Köszönöm, hogy velem voltatok ebben a néhány évben, és örülök, hogy segítségetekre volt az oldal.

Folytatásos oldalról még nem tudok, de ha ti tudtok, jelezzétek, hogy ide tudjam linkelni nektek:D
csabitasboljelesnektek@gmail.com

A 40. epizód után véget ér a gimi és kezdődik az egyetem: Élet a Campuson!

2017. április 5., szerda

Doreen Delevigne: Castiel

Kedves Csábítók!

Nem, nem feledkeztem meg Castiel és Margo történetéről, csak nem akartam két történetet egy nap hozni, ezért kerül fel csak most, bár így is egyszerre jelent meg, mert nem akartam péntekig húzni... Higgyétek el, megérte rá várni:D 
Jó olvasást kívánok hozzá! 




2. rész

A büszkeségemet megőrizve hazudhatnék az elmúlt két hét eseményiről, de nem fogok. Nehezen kaptam össze magam, az első pár napot sírással, és a magam szidásával töltöttem a sírás miatt. Mély nyomott hagyott bennem az a vörös ördög, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Ahogy feküdtem esténként az ágyamban és lehunytam a szemem éreztem a leheletét az arcomon, a simogatását az egész testemen. Tudom, szánalmas, magamat a pokolba kívántam e miatt, de mégis a rákövetkező este megismételtem.
Hiányzott. Úgy, mint még senki más. Egy éjszaka alatt képes volt beleinni magát a bőröm alá, és sehogy sem tudtam onnan kirázni, szinte mindig rá gondoltam.
Nem volt nehéz megtalálni. Körbe kérdezősködtem a sulimban, nem kellett sokat kutatnom, majdnem mindenki ismerte. A szomszédos állam iskolájába jár, a Sweet Amorisba, és egy szoknyapecér rosszfiú. Az én szerencsém…
Többször is eljátszottam a gondolattal, hogy vonatra szállok és megkeresem, a nyakába borulok és mindent megbocsátok neki, de végül hála az Istennek észhez tértem. A bennem megbújó feminista nem engedte, hogy ennyire alárendelődjek egy fiúnak, akinek épphogy a nevét tudom.
Többé nem voltam a régi Margo. Nem tudtam fapofával élni, utat törtek bennem az olyan érzések és gondolatok, amiket két hete mélyen elítéltem volna. De nem akartam, hogy bárki tudjon arról, hogy lealacsonyodtam az álmodozó kamaszlány szintre. A suliban kerültem mindenkit – igaz előtte is ezt csináltam, de most még szakkörökre se mentem el. Letti halványan érzékelte, hogy valami baj van, de őt se volt nehéz lekoptatni. Még hogy legjobb barát…

* * *

Három hét telt el, kínkeserves  három hét. A többektől elzárkóztam, de a magányom csak Castieltől volt hangos, akit a legjobban el akartam felejteni. Utáltam a fiút, amiért ennyire tönkretett. Meggyilkolta a régi énem, sehogy sem találtam már a helyem, úgy éreztem a saját magam árnyéka vagyok. Utáltam, amiért magányba taszított. De a legjobban azért utáltam, amiért annyira szerettem.
A suliban elzárkózni a többiektől nem volt nehéz feladat, csak az ebédszünetet kellett kibírnom, az volt csak megpróbáltatás. Általában a könyvtárban étkeztem, oda senki sem tévedt be, legfeljebb csak végzősök taperolni egymást a polcsorok között.
De a hét elején Letti újra elkezdett ostromolni a baromságaival. Valami koncertre akart menni, és mindenképp el akart engem cipelni.
  - Jót tenne neked, felvidítana! – győzködött. – Állítólag a banda eszméletlen, és én nem a legjobb barátnőm nélkül akarom megnézni!
Eddig hárítottam, de Letti nem az az ember, aki könnyen feladja.
Ma, az ebédszünet közepén betört a könyvtárba, mint egy fejvadász végigpásztázta a területet, majd ahogy kiszúrt rögtön felém indult. Semmi kedvem nem volt hozzá, ha nem az egyetlen bejáraton át jött volna simán lelépek, de így esélytelen volt.
Annyit beszélt, hogy a végén szédültem tőle. A könyvtárosnő folytonos pisszegése és Letti idegesítő, magashangú spikálosa túl sok volt, végül feladtam és beadtam a derekam. És nem lett volna elég Letti, de a könyvtáros kizavart minket a rejtekhelyemről a hangoskodásért, így nem volt más választásom, mint ülni a folyosón Lettivel, aki csak mondta és mondta. És valószínűleg sosem mehetek már vissza a könyvtárba. Most komolyan, ki az a szerencsétlen, akit kirúgnak egy könyvtárból?
Ne válaszolj.

