Kedves Csábítók!
Nem, nem feledkeztem meg Castiel és Margo történetéről, csak nem akartam két történetet egy nap hozni, ezért kerül fel csak most, bár így is egyszerre jelent meg, mert nem akartam péntekig húzni... Higgyétek el, megérte rá várni:D
Jó olvasást kívánok hozzá!
2. rész
A büszkeségemet megőrizve
hazudhatnék az elmúlt két hét eseményiről, de nem fogok. Nehezen kaptam össze
magam, az első pár napot sírással, és a magam szidásával töltöttem a sírás
miatt. Mély nyomott hagyott bennem az a vörös ördög, egyszerűen nem tudtam kiverni
a fejemből. Ahogy feküdtem esténként az ágyamban és lehunytam a szemem éreztem
a leheletét az arcomon, a simogatását az egész testemen. Tudom, szánalmas,
magamat a pokolba kívántam e miatt, de mégis a rákövetkező este megismételtem.
Hiányzott. Úgy, mint még senki
más. Egy éjszaka alatt képes volt beleinni magát a bőröm alá, és sehogy sem
tudtam onnan kirázni, szinte mindig rá gondoltam.
Nem volt nehéz megtalálni. Körbe
kérdezősködtem a sulimban, nem kellett sokat kutatnom, majdnem mindenki
ismerte. A szomszédos állam iskolájába jár, a Sweet Amorisba, és egy
szoknyapecér rosszfiú. Az én szerencsém…
Többször is eljátszottam a
gondolattal, hogy vonatra szállok és megkeresem, a nyakába borulok és mindent
megbocsátok neki, de végül hála az Istennek észhez tértem. A bennem megbújó
feminista nem engedte, hogy ennyire alárendelődjek egy fiúnak, akinek épphogy a
nevét tudom.
Többé nem voltam a régi Margo.
Nem tudtam fapofával élni, utat törtek bennem az olyan érzések és gondolatok,
amiket két hete mélyen elítéltem volna. De nem akartam, hogy bárki tudjon
arról, hogy lealacsonyodtam az álmodozó kamaszlány szintre. A suliban kerültem
mindenkit – igaz előtte is ezt csináltam, de most még szakkörökre se mentem el.
Letti halványan érzékelte, hogy valami baj van, de őt se volt nehéz lekoptatni.
Még hogy legjobb barát…
* * *
Három hét telt el, kínkeserves három hét. A többektől elzárkóztam, de a
magányom csak Castieltől volt hangos, akit a legjobban el akartam felejteni.
Utáltam a fiút, amiért ennyire tönkretett. Meggyilkolta a régi énem, sehogy sem
találtam már a helyem, úgy éreztem a saját magam árnyéka vagyok. Utáltam,
amiért magányba taszított. De a legjobban azért utáltam, amiért annyira
szerettem.
A suliban elzárkózni a többiektől
nem volt nehéz feladat, csak az ebédszünetet kellett kibírnom, az volt csak
megpróbáltatás. Általában a könyvtárban étkeztem, oda senki sem tévedt be,
legfeljebb csak végzősök taperolni egymást a polcsorok között.
De a hét elején Letti újra
elkezdett ostromolni a baromságaival. Valami koncertre akart menni, és
mindenképp el akart engem cipelni.
- Jót tenne neked, felvidítana! – győzködött. – Állítólag a banda
eszméletlen, és én nem a legjobb barátnőm nélkül akarom megnézni!
Eddig hárítottam, de Letti nem az
az ember, aki könnyen feladja.
Ma, az ebédszünet közepén betört
a könyvtárba, mint egy fejvadász végigpásztázta a területet, majd ahogy kiszúrt
rögtön felém indult. Semmi kedvem nem volt hozzá, ha nem az egyetlen bejáraton
át jött volna simán lelépek, de így esélytelen volt.
Annyit beszélt, hogy a végén
szédültem tőle. A könyvtárosnő folytonos pisszegése és Letti idegesítő,
magashangú spikálosa túl sok volt, végül feladtam és beadtam a derekam. És nem
lett volna elég Letti, de a könyvtáros kizavart minket a rejtekhelyemről a hangoskodásért,
így nem volt más választásom, mint ülni a folyosón Lettivel, aki csak mondta és
mondta. És valószínűleg sosem mehetek már vissza a könyvtárba. Most komolyan,
ki az a szerencsétlen, akit kirúgnak egy könyvtárból?
