülönben biztos idiótán festettem volna a fényképen.

- Na, most egy normálisabb mosolyt villants, ha kérhetlek! – vigyorgott rám Rosa, én meg kínosan nevetgélve engedelmeskedtem. Olyan lelkesedéssel kattogtatta a villódzó gépet, mintha minimum menyasszonyi ruhában lettem volna (a Lysanderrel esedékes esküvőm előtti percekben…).

- Menő a géped! – hajolt közelebb hozzá Kuro. – Átküldenéd majd a képeket? Jól jönne még néhány ilyen a lányok hírportáljaira.

- Ez csak természetes – nevetett Rosa, majd rám kacsintott. – Máris idehívom Lysandert! Ezt neki is látnia kell!

- Tényleg, hová lettek a srácok? – kérdezte Kio. – Jó ideje felszívódtak… Nem is tudom, mikor láttam őket utoljára, annyira lekötöttétek a figyelmem.

- Fel se tűnt, hogy nincsenek itt – fújta ki a szeméből a frufruját unottan Klem. Vicces, az undorodó arckifejezésétől valahogy elütött flegma hangszíne. Sanszos, hogy hazudott.

- Az imént láttam őket a büfénél Retarin és Armin társaságában – mondta gúnyosan vigyorogva Peggy. – Szerintetek is gyanús az a két jómadár?

- Peggy, a suliújság olvasói nem arra kíváncsiak, hogyan teregeted ki mások magánéletét – szólta le Kio. – A diákoknak igazi hírek kellenek, olyanok, amik nem alaptalanok, és amiről korábban nem tudtak.

- A baj csak az, hogy van egy kimeríthetetlen forrásom, és mégsem használhatom fel egy buta kis ígéret miatt – biggyesztette le az ajkait Peggy, és csalódottan felénk sandított.

- Ha egy szót is írsz a lányokról a buta kis lapodban, nem vicc, bepereljük és pénzbüntetésre kényszerítjük a Sweet Amoris-t! – fújtatott Kuromu bosszúsan. – Amit eddig nem árultunk el a rajongóknak, az azért van, mert cseszettül nem publikus, világos? Azért engedem, hogy velük lógj, mert a barátjuk vagy és némiképp megbízom benned. Nem tanácsos egyetlen nyúlfarknyi kis rovattal sem visszaélned a bizalmammal!

- Kérlek, Kuro, csak egy fél oldalas interjút…

- Állj le ezzel, Peggy, amíg még jókedvemben találsz! – sziszegte a fogai között Kuromu.

- Van egy rakatnyi K3 promóciós termékünk – sóhajtott Klem. – Egy doboznyi bögre, négyféle póló vagy öt különböző méretben, kulcstartók, naptárak, poszterek… A legutóbbi dedikálásunkról maradtak meg, emlékszel? Nem volt szívünk kidobni őket.

- Mire próbálsz kilyukadni? – kérdeztem.

- Peggy simán indíthatna egy Sweet Amoris nyereményjátékot az iskolaújságukban – javasolta Klem. – Keresztrejtvényt vagy totót, csupa olyan kérdésekkel és válaszokkal, amik valamilyen szinten publikusak, mégsem tudhatja mindenki rólunk, csak azok, akik tényleg rajonganak értünk. Senkinek nem fájna tőle a feje. Peggynek lesz végül is egy velünk kapcsolatos cikke, a diákoknak sikerérzete, mi pedig megszabadulnánk attól a rengeteg doboztól a garázsban, és újra tudnánk ott gyakorolni, mint a régi szép időkben.

- Ragyogó ötlet! – csillantak fel rögtön Peggy szemei.

Kuromu meglepően keveset agyalt a válaszon.

- A cuccok leszállítását a főpróba után megtárgyaljuk.

Peggy örömében Kuro nyakába ugrott, én pedig a nagy ünneplést kihasználva gyorsan megpróbáltam odébb állni, mondjuk a büfé felé…

- Kururu! – szólt valaki.

Behúzott nyakkal fordultam a hang felé. Bár ne tettem volna! Bárcsak elfutottam volna, mintha meg sem hallottam volna, hogy a stáb legpattogósabb embere, aki korábban egyfolytában Kuroval folytatott kulturált eszmecserét, éppen engem szólított…!