* * *

Lettivel megbeszéltük, hogy a koncert helyszíne találkozunk egy órával a kezdés előtt, mert összejött a dobossal és szeretne egy kis időt tölteni az öltözőben vele előtte, de engem is visz, hogy nehogy azt higgyék az emberek, hogy csak dugni jött. Nem értem, hogy ennek a megcáfolására – ami az igazság volt – miért kellek, de rögtön megkaptam a választ. Pedig nem kérdeztem.
 - Ha veled megyek, akkor jószívűnek néznek, mivel merek mutatkozni veled – magyarázta a közöttünk húzódó ellentétekre utalva. A régi Margo ezért nem haragudott volna meg, hisz igaza volt. Letti az önbizalmának és testi adottságainak (na meg persze a szemérmesség teljes hiányának) köszönhetően mindig mindenben jobb volt nálam. Ez nem zavart sosem, még az se nagyon érintett meg, hogy többen a hátam mögött az ő kutyájának vagy lábtörlőjének hívtak, mert megnyugtatott a tény, hogy ez akár két év múlva teljesen jelentéktelen lesz. Én sikeres leszek, Letti megreked majd a saját hülye kis életében, férfiak fogják eltartani, vagy épp kihasználni, és ő majd nem tud majd semmit sem kezdeni a helyzettel, mert sosem az használta az eszét.
Most, hogy ezt végig gondoltam, hátha megnyugtat, pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Fájdalmasan mart belém, hogy még az egyetlen ember, aki viszonylag kedvel a korosztályomban is ilyen mélyen alábecsül. Igaz nem voltam olyan tedd-ki-amid-van lány, mint Letti, de nem voltam ronda. Százhetven centi magas vagyok, az idomaimmal teljességgel meg vagyok elégedve. Igaz a mosolyom nem a legszebb és a szememnek és keményszar színe van (anyám mindig felháborítva kijavít, hogy az én szemem mogyoróbarna, de hagyjuk már), de nem vagyok annyira rossz. Megvan a kellő intelligenciám és humorom, hogy a hiányosságaimat pótolni tudjam, csak eddig senkit sem érdekelt. Hogy várják el az emberek, hogy bizonyítsak, amikor esélyt se adnak?
Természetesen nem mentem el a megbeszélt időpontra a klub elé. Letti vagy negyedóráig ostromolta a telefonom, majd feladta. Meglepődtem ezen, de tudhattam volna, hogy Letti sosem adja fel. Alig telt el öt perc, már a szobámban volt, a ruhásszekrényemet kutatta át egy ’vállalható’ ruhadarab után, majd hozzám vágott egy fekete miniruhát. Fogalamam sincs, miért vannak ilyenek a szekrényemben, magamtól biztos nem vettem volna fel a fekete, csipkés, alig a fenekemig érő darabot. Biztos Letti vett rá valamikor, hogy megvegyem.
  - Oké, figyelj! – kezdte a kiselőadást, aminek már akkor vártam a végét, mikor még el sem kezdődött. – Nem tudom mi van veled az elmúlt hetekben, sejtem, hogy a bulin történt valami, de felesleges lenne rákérdeznem, hisz úgyse árulnád el, szóval kímélj meg a hisztidtől, és magadat is! Engedd el, bulizz, felejts!
Kikerekedett szemekkel néztem rá. Egyrészt az évek során, amikor együtt lógtunk sosem érdekelte, mi van velem. Csak kellett neki egy rondább barátnő és egy olyasvalaki, akinek elpanaszolhat mindent, és vele megy a hülyeségbe. Másrészt Letti sosem a bölcs tanácsairól volt híres, de ez most nem volt akkora marhaság, sőt.
Sóhajtva tápászkodtam fel és kerestem magamnak egy elfogadható ruhát. Öt perc alatt magamra erőszakoltam a szűk, vörösbor színű csodát, kivasaltam a hajam, majd Letti kisminkelt. A számra sötét rúzs került, amitől nagyobbnak tűnt, a szemem pedig füstös árnyalatot kapott. Letti rám erőszakolt egy kihívóbb tűsarkót, és már indultunk is.

