Scarlett - Jégkristály: 1. fejezet - Korcsolyázás

Kedves Csábítók! 

Érkezik hozzátok egy új író, Scarlett személyében, aki egy #TeamLisanderes történet, amit nagy szeretettel ír nektek. Fogadjátok szeretettel, engem kirázott a hideg, ahogy a jégpályáról olvastam ebben a csodás áprilisi melegben :D 

Az írásokat minden második héten kedden olvashatjátok majd.

Hagyjatok véleményt, hogy az író tudja, mi a véleményetek a művéről.

1. Rész

Korcsolyázás

Már hetek óta várom a pillanatot, hogy végre meglátogassuk az osztállyal a korcsolyapályát. Annyira izgatott vagyok, szinte csak erre tudok gondolni, bár nem tudom mire számíthatok. Soha nem volt még korcsolya a lábaimon, de ez szerdától meg fog változni. Kicsit mégis félek…  az eséseket szívesen kerülném, de tudom, hogy ez a velejárója. Ehhez képest türelmetlenül számolom az órákat, mindenki lelkesedése a fagyott pályán való csúszkálással kapcsolatban rám is átragad. Mint kiderült, az osztály tud és szeret korizni. Remélem, majd nem hagynak figyelmen kívül és talán egy kis segítségre is számíthatok tőlük. Az ilyen és hasonló gondolataim a töri órát színesítik, Mr. Faraize meglehetősen lassan mondja  az anyagot, így bőven kap teret az elmém a gondolataim szárnyaltatására. Kicsit parázok ettől az egésztől, de majd lesz ahogy lesz...  Hiszen ma már kedd van, nem most fogom megváltoztatni a döntésem, mert beijedtem. Az nem én lennék, ha valamit elkezdek azt véghez is viszem. 

A csengő irritáló hangja rángat vissza az valóságba. Felkapom a töri cuccomat, bevágom a táskámba és elindulok  a folyosóra. Ez volt az utolsó óra, így egyenes háttal, egy halovány mosollyal az arcomon veszem az irányt az udvar fele. Közben felhívom anyut és elújságolom neki, hogy úgy tíz  perc múlva hazaérek. Mire ezt a létfontosságú beszélgetést lebonyolítom,  már az ajtóban állok. Az udvarra lépve átvezetem a tekintetem a kis téren és valami rögtön szemet szúr. A kihelyezett pad lábánál megpillantok egy kis jegyzetfüzetet. Odasétálok és felveszem, nem tudom, hogy kié lehet; nincs rajta név, de talán az írásból felismerhetem a gazdáját. Nem kéne tönkretegyem, ez mégis más tulajdona. Ennél a pontnál esik le, hogy talán mégse kellene  belenéznem, hiszen semmi jogom nincs hozzá. Pró- és kontra érveket gyűjtve ülök le a padra és forgatom a kezemben az elvesztett tárgyat. Egyre jobban szuggerálom a borítót, de nem tudok rájönni, hogy ki hagyhatta el. 

- Bocsánat, nem láttál véletlenül egy kék borítójú jegyzet füzetet, elhagytam és gyorsan meg kéne találnom - felkapom a fejem a lágy, mély hangra és egy kétségbeesett felemás szempár tekint le rám. Realizálom magamban, hogy Lysanderé a kezemben tartott kis holmi, ügy megoldva. 

- Ez lenne az? - kérdezek rá és egyre kíváncsibb vagyok. Felé nyújtom a füzetet, ő pedig egy felszabadult sóhajtással teszi el kincsét. Mi lehet ebben a füzetben olyan különleges? 

- Köszönöm, hogy megtaláltad! - egy vidám mosoly kíséretében hálálkodik. Mielőtt elmenne, rákérdezhetnék, hogy mit rejt a füzet.

- Azt szabad tudnom, hogy mit írtál bele, ami ennyire fontos? - kicsit félénken kérdezem. A legrosszabb esetben azt mondja, hogy "Nem", a kíváncsiságom pedig elég meghatározó részem. Ez van, szeretek tájékozott lenni. Az osztályt sem ismerem még annyira, hiszen alig fél éve járok ebbe az iskolába. Nagyon befogadóak, azt meg kell hagyni, és szinte mindenkivel jóban vagyok, persze vannak kivételek.

- Persze! - szakít ki a gondolataimból a felszólalása. - Castiellel van egy bandánk, nem tudom, hogy tudod-e. Dalszövegeket írok bele és azt zenésítjük meg Cassel - meséli élvezettel.Akkor neki nagyon sokat jelent a bandájuk. Szívesen meghallgatnám egyszer őket, kíváncsiságom határtalan.