- Minden kamera a helyén, csak magára vártunk – hadarta az ürge, közben nem is zavartatta magát, gyorsan, hideg, remegő, kissé ráncos ujjaival a ruhám válli részének szegélyébe csippentette a mikrofont (ha ez a szakmája, biztosan élvezi, nálam ugyanis ez önmagában felér egy tapizással), a fülest pedig kis híján keresztülnyomta a dobhártyámon, már ha ez lehetséges. – Tíz másodperc! – kiabálta az operatőröknek, engem pedig szó szerint kilökött a jégre. – Menjen! – súgta, és már odébb is állt.

Egyből a mély vízbe, mi? Normális ez a tag? Az, hogy nem vagyok kezdő, talán egyet jelent azzal, hogy én mindenről tudok, nekem nem kell szólni senkinek semmit, mert az úgyis csak időpocsékolás lenne? Olyan bazinagy kicseszés volt ez, mintha egy jogsi nélküli, de a KRESZ-t ismerő tagot egyből benyomtak volna az USA elnököt vagy a brit uralkodót szállító kocsi volánja mögé, azzal a kijelentéssel, hogy „Nesze, vesztes, vezess! Érted nem kár, ha jön a terrorista, lője csak szét a fejed, de az utasod maradjon sértetlen, különben élve vagy holtan megetetünk a nagyságos úr/asszony bengáli tigriseivel!” Ja, ez is olyan volt, hogy nem tudtam, mitől féljek jobban: a tigristől, vagyis az elmebeteg hapsitól, aki a jégre taszított, vagy a terroristától mint a bénázás/orra esés gyilkos lehetőségének képzeletbeli megtestesítőjétől.

- … nyolc, hét, hat… – üvöltötte a férfi.

Lassan a pálya közepére siklottam, és ott megálltam. Igyekeztem egyenletesen lélegezni, izmaim elernyedtek. Összecsomóztam a ruha felső részét, nehogy problémám adódjon belőle, a hajamat jobb oldalt, előre húzva fogtam össze, hogy még véletlenül se látszódjanak a felvételeken a szürke tincsek. Becsuktam a szemem, orromon beszívtam a friss, fagyos levegőt. Kitisztulni látszott minden.

- … öt, négy…

Lysander. A szemeim maguktól kipattantak. Gyorsan körbenéztem, hátha meglátom valahol. Épp akkor érkezett vissza Nathaniel és Castiel, egy fekete hajú, kék szemű, kissé sajátos öltözködésű srác és egy hosszú, hullámos, szőke hajú, királykék szemű lány kíséretében, akik közül az utóbbit történetesen ismertem, ő volt Retarin. Amint meglátta a lányokat, hangosan köszönt és integetett nekik, aztán felém fordult, hasonló lelkesedéssel kiabált, de a fülemben lüktető vértől nem hallottam rendesen, mit mondott. Esetlenül visszaintegettem neki. Szívem szakadt belé, hogy nem szaladhattam oda hozzá és ugorhattam a nyakába! Jobban hiányzott, mint…

- …három, kettő…

Gombóc nőtt a torkomban. Kiabálni akartam, hogy „Állj!”, odarohanni Retarinhoz és várni a médiapróbával Lysander érkezéséig, de nem jött ki hang a torkomon. Csak tátogni bírtam. Újra remegni kezdtem, nem értettem, miért. Gyökeret vert a lábam, semmimet nem bírtam megmozdítani. Annyira szerettem volna, hogy Lysander is lásson, hogy ő is ott legyen!

- …egy…

Rosa nagy robajjal rontott be az ajtón, nyomában… Lysanderrel.

- Mehet! – suttogta a fülesen keresztül a férfi. Szemeimet lesütöttem, és halvány, mégis hihetetlenül boldog mosollyal az arcomon, halkan énekelni kezdtem, ami hirtelen eszembe jutott.

- Can you hear my heartbeat?

Bizony, ez nem az én dalom volt. Nem is Lysanderéké. Ez egy kissé abszurd, műkorcsolyázókról szóló anime-sorozat, a Yuri on Ice főcímdala volt. Magát a sorozatot nem néztem végig, már arra sem emlékszem, miről szólt. A főcímdala viszont egy életre bevésődött az emlékezetembe, és most a legnagyobb örömmel adtam elő. History Maker. Ez burkolt célzás is volt egyben mindenkinek.