* **

Leintettünk egy taxit, amivel hamar odaértünk a helyszínre, Lettinek még volt húsz perce a pasijára.
Ahogy megérkeztünk Letti rögtön a backstage-hez kezdett húzni. A fekete hajú dobos rögtön felkapta a fejét Letti érkezésére, kaján vigyor jelent meg az arcán. Rögtön ölbe kapta Lettit és az öltözők felé kanyarodott vele.
 - Viktor, kezdésre mindenképp légy kint! – parancsolt rá egy elég különös kinézetű figura. Viktoriánus kort idéző ruhát viselt, a szeme felemás volt, az egyik borostyán, míg a másik smaragd. Ő legalább, ha egy kicsit is tudomást vett a létezésemről, udvariasan biccentett az irányomba, amit én viszonoztam. A srác mélyen beletemetkezett a munkába, egy jegyzetfüzet fölé hajolva írogatott. A tekintetem végig járta a szobát. Hangmérnökök kerülgették egymást, teljes volt a káosz, de én ebben a káoszban is észrevettem. A sarokban ült, gitárral az ölében. Teljesen beléfeledkezett a zenélésbe, a karján kirajzolódtak az izmok a gitár pengetése közben, az arca talán még vonzóbb volt, mint emlékeztem. Hát innen volt ismerős! Letti már decemberben mutatta a srácok bandáját… rájöhettem volna a párhuzamra…
Csak álltam az ajtóban és leplezetlenül bámultam Castielt. Az ajtófélfába kapaszkodtam, a lábaim gyengék voltak, a szívem ezerrel vert, egyszerre vert le a veríték és rázott ki a hideg. Minden porcikám kívánkozott utána, az ölésére, a csókjára, hallani akartam a nevetését. Kiszáradt a szám és szédültem. Kábán támolyogtam ki, majd rogytam le a bárpulthoz. Próbáltam összeszedni magam, de darabokra hullottam, és bárhogy akartam összeilleszteni magam, a darabjaimat messzire fújta a szél. A felkavart enyhe kifejezés arra az érzelemrohamra, ami átvonult rajtam. A szívem és a testem a karjába vetette volna magát, de az eszem mindig hangosabb volt. Nem volt jó ötlet. Semmit nem érnék azzal, hogy kiszolgáltatom magam neki. Ő legfeljebb megint eljátssza velem ugyanazt, mint januárt elsején, majd megy tovább, és pedig újra kevesebb leszek.
Italt rendeltem, mire Letti végre megérkezett és megkezdődött a koncert volt már bennem egy kis pia. A hirtelen bevitt nagymennyiségű alkoholtól hányingerem lett, csak forgattam a kezemben a poharat, és vártam, hogy elmúljon. Letti vidáman, szexszagúan ült le mellém. Nem törődött a ruhája megigazításával, sem a hajáéval. Tudatni akarta mindenkivel, hogy ő a dobossal kefélt, kajánul vigyorgott mindenkire, aki csak szembejött vele.
Rám is rám vigyorgott, de amint meglátott lehervadt az arcáról. Az arcára volt írva, hogy még annál is borzasztóbban néztem ki, mint ahogy éreztem magam. Ami nem kis teljesítmény.
 - Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten. Összeszorítottam az ajkaim, de amikor meghallottam Castiel hangját, ahogy becsatlakozott az éneklésbe a színpadon, és a lányok reakcióját erre kiszakadt belőlem a sírás. A kezembe temettem az arcom és rázott a zokogás, talán jobban, mint január elsején. Letti rögtön átölelt és csitítgatott, de csak jobban sírtam. Mire összeszedtem magam jópáran megbámultak és nevettek ki. Bár akkor nem érdekelt volna az sem, ha arcon köpnek is. Dadogva meséltem el Lettinek a szilveszter este történteket. Letaglózva hallgatta a sztorit, majd ahogy a végére értem még jobban megölelt.