Ne válaszolj.
* * *
Lettivel megbeszéltük, hogy a
koncert helyszíne találkozunk egy órával a kezdés előtt, mert összejött a
dobossal és szeretne egy kis időt tölteni az öltözőben vele előtte, de engem is
visz, hogy nehogy azt higgyék az emberek, hogy csak dugni jött. Nem értem, hogy
ennek a megcáfolására – ami az igazság volt – miért kellek, de rögtön megkaptam
a választ. Pedig nem kérdeztem.
- Ha veled megyek, akkor jószívűnek néznek,
mivel merek mutatkozni veled – magyarázta a közöttünk húzódó ellentétekre
utalva. A régi Margo ezért nem haragudott volna meg, hisz igaza volt. Letti az
önbizalmának és testi adottságainak (na meg persze a szemérmesség teljes
hiányának) köszönhetően mindig mindenben jobb volt nálam. Ez nem zavart sosem,
még az se nagyon érintett meg, hogy többen a hátam mögött az ő kutyájának vagy
lábtörlőjének hívtak, mert megnyugtatott a tény, hogy ez akár két év múlva
teljesen jelentéktelen lesz. Én sikeres leszek, Letti megreked majd a saját
hülye kis életében, férfiak fogják eltartani, vagy épp kihasználni, és ő majd
nem tud majd semmit sem kezdeni a helyzettel, mert sosem az használta az eszét.
Most, hogy ezt végig gondoltam,
hátha megnyugtat, pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Fájdalmasan mart
belém, hogy még az egyetlen ember, aki viszonylag kedvel a korosztályomban is
ilyen mélyen alábecsül. Igaz nem voltam olyan tedd-ki-amid-van lány, mint Letti,
de nem voltam ronda. Százhetven centi magas vagyok, az idomaimmal teljességgel
meg vagyok elégedve. Igaz a mosolyom nem a legszebb és a szememnek és
keményszar színe van (anyám mindig felháborítva kijavít, hogy az én szemem
mogyoróbarna, de hagyjuk már), de nem vagyok annyira rossz. Megvan a kellő
intelligenciám és humorom, hogy a hiányosságaimat pótolni tudjam, csak eddig
senkit sem érdekelt. Hogy várják el az emberek, hogy bizonyítsak, amikor esélyt
se adnak?
Természetesen nem mentem el a
megbeszélt időpontra a klub elé. Letti vagy negyedóráig ostromolta a telefonom,
majd feladta. Meglepődtem ezen, de tudhattam volna, hogy Letti sosem adja fel.
Alig telt el öt perc, már a szobámban volt, a ruhásszekrényemet kutatta át egy
’vállalható’ ruhadarab után, majd hozzám vágott egy fekete miniruhát. Fogalamam
sincs, miért vannak ilyenek a szekrényemben, magamtól biztos nem vettem volna fel
a fekete, csipkés, alig a fenekemig érő darabot. Biztos Letti vett rá
valamikor, hogy megvegyem.
- Oké, figyelj! – kezdte a kiselőadást, aminek már akkor vártam a végét,
mikor még el sem kezdődött. – Nem tudom mi van veled az elmúlt hetekben,
sejtem, hogy a bulin történt valami, de felesleges lenne rákérdeznem, hisz
úgyse árulnád el, szóval kímélj meg a hisztidtől, és magadat is! Engedd el,
bulizz, felejts!
Kikerekedett szemekkel néztem rá.
Egyrészt az évek során, amikor együtt lógtunk sosem érdekelte, mi van velem.
Csak kellett neki egy rondább barátnő és egy olyasvalaki, akinek elpanaszolhat
mindent, és vele megy a hülyeségbe. Másrészt Letti sosem a bölcs tanácsairól
volt híres, de ez most nem volt akkora marhaság, sőt.