- Tired of feeling never enough…

A jég megindult a talpam alatt, karjaim kecsesen libbentek a derekam mellett, mintha szárnyaim nőttek volna. Noha a kíséret a hangomhoz csak a fejemben szólt, ez is elég volt ahhoz, hogy lendületet gyűjtsek, és teljesen átadjam magam a zenének. Minden sor egy-egy személynek szólt:

Lysander: Hallod a szívverésem?

Nina: Elegem van már, hogy sosem elég…

- Nem igaaaz… Yuri on Ice? – nyafogott Klem.

- Szóval ezért volt olyan ismerős! – lepődött meg Retarin. – Általánosban, amikor ez a buta anime megjelent, egyfolytában ezt énekelte.

- Szeretem ezt a dalt! – ujjongott Kio.

- I close my eyes and tell myself | That my dreams will come true – fojtattam zavartalanul.

A lendületem egyre csak nőtt, a lábaim súlytalanul csiszolták a jeget. Mintha elvarázsoltak volna. Hülyén festhettem, de nem érdekelt.

- There'll be no more darkness | When you believe in | Yourself you are unstoppable…

Kio: Behunyom a szemem, és azt mondom magamnak: az álmom valóra válik.

Klem: Nincs sötétség, ha hiszel magadban, megállíthatatlan vagy.

- Where your destiny lies, dancing on the blades | You set my heart on fire!

Kuromu: A végzeted, hogy pengéken táncolj

Lysander: Lángba borítod a szívem!

- Don't stop us now, the moment of truth | We were born to make history!

Mindenki: Ne mondd, hogy állj, itt az igazság pillanata.

Kio, Klem, Castiel és minden bennünk kételkedő és minket utáló személy: Arra születtünk, hogy történelmet írjunk!

A következő sorokat, mintha megérezték volna, hogy nekik szól, Kio és Klem velem együtt énekelték, méghozzá torkuk szakadtából:

- We'll make it happen, we'll turn it around | Yes, we were born to make history!

Nekünk menni fog, mi megváltoztathatjuk, igen, arra születtünk, hogy történelmet írjunk! Ez a dal annyira illett ránk, a K3 tagjaira! Nem hallottam semmi mást, csak a fejemben felharsanó intrót, a stábos ember mondhatott akármit, Kuromu üvölthetett, teljesen mindegy volt minden. Ugrottam, pördültem, forogtam, röpített a zene magával, s a mozdulataim velem együtt zenéltek, még a jég is a ritmusnak megfelelően csikorgott alattam. Már azt se tudtam, merre a jobb, merre a bal, csak énekeltem, csak száguldottam türelmetlenül, méghozzá a legjobb tudásom szerint, mígnem a táj is teljesen össze nem folyt.

Valamire nem gondoltam időben. Az a sok szédítő manőver egymás után túl hamar lefárasztott és már-már levegőt is alig kaptam, így kénytelen voltam az első refrén után énekelni a záró sort, mintha direkt a rövidebb verziót akartam volna már a legelejétől előadni. Addig tartottam ki az utolsó hangot, amíg nem sikerült teljesen, határozottan megállnom a pálya kellős közepén csípőre tett kezekkel és magabiztos tartással, viszont ez nem volt olyan egyszerű, így kissé talán túl is nyújtottam a „history” ipszilonját…

- Csinálja tovább – szólalt meg a fülemben a hang. – Négy perces próbaelőadásról állapodtunk meg…

Ha akkor nem állt volna pont velem szemben a csávó, azt hittem volna, hogy a fejemben össze-vissza örvénylő vértől már hallucináltam is. Szívem szerint elküldtem volna a jó büdös… Legnagyobb szerencsémre Kio gyorsan kapcsolt, s még mielőtt káromkodhattam volna egy sort, készségesen átugrott a pálya peremén, hogy leváltson engem.

- Én jövök! – kiáltotta lelkesen Kio. Nevetve megindultunk egymás felé, félúton összepacsiztunk, és átadtam neki a fülest meg a mikrofont.

- Már megbocsásson, Kioru, de maga nincs jelmezben… - akadékoskodott a rendező.