- Egyszer majd szívesen meghallgatnálak titeket, persze, ha nem probléma - szabadkozok rögtön. Nem szeretem, ha valaki feltart vagy hasonló, így én sem szeretem ezt a viselkedési formát.

- Én örülnék neki, ha végre lenne közönségünk, de ezt meg kell beszéljem Cassel - mosolyodott el biztatóan. Ekkor megszólal a telefonom és kapkodva halászom elő a zsebemből. Bocsánatkérően nézek Lysander felé, aki bólint egy aprót és elmosolyodik. Felveszem a képernyőre se pillantva és a fülemhez emelem.

- Szia! Úgy tíz perccel ezelőtt azt mondtad, hogy tíz perc és itthon leszel, de ehhez képest még mindig nem vagy itt - kéri számon rajtam a késésem Anyu. Hát gyorsan szalad az idő jó társaságban.

- Szia! Bocsi máris indulok, igyekszem, szia! - és ezzel letettem a telefont. A mellettem álló fiú felé fordultam és sajnálkozóan pillantottam fel rá. -Sajnálom, most mennem kell, majd még beszélünk. - Mit ne mondjak, imádom Anyu idő érzékét. Mindig sikerül elkapnia az ilyen pillanatokat.

- Szia, akkor majd holnap! - elmosolyodik. Már éppen fordulok meg a tengelyem körül, amikor ismét megszólal. - Haza kísérjelek? - Ez egy váratlan kérdés. Hirtelen nem is tudok mit kinyögni , de gyorsan összeszedem magam és válaszolok. 

- Köszönöm, az jó lenne! - Így kettesben indulunk haza felé. Az utat jól elbeszélgetjük. Megtudok róla sok mindent és az osztályról is. A beszélgetésünknek gyorsan vége szakad, mivel megérkeztünk. Olyan jó volt vele beszélni, teljesen felszabadultam tőle.

- Hát megérkeztünk, köszi, hogy elkísértél! - mosolyogva várom a válaszát. 

-Nem tesz semmit, én köszönöm, hogy megtaláltad a füzetemet.- ő is hasonló arckifejezéssel néz rám. Mielőtt még bemehettem volna a lakásba, közelebb lép és kapok egy puszit az arcomra, amibe bele pirulok. – Szia - köszön és már indul is. 

- Szia - nyögöm ki nagy nehezen és belépek az ajtón. Leszenvedem magamról a csizmámat és felakasztom a kabátomat a fogasra. A konyhába vezet utam, ahol megtalálom Anyut. 

-Szia, megjöttem! - most pedig várom a reakcióját. 

-Szia, mesélhetsz! - éreztem, hogy ez lesz, de mindegy, úgy is szeretek vele beszélgetni. Elmondom neki, hogy mi törtét az első hívásomat követően. Szerencsére megérti a késésem okát, ami megnyugtat. 

Az Anyuval való társalgás után a szobámba megyek és elintézem a tanulnivalót és a leckét. A fenn maradó időben a rajz órára szükséges beadandót festem meg. Jézus, mért pont Jézust kell lefesteni?! Nem akarok pont róla portrét készíteni, de muszáj. 

~*~*~*~

Vége az utolsó órának is. Mindenki a buszon ül és várja az indulást, ami gyorsan be is következik. Az út meglehetősen rövid volt, így hamar elértük a műkorcsolyapályát. Ahogy átlépjük a küszöböt, az osztály nekiáll felráncigálni magára a koriját, én pedig a bérlőhöz lépdelek és átveszem a két órára szóló cipőmet. Ahogy kikapom a lábbelimet, egy üres széket keresek, ahol nyugodtan felerősíthetem a lábamra. Iris mellett foglalok helyet és tanácstalanul kezdem el vizslatni a korcsolyámat. Szerencsére a vörös lánynak ez hamar feltűnik. 

- Figyelj, az a lényege, hogy jól húzd meg a csatokat, de azért ne szorítsa el a vérkeringésedet -  mosolya beteríti az egész arcát. Ezek szerint rá számíthatok a pályán is. 