 - Jaj, Drágám! Te bizony menthetetlenül belezúgtál! – nem tudom, hogy ezzel nyugtatni akart-e, ha igen, nem járt sikerrel, csak még jobban rám jött a zokogás. Igaza volt. Kevesebb mint egy nap alatt szerelmes lettem Castielbe, ami nem csak kimondva szánalmas.
 - Tudod mit? – tolt el magától Letti, és bátorítóan megszorította a vállam. – Bemegyünk a mosdóba, megigazítom a sminked és meghódítod a srácot!
 - Ez hü-hü-hü-lyeség – dadogtam. – Nem akar e-e-engem. Magamat bán-ta-a-anám.
 - Figyelj, Margo – nézett komolyan a szemembe Letti. – Tudom, hogy elkéstem a barátnős lelki dömpinggel, de te nem vagy rossz parti. Egész elviselhető tudsz lenni, ha akarsz. Ha félrerakod az egód, és mosolyogsz, nevetsz. Egy kicsit légy bevallásos az Isten szerelmére! Ne keseredj már meg tizennyolc évesen! Élvezd az életet! Lehet Castiel megbánt és otthagy, de legalább megpróbáltad. Semmi sem fog az öledbe hullani, Margo, ha nem próbálkozol és nem kockáztatsz. Sosem tudhatsz semmit sem biztosra. Lehet Castiel visszautasít egyből, vagy szexeltek egy jót és utána dob, vagy összejöttök és együtt maradtok míg világ a világ… De sosem fogod megtudni, ha csak ülsz. Kelj fel és élj!
Nem tudtam reagálni Letti ösztönző beszédére, mert a banda hirtelen elhallgatott. A színpad felé kaptam a tekintetem. Castiel nyakában csak úgy lógott a gitár, hitetlenkedve bámult rám, mint aki szellemet lát. Majd ahogy összeakadt a tekintetünk a nevemet olvastam le a szájáról, lekapta a válláról a gitárt, a színpadról leugorva felém indult. A dobos és az énekes dühödten szóltak utána, de ő csak engem nézett.
A füleben hallottam a saját szívverésem, teljesen lesokkolódtam. Letti bátorítóan szorongatta a kezem. A szavai ismétlődtek bennem. Kockáztass…
 - Nekem ez nem megy – motyogtam. Feltápászkodtam és rohanni kezdtem a legközelebbi kijárat felé. Letti és Castiel is a nevemet kiáltották, de nem törődtem velük.
A magassarkúmat levéve rohantam az esőben. Már ahogy kiléptem bőrig áztam, a ruhám teljesen a testemre tapadt, a hajam pedig a nyakamra ragadt. Nem tudok kockáztatni. Nem tudom a véletlenre bízni magam. Nem tudok úgy tenni, mintha nem számítana, mert igenis számít. Nem tudok olyan könnyen tovább menni, ahogy Letti teszi. Megrekedtem, és fogalmam sincs merre kellene lépnem, merre lenne a helyes út. Castiel az, vagy a továbblépés?
Castiel pár sarok után utolért, megragadta a derekam és a kemény mellkasához rántott. Szorosan a karjába zárt, ugyanolyan vizes volt, mint én, de mégis meleg áradt belőle. Alig kaptam a levegőt a kimerültségtől és a közelségétől. Ő is zihált, két keze közé vette az arcom, kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Teljesen elgyengültem az érzelmekkel teli szürke szemétől, de erőt vettem magamon és ellöktem a kezét. Megálltam vele szemben, próbáltam nem olyan képet vágni, mint egy kivert kiskutya, számon kérően bámultam rá.
 - Figyelj, én sajnálom – kezdte. A zsebébe süllyesztette a kezét. – Semmi személyes nem volt abban, amit tettem. Ne hidd egy percig se, hogy azért hagytalak ott, mert szar vagy. Egyáltalán nem vagy szar. Te…
 - Castiel – szakítottam félbe. Nem akartam hallani a szépítést.