- Ön bocsásson meg, Harry – lépett a férfi mellé nagyvonalúan Kuro. – Kururuval korábban nem volt alkalmam megbeszélni a részleteket, ezért fogott egy rövidprogramba a szabad helyett, így, mint láthatja, a dal végére pont elérte a határait. Be kell, hogy érje Kioruval. Klemirsa hajthatatlan, nekem pedig a mostanában érkező fontos vendégeinkkel kell foglalkoznom. Bár így, hogy jobban belegondolok, a legutóbbi producer, akivel egy közös projekten dolgoztunk, két és fél perc alatt játszi könnyedséggel elvégezte az utolsó simításokat a hang- és képbeállításokon…

- I… Igaza van… Egyenlőre végeztünk a teendőkkel – hebegett Harry zavarodottan. Hah, úgy kellett neki! Egek, micsoda egy rabszolgahajcsár…

- Nem igaz, Kururu totál felszabdalta a jeget! Gödrök, mélyedések és jégtörmelékekkel van tele az egész pálya, így nem lehet gyakorolni! – pufogott Kio csalódottan.

- Remek, most hívhatjuk miattad azt a jégkombájnt, hogy helyre tegye a pályát a műsor előtt – sóhajtott tettetett csalódással Kuromu, mikor végre nagy nehezen odaértem hozzá (ééés ennyit arról – újfent –, hogy a K3 tagjainak volt valamennyi sejtése, hogy hogyan is hívták a jégpályát karbantartó, furi gépezetet…). – Viszont… Mit ne mondjak, alaposan kitettél magadért. Mit gondolsz, képes lennél a főpróbán és a premieren is ilyen fenomenálisan teljesíteni?

- Nem is tudom… - nevettem zavaromban.

Kuromu a kezembe nyomott valamit. Nem is, inkább valamiket. Két jegyet a saját jégrevünkre, méghozzá az első sorba, egyet a premierre, egyet a szombati előadásra.

- Hívd el – mondta mély, duruzsoló hangon. Ajkai halvány, biztató és pajkos ívben görbültek felfelé. – Nem várhatom el tőled, hogy mindent beleadj, ha egyszer a srác, aki számodra a mindent jelenti, nincs a közeledben.

Majdnem sírva fakadtam örömömben. Ilyen nincs! Kedvem támadt Kuromu nyakába vetni magam és keserves örömkönnyek közt megköszönni neki, csakhogy valaki meghiúsította a tervem azzal, hogy ő ugrott az én nyakamba.

- Kururuuuu! – vonyított a fülembe Retarin. – Akkora szemét köcsög barom állat vaaagy!

- Ki? Én? – fordultam hátra nevetve. – Mégis mi rosszat tettem?

- Egy nyamvadt üzit se küldtél, még csak rám se csörögtél, amióta sztárrá váltál! – korholt le Retarin nevetve. – Én meg nem mertelek hívni, mert nem akartalak zavarni meló közben. Erre te meg nem is melózol, hanem csak éled a te kis hibátlan életedet, adod önmagad, engem meg, aki a kezdetek előtt is támogatott, teljesen elfelejtettél!

- Dehogyis felejtettelek el! – füllentettem.

- Tudom, hogy hazudsz. Neked nem erősséged a hosszú távú emlékezés. Ismerlek. Ezért sem tudlak hibáztatni…

- Akkor meg miért fojtasz meg…? – nyöszörögtem elfúló hangon.

- Mert jólesik levezetni valaki olyanon a feszültségemet, aki meg is érdemli…

- Nem… kapok… levegőt… segítsééég! – ekkor már tényleg elfogott a páni félelem. Retarin hihetetlen erővel fojtogatott. Ha nem lett volna rajtam az a több mázsás smink, mindenki látta volna, mennyire ellilult a fejem. Kellett nekem megfeledkeznem a legjobb barátnőmről… Csak éljem ezt túl, annyi üzit meg telefonhívást fog tőlem kapni, hogy azt megemlegeti…

- Upsz, bocsiii – Retarin riadtan elengedett.

A következő pillanatban Lysander, aki Castiel társaságában, tőlünk nem túl messze ácsorgott, megköszörülte a torkát és „finoman” taszított egyet vörös hajú barátján, aki ennek hatására kis híján előreesett, s végül pont köztem és Retarin között kötött ki.

- Hé…! – kiabált rá Lysanderre Castiel, de Lysander határozottan a szavába vágott:

- Gyerünk, hadd halljam azt a bocsánatkérést!