Sóhajtva tápászkodtam fel és kerestem
magamnak egy elfogadható ruhát. Öt perc alatt magamra erőszakoltam a szűk,
vörösbor színű csodát, kivasaltam a hajam, majd Letti kisminkelt. A számra
sötét rúzs került, amitől nagyobbnak tűnt, a szemem pedig füstös árnyalatot
kapott. Letti rám erőszakolt egy kihívóbb tűsarkót, és már indultunk is.
* **
Leintettünk egy taxit, amivel hamar
odaértünk a helyszínre, Lettinek még volt húsz perce a pasijára.
Ahogy megérkeztünk Letti rögtön a
backstage-hez kezdett húzni. A fekete hajú dobos rögtön felkapta a fejét Letti
érkezésére, kaján vigyor jelent meg az arcán. Rögtön ölbe kapta Lettit és az
öltözők felé kanyarodott vele.
- Viktor, kezdésre mindenképp légy kint! –
parancsolt rá egy elég különös kinézetű figura. Viktoriánus kort idéző ruhát
viselt, a szeme felemás volt, az egyik borostyán, míg a másik smaragd. Ő
legalább, ha egy kicsit is tudomást vett a létezésemről, udvariasan biccentett
az irányomba, amit én viszonoztam. A srác mélyen beletemetkezett a munkába, egy
jegyzetfüzet fölé hajolva írogatott. A tekintetem végig járta a szobát.
Hangmérnökök kerülgették egymást, teljes volt a káosz, de én ebben a káoszban
is észrevettem. A sarokban ült, gitárral az ölében. Teljesen beléfeledkezett a
zenélésbe, a karján kirajzolódtak az izmok a gitár pengetése közben, az arca
talán még vonzóbb volt, mint emlékeztem. Hát innen volt ismerős! Letti már
decemberben mutatta a srácok bandáját… rájöhettem volna a párhuzamra…
Csak álltam az ajtóban és leplezetlenül
bámultam Castielt. Az ajtófélfába kapaszkodtam, a lábaim gyengék voltak, a
szívem ezerrel vert, egyszerre vert le a veríték és rázott ki a hideg. Minden
porcikám kívánkozott utána, az ölésére, a csókjára, hallani akartam a
nevetését. Kiszáradt a szám és szédültem. Kábán támolyogtam ki, majd rogytam le
a bárpulthoz. Próbáltam összeszedni magam, de darabokra hullottam, és bárhogy
akartam összeilleszteni magam, a darabjaimat messzire fújta a szél. A felkavart
enyhe kifejezés arra az érzelemrohamra, ami átvonult rajtam. A szívem és a
testem a karjába vetette volna magát, de az eszem mindig hangosabb volt. Nem
volt jó ötlet. Semmit nem érnék azzal, hogy kiszolgáltatom magam neki. Ő
legfeljebb megint eljátssza velem ugyanazt, mint januárt elsején, majd megy
tovább, és pedig újra kevesebb leszek.
Italt rendeltem, mire Letti végre
megérkezett és megkezdődött a koncert volt már bennem egy kis pia. A hirtelen
bevitt nagymennyiségű alkoholtól hányingerem lett, csak forgattam a kezemben a
poharat, és vártam, hogy elmúljon. Letti vidáman, szexszagúan ült le mellém.
Nem törődött a ruhája megigazításával, sem a hajáéval. Tudatni akarta
mindenkivel, hogy ő a dobossal kefélt, kajánul vigyorgott mindenkire, aki csak
szembejött vele.
Rám is rám vigyorgott, de amint
meglátott lehervadt az arcáról. Az arcára volt írva, hogy még annál is
borzasztóbban néztem ki, mint ahogy éreztem magam. Ami nem kis teljesítmény.
- Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten.
Összeszorítottam az ajkaim, de amikor meghallottam Castiel hangját, ahogy
becsatlakozott az éneklésbe a színpadon, és a lányok reakcióját erre kiszakadt
belőlem a sírás. A kezembe temettem az arcom és rázott a zokogás, talán jobban,
mint január elsején. Letti rögtön átölelt és csitítgatott, de csak jobban
sírtam. Mire összeszedtem magam jópáran megbámultak és nevettek ki. Bár akkor
nem érdekelt volna az sem, ha arcon köpnek is. Dadogva meséltem el Lettinek a
szilveszter este történteket. Letaglózva hallgatta a sztorit, majd ahogy a
végére értem még jobban megölelt.
- Jaj, Drágám! Te bizony menthetetlenül
belezúgtál! – nem tudom, hogy ezzel nyugtatni akart-e, ha igen, nem járt
sikerrel, csak még jobban rám jött a zokogás. Igaza volt. Kevesebb mint egy nap
alatt szerelmes lettem Castielbe, ami nem csak kimondva szánalmas.
- Tudod mit? – tolt el magától Letti, és
bátorítóan megszorította a vállam. – Bemegyünk a mosdóba, megigazítom a sminked
és meghódítod a srácot!
- Ez hü-hü-hü-lyeség – dadogtam. – Nem akar
e-e-engem. Magamat bán-ta-a-anám.
- Figyelj, Margo – nézett komolyan a szemembe
Letti. – Tudom, hogy elkéstem a barátnős lelki dömpinggel, de te nem vagy rossz
parti. Egész elviselhető tudsz lenni, ha akarsz. Ha félrerakod az egód, és
mosolyogsz, nevetsz. Egy kicsit légy bevallásos az Isten szerelmére! Ne
keseredj már meg tizennyolc évesen! Élvezd az életet! Lehet Castiel megbánt és
otthagy, de legalább megpróbáltad. Semmi sem fog az öledbe hullani, Margo, ha
nem próbálkozol és nem kockáztatsz. Sosem tudhatsz semmit sem biztosra. Lehet
Castiel visszautasít egyből, vagy szexeltek egy jót és utána dob, vagy
összejöttök és együtt maradtok míg világ a világ… De sosem fogod megtudni, ha
csak ülsz. Kelj fel és élj!
Nem tudtam reagálni Letti
ösztönző beszédére, mert a banda hirtelen elhallgatott. A színpad felé kaptam a
tekintetem. Castiel nyakában csak úgy lógott a gitár, hitetlenkedve bámult rám,
mint aki szellemet lát. Majd ahogy összeakadt a tekintetünk a nevemet olvastam
le a szájáról, lekapta a válláról a gitárt, a színpadról leugorva felém indult.
A dobos és az énekes dühödten szóltak utána, de ő csak engem nézett.
A füleben hallottam a saját
szívverésem, teljesen lesokkolódtam. Letti bátorítóan szorongatta a kezem. A
szavai ismétlődtek bennem. Kockáztass…
- Nekem ez nem megy – motyogtam.
Feltápászkodtam és rohanni kezdtem a legközelebbi kijárat felé. Letti és
Castiel is a nevemet kiáltották, de nem törődtem velük.
A magassarkúmat levéve rohantam
az esőben. Már ahogy kiléptem bőrig áztam, a ruhám teljesen a testemre tapadt,
a hajam pedig a nyakamra ragadt. Nem tudok kockáztatni. Nem tudom a véletlenre
bízni magam. Nem tudok úgy tenni, mintha nem számítana, mert igenis számít. Nem
tudok olyan könnyen tovább menni, ahogy Letti teszi. Megrekedtem, és fogalmam
sincs merre kellene lépnem, merre lenne a helyes út. Castiel az, vagy a
továbblépés?
Castiel pár sarok után utolért, megragadta
a derekam és a kemény mellkasához rántott. Szorosan a karjába zárt, ugyanolyan
vizes volt, mint én, de mégis meleg áradt belőle. Alig kaptam a levegőt a
kimerültségtől és a közelségétől. Ő is zihált, két keze közé vette az arcom,
kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Teljesen elgyengültem az érzelmekkel teli
szürke szemétől, de erőt vettem magamon és ellöktem a kezét. Megálltam vele
szemben, próbáltam nem olyan képet vágni, mint egy kivert kiskutya, számon
kérően bámultam rá.
- Figyelj, én sajnálom – kezdte. A zsebébe
süllyesztette a kezét. – Semmi személyes nem volt abban, amit tettem. Ne hidd
egy percig se, hogy azért hagytalak ott, mert szar vagy. Egyáltalán nem vagy
szar. Te…
- Castiel – szakítottam félbe. Nem akartam
hallani a szépítést.