 - Én egyszerűen ilyen vagyok! – tárta szét a karját. – Megdugtok egy csajokat és otthagyom őket. Téged is otthagytalak, de ahogy kiléptem az ajtón hiányoztál. – közelebb lépett hozzám, újból összeért a mellkasunk. Fölém magasodott, szeme elsötétült, de nem tudtam kiolvasni belőle, milyen érzelemtől. – Hiányzott a mosolyod, a nevetésed, a hangod, a humorod, a hülye gondolkozási módod, az érintésed, a csókod, a bőröd, az illatod. Valamit bekkatintottál bennem, nem tudtalak kiverni a fejemből.
A kezemért nyúlt, és összekulcsolta az ujjainkat.
 - Próbáltalak megkeresni, mindenkit végig kérdeztem abból a rohadt buliból, de senki nem hallott rólad… Azt hittem, csak álmodtalak.
A másik kezét a tarkómra vezette, a homloknak döntötte a sajátját. Bizsergett az egész testem, a torkomban dobogott a szívem. Az ujjaival kis köröket írt le a tarkómon, amitől majdnem kiszaladt egy nyögés a számon.
 - Amikor megláttalak én… Figyelj, Margo. Én nem vagyok egy szent, sokkal jobbat találhatnál, és önző dög vagyok, hogy erre kérlek, de maradj velem.
Álltunk összeölelkezve az utca közepén, a zuhogó esőben, olyan csendben, hogy minden egyes fölhöz érkező vízcsepp hangját hallani lehetett. Castiel a válaszomra várt, könyörgéssel a tekintetében nézett rám, amitől összerezzentem.
Talán a régi Margo elítélte volna Castielt és elment volna, de őt pont a fiú ölte meg. Nem ítéltem el Castielt, sokkal emberibbnek és kézzelfoghatóbbnak tűnt így a vallomás után. Kitérítette a lapjait előttem, most rajtam volt a sor.
 - Tudnod kell rólam, hogy jelenleg nem tudom ki vagyok. Azt hiszem, te is átváltottál bennem valamit, mert nem vagyok többé az az ember, aki voltam. – Castiel meglepve, mégis komoly arccal hallgatott. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Úgy éreztem, minden hiányosságomat, amit eddig rejtegettem a világ elől el kell neki mondanom.
 - Nem tudok normálisan cipőt kötni, sem kulturáltan pálcikával enni. Borzalmas sofőr vagyok, egyszer elütöttem egy galambot, és olyan bűntudatom lett, hogy eltemettem és vettem virágot is a sírjára. Nem tudok kommunikálni normálisan az emberekkel, talán ezt hívják antiszociálisnak. De nincsenek rossz szándékaim, vagy ilyesmi – makogtam össze-vissza. Hihetetlenül kínosnak éreztem, hogy már másodjára játszom el ezt előtte, a fejem paradicsomra kezdett hasonlítani. De Castiel ugyanúgy reagált, mint az első esetnél, nevetett.
 - Őrült vagy – suttogta az ajkaimra mosolyogva. – Imádom.
Elmosolyodtam, és Castiel szájára tapadtam. Gyengéden és hosszan csókolóztunk, nem siettünk sehová sem. Úgy éreztem, hogy a karjai között hazaértem.
Miután szétváltunk a fiú mosolyogva megragadta a kezem és húzni kezdett, sétára invitálva. Értetlenül meredtem rá.
 - A klubb a másik irányban van – mondtam. – Nem kéne visszamenned?
Féloldalas vigyorra szaladt a szája, megpuszilta a homlokomat, és húzni kezdett.
 - Leszarom.
Én is azt tettem.







1 megjegyzés:

  1. Imádtam!
    Úristen! Rettenetesen tetszett! Remélem te csaj még írsz a blogra, mert nagyon tetszik a stílusod! Igazán lehetne a következő történeted Kentin központú :3

    Másenyka

    VálaszTörlés

Kedves Olvasó!
Ha eljutottál idáig, akkor vagy teljesítettél egy epizódot vagy egy történet végére értél. Mind a két esetben arra kérlek, hogy hagyj nyomot magad után. A végigjátszásokkal kapcsolatban azért, hogy tudjam, segített-e, a történetekkel kapcsolatban pedig azért, hogy az írója tudja, mit alkotott!
Fontos a visszajelzés, csak néhány percet vesz igénybe!

Köszönöm