- Köszi a segítséget! - Az új tudásom ismeretében cserélem le a csizmámat, a bérelt korira. Kicsit bizonytalanul tápászkodok fel a székről és amíg nem lépek a csúszós jégre, inkább szokom a cipőm. Pár perccel később késznek titulálom magam. Óvatosan megközelítem a jeget, majd ráhelyezem az egyik lábam. Nagyon csúszik! A korlátba kapaszkodva rálépek a megfagyott folyadékra és próbálgatom a lábaimat. Vigyázva elindulok körbe. Lassan haladok, a korlátot erősen szorítva, félek elesni, nem akarom megtapasztalni. Kis lépésekben csúszkálok előre, amikor valaki olyan hatalmas lendülettel, tőlem alig pár centire suhan el, hogy elesek és seggre ülök. Aaauu! Most egész végig a hátsómat fogom fájlalni. Jó, most már túl vagyok az első esésemen, már csak fel kéne innen tápászkodnom. Igyekszem felállni, de sehogy se sikerül, mindig visszahuppanok a kemény jégre. Már sikerült térdre tornáznom magam, mikor valaki megjelenik előttem. 

- Segíthetek? - kérdezi ugyanaz a kellemes hang, mint tegnap. Felkapom a fejem és egy borostyán-smaragd szempár fúródik íriszeimbe. Aprót bólintok, a fiú pedig felém nyújtja a kezét, amit elfogadok és a sajátomat az ő tenyerébe csúsztatom. A puha keze kellemes melegséget áraszt, gyengéden megszorítja a kacsóm és óvatosan felhúz a jégről. 

- Köszönöm - halovány mosolyban úszik az arcom. Elengedem a biztonságot nyújtó kezét és görcsösen a hideg korlátot szorongatom. Egy nagy levegővétellel neki rugaszkodok a köröm folytatásához, de csak csetlek-botlok a csúszós felületen.

- Látom, nem igazán megy ez neked. Megtaníthatlak? - a nagy koncentrálásomból az ő hangja szakít ki. Azt hittem rég rója a köröket vöröskével. 

- Köszönöm, de nem szeretnélek feltartani - biztos csak nyűg lennék a számára. 

- Ugyan már, szívesen teszem! - elmosolyodik és felém tartja bátorítóan a kezét, amit el is fogadok. Lassan megindulunk és próbálok ügyeskedni, de folyton hátradőlök, megnövelve az esés kockázatát. – Figyelj, annyi a lényeg, hogy kicsit hajlítsd be a térded és dőlj előre. A lábaddal „V” alakban toldd el magadtól a jeget - a magyarázatába belemerül, én pedig azt a csillogó szempárt figyelem. El tudnék bennük veszni, csodálatosak és külön legesek. - Most próbáld meg! - a hangja némileg kijózanít az íriszei okozta kábulatból. Valamivel jobban megszorítom a kezét és végre hajtom az utasításait. Minden egyes lépéssel egyre ügyesebb vagyok. Boldogan rámosolygok és én is egy ilyen arckifejezéssel találom szembe magam. Olykor-olykor még megbotlok, de ő erősen tart és nem hagyja, hogy elessek. Pár kört így megyünk végig. Az egyik kanyarban megállunk, és én kérdőn nézek fel rá. 

- Most már nagyon ügyes vagy, hamar belejöttél. -Ez kedves tőle, de mit akar ezzel? 

- Jó volt a mesterem! - elmosolyodom, ezt muszáj volt megjegyezzem. 

- Jó volt a tanítványom! - passzolja vissza nekem a labdát. - De most meg kell próbálnod egyedül - mondja és egy kis rossz érzés fog el. Nem akarom elengedni a kezét, még élvezni akarom tenyerének melegét. Eluralkodik rajtam a bizonytalanság, nem tartom ezt még jó ötletnek. - Bízz bennem, végig melletted maradok, ígérem, nem lesz semmi baj - egy mély légvétel után halványan elmosolyodok. Bízom benne, tudom, hogy vigyáz rám.

- Rendben - nyögöm ki és magamat megerősítően bólintok is egyet. Lassan elengedi a kezem és az rögtön elkezd fázni. Kicsit lenyugtatom magam és nekivágok egy újabb körnek. A fiú mellettem siklik végig, megmosolyogtat a jelenléte. Szépen veszem az akadályokat, az esést elkerültem és vígan suhanok a jégen, a kiinduló ponthoz, ahol megállok Lysanderrel együtt. - Sikerült! – ujjongok, és hirtelen felindulásból megölelem a fiút, aki viszonozza. Lassan feleszmélek, hogy talán el kéne engedni. - Köszönöm a segítséged, nélküled még itt csoszognék a pálya szélén - hálálkodok bőszen. Elpazarolta rám fél óráját, amikor a barátaival is lehetett volna. 

- Szívesen! - elmosolyodik, de mielőtt még bármit is szólhatna, megjelenik mellettünk Iris. 

-Sziasztok, ugye nem zavarok? - vigyorral az arcán kérdezi.

Következő