Cserediák: 3. fejezet - Az utolsó napok

Kedves Olvasók! 

Megérkezett a következő fejezet, remélem tetszeni fog, habár még nem igazán indulnak be az események... A következő fejezetben azonban már elkezdődik az iskola és jobbnak láttam, ha most ismerkedtek meg néhány diákkal.

Van ötletetek, mi legyen az iskola neve? Kommentbe várom a véleményeket! :D

Eddig történt: Candy megérkezett Ausztráliába és Dakehez került, mert befogadó családjában gondok adódtak. Kezd megismerkedni az ottani szokásokkal és telnek az első napjai, hamarosan iskola is lesz.

3. fejezet – Az utolsó napok

Hamar teltek a napok, Dake mindent megmutatott, amit lehetett, elvitt körtúrára is Sydneybe. Megkérdezte, mit szeretnék megnézni, és miután felsoroltam mindent, ami szerepel egy útikalauzban, megnyugtatott, hogy ő az igazi várost fogja elém tárni. És majd tavasszal elmegyünk kengurogolni is – bármit akar ez jelenteni.

Sydney szélén laktak, nem messze az iskolától, de majdnem egy óra volt, amíg beértünk a városba autóval. Hatalmas volt, óriási távolságok voltak. Párizs sem kicsi, de törpének éreztem magam itt, főleg az emberek mellett... Nem ehhez vagyok szokva, mindenki árnyékot vet rám – bár legalább nem égek le a napon. Eddig a vállukig azért szoktam érni, de most majdnem mindenkinek a mellkasával nézek szembe. Nem tetszik.

Bár bulizni nem akartam elmenni, először meg szerettem volna ismerni néhány embert és ki akartam alakítani egy baráti kört is, de itt az új embert mindenki meg akarja ismerni. Mintha valami kiállítási tárgy lennék, azonnal mindenki tudta, hogy megérkeztem, és hogy micsoda galiba áll fenn. Már most pletykálnak rólam, pedig nem is csináltam még semmit. Rólam nem szoktak csak úgy pletykálni… Mindig jó lány voltam, aki a szabályok szerint játszik és csak botrányos barátnőim miatt szoktam a középpontba kerülni, nem önmagam miatt… Persze, nem vagyok antiszociális, de nem is szeretek folyton a figyelem központja lenni. Inkább csak a kör része vagyok.

Dake megígértette velem, hogy legalább egyszer kiélvezem, hogy itt vagyok és igazi ausztrál módra fogok ünnepelni. Rábólintottam, habár nem tudtam, mit takar ez az egész. Igazából csak nem akartam, hogy tovább nyúzzon. Homályosan mondott el mindent, de megnyugtatott, hogy nem kell semmi komolytól tartanom, náluk nem szokás, mint Európában, drinking game köröket játszani és addig inni, amíg el nem ájul mindenki. Ezt kicsit sértésnek vettem, mert ez sem igaz minden európaira. Sőt! Ez nagyon ritka az én ismerősi körömben! Nem vetjük meg az alkoholt, de nem megyünk úgy bulizni, hogy már hulla részegek vagyunk és a világunkat sem tudjuk. Inkább egy jó kis házibuli, amit rendezni szoktunk. De azért ez nem így működik, nem tudom, honnan szedte ezeket a marhaságokat... Ez azzal ér fel, mintha én megkérdezném tőle, hogy hol van a házi kenguruja, amivel iskolába jár vagy amivel bokszedzést tart… Sztereotípiák…

A szülei két nappal előbb el tudtak szabadulni a munkából, így a szüleimet is meg tudtam nyugtatni, hogy rendben vagyok és nem történik semmi helytelen.

Aranyosak voltak, azonnal azzal kezdték, hogy sűrűn elnézést kértek, amiért nem tudtak előbb érkezni. És azért is, mert őszig körülbelül csak hétvégente lesznek otthon, annál előbb nem tudják átütemezni a munkájukat. Saját vállalkozásuk van, és folyton utaznak az országon belül, gyakran mennek külföldre is. Megérettem és feljegyeztem magamnak, hogy anyának és apának csak hétvégén számolhatnak be az eseményekről és meg kell őket kérnem, hogy ezt az apró információt hallgassák el a szüleim elől, különben ideutaznak értem a végén. Ezt nem is lesz olyan nehéz elmagyarázni, az lesz az indokom, hogy tanulok és ez így is lesz. Szükségem lesz legalább egy hónapra, amíg belerázódok az itteni rendszerbe.

Semmi szükség arra, hogy az eddiginél is nagyobb felfordulás legyen körülöttem, szürke egérré kell válnom, legalább az elején. 

* * *

A kedvenc helyem a ház terasza lett, nagyon jókat lehet ott napozni, alig néhány nap alatt olyan színem lett, mint egy igazi ausztráliainak. Bár fel is hólyagosodott a vállam, mert naivan első nap nem kentem be magam, de a bőröm nem bírja ezt az erős napsütést. Ez nem Párizs, ahol nyáron kalap legfeljebb divatból van az emberek fején.

Dake beszédét is már teljesen megértem, és az elmúlt napokban már egyre kevesebb szót mondok franciául. Kezdek átállni az itteni létre, éjjelente se ébredek már fel, és nem kell hajnalba átrendeznem a szobám, mert nem tudok aludni.

– Mit csinál az én kedvenc európaim a mai napon? – visított Dake, kikapva a kezemből az aktuális an olvasott könyvem.

– Feltételezem nem fejezi be a könyvet, amit elkezdett olvasni…

– Elmegyünk a