- Én egyszerűen ilyen vagyok! – tárta szét a
karját. – Megdugtok egy csajokat és otthagyom őket. Téged is otthagytalak, de
ahogy kiléptem az ajtón hiányoztál. – közelebb lépett hozzám, újból összeért a
mellkasunk. Fölém magasodott, szeme elsötétült, de nem tudtam kiolvasni belőle,
milyen érzelemtől. – Hiányzott a mosolyod, a nevetésed, a hangod, a humorod, a
hülye gondolkozási módod, az érintésed, a csókod, a bőröd, az illatod. Valamit
bekkatintottál bennem, nem tudtalak kiverni a fejemből.
A kezemért nyúlt, és
összekulcsolta az ujjainkat.
- Próbáltalak megkeresni, mindenkit végig
kérdeztem abból a rohadt buliból, de senki nem hallott rólad… Azt hittem, csak
álmodtalak.
A másik kezét a tarkómra vezette,
a homloknak döntötte a sajátját. Bizsergett az egész testem, a torkomban
dobogott a szívem. Az ujjaival kis köröket írt le a tarkómon, amitől majdnem
kiszaladt egy nyögés a számon.
- Amikor megláttalak én… Figyelj, Margo. Én
nem vagyok egy szent, sokkal jobbat találhatnál, és önző dög vagyok, hogy erre
kérlek, de maradj velem.
Álltunk összeölelkezve az utca
közepén, a zuhogó esőben, olyan csendben, hogy minden egyes fölhöz érkező
vízcsepp hangját hallani lehetett. Castiel a válaszomra várt, könyörgéssel a
tekintetében nézett rám, amitől összerezzentem.
Talán a régi Margo elítélte volna
Castielt és elment volna, de őt pont a fiú ölte meg. Nem ítéltem el Castielt,
sokkal emberibbnek és kézzelfoghatóbbnak tűnt így a vallomás után. Kitérítette
a lapjait előttem, most rajtam volt a sor.
- Tudnod kell rólam, hogy jelenleg nem tudom
ki vagyok. Azt hiszem, te is átváltottál bennem valamit, mert nem vagyok többé
az az ember, aki voltam. – Castiel meglepve, mégis komoly arccal hallgatott.
Nem tudtam, mit mondhatnék még. Úgy éreztem, minden hiányosságomat, amit eddig
rejtegettem a világ elől el kell neki mondanom.
- Nem tudok normálisan cipőt kötni, sem
kulturáltan pálcikával enni. Borzalmas sofőr vagyok, egyszer elütöttem egy
galambot, és olyan bűntudatom lett, hogy eltemettem és vettem virágot is a
sírjára. Nem tudok kommunikálni normálisan az emberekkel, talán ezt hívják
antiszociálisnak. De nincsenek rossz szándékaim, vagy ilyesmi – makogtam
össze-vissza. Hihetetlenül kínosnak éreztem, hogy már másodjára játszom el ezt
előtte, a fejem paradicsomra kezdett hasonlítani. De Castiel ugyanúgy reagált,
mint az első esetnél, nevetett.
- Őrült vagy – suttogta az ajkaimra
mosolyogva. – Imádom.
Elmosolyodtam, és Castiel szájára
tapadtam. Gyengéden és hosszan csókolóztunk, nem siettünk sehová sem. Úgy
éreztem, hogy a karjai között hazaértem.
Miután szétváltunk a fiú
mosolyogva megragadta a kezem és húzni kezdett, sétára invitálva. Értetlenül
meredtem rá.
- A klubb a másik irányban van – mondtam. –
Nem kéne visszamenned?
Féloldalas vigyorra szaladt a
szája, megpuszilta a homlokomat, és húzni kezdett.
- Leszarom.
Én is azt tettem.
Imádtam!
VálaszTörlésÚristen! Rettenetesen tetszett! Remélem te csaj még írsz a blogra, mert nagyon tetszik a stílusod! Igazán lehetne a következő történeted Kentin központú :3
Másenyka