- Azt ugyan lesheted! – vágta rá Castiel, s éppen elviharzani készült, ám Lysander egyetlen lépéssel útját állta.

- Ne viselkedj gyerekesen. Nem esik csorba a becsületeden, ha beismered, hogy tévedtél.

- Ötletem sincs, miről beszélsz…

- Egy pillanatra se voltál képes levenni a szemed Kurururól. Erről beszélek.

Az előbb Retarin fojtogatott, most meg Lysander szavaitól nem kaptam levegőt. Mire készült, mire akart utalni mindezzel?

- Tudod, mi a különbség a celeb és az igazi előadó között? Ez. Pontosan ez, amit az imént láttál – folytatta Lysander zavartalanul, rezzenéstelen arccal nézett farkasszemet Castiellel. – Nem volt az előadásában semmi mű. Nem volt gépekkel feljavítva a hangja, nem a felvételek szögei tették olyan látványvilágúvá, mintha sokkal többet és jobbat fordult volna, sőt, háttérzene vagy háttérének se szólt, ami dobhatott volna egy kicsit a hangján. És mégsem tudtál félrenézni, pedig láttam rajtad, hogy igenis akartál. Ahhoz képest, hogy mindezt két hónap alatt tanulta el, hihetetlen a műkorcsolya tudása, és a hangja is olyan, amit képes lennél órákon át hallgatni, csak mert tiszta, őszinte és szívhez szóló, lényegtelen, hogy nem bírod ezt a műfajt. Ergo, itt az ideje, hogy bocsánatot kérj a korábbi rágalmazásaidért. Nincs olyan opció, hogy nem teszed meg. Tévedtél, valld be nyugodtan, hisz te is tudod, hogy így van. Mindhárman igazi őstehetségek, még ha túl önfejű is vagy ahhoz, hogy mindezt beismerd.

Ezek után hosszú percekig nem szólalt meg senki. Castiel lehajtott fejjel állt legjobb barátjával szemben, kissé mintha reszketett volna a dühtől. Mindenki őt figyelte. Kivéve én. Nem tudtam levenni a szemem Lysanderről, és most nem abból a pipogya okból kifolyólag, mint eddig, hogy megőrültem érte és kincset ért a látványa meg a hangja. Nem, most egészen más szemmel néztem rá. Még szerencse, hogy a sminkem vízálló volt, máskülönben abban a percben mindet szétmosta volna az a néhány könny. Hálás voltam. Kimondhatatlanul, leírhatatlanul hálás. Hogy miért, azt nem is tudtam eldönteni. Mert elismert engem, mint előadóművészt? Vagy, mert szembeszállt a legjobb barátjával, hogy beismerje a velem kapcsolatos tévedését? Vagy, mert annyi bókot hadart le egyetlen percen belül, hogy azt talán még ő maga se vette észre?

Gyorsan letöröltem a könnyeim és megvillantottam egy olyan mosolyt, amiről én se tudtam eldönteni, arany volt-e, vagy csak pirit.

- Ez igazán hízelgő volt, de azért ne essünk túlzásokba. Lényegtelen, kinek volt igaza és ki tévedett, ami történt, megtörtént…

- Bocs… A korábbiakért – nyögte végül Castiel. – Egész ügyes vagy.

Valahogy ez nem volt annyira hatásos, így, hogy mindezt nekem háttal állva mondta, de azért jólesett, amit mondott, még ha nem is gondolta komolyan. Lysander biccentett egyet, Castiel pedig szó nélkül meglépett.

- Ez irtó fura volt – szólalt meg elsőként Retarin.

- Hát… ja – bökte ki nagy nehezen a félsokkos állapotban lévő Klemirsa, aztán elindult ugyanabba az irányba, amerre Castiel is ment.

- Hé, hová mész? – kérdezte Kio gúnyosan vigyorogva.

- Hátba veregetem, úgy gyorsabban kihányhatja magát ettől a bugyuta kis papolástól – mondta Klem anélkül, hogy visszafordult volna.

- Várj egy kicsit, Kurona Klemirsa! – szólalt meg valaki a lelátó legtetejéről. Mr. Savin volt az, a lemezkiadónk tulajdonosa. – Beszédem van veletek.



Előző

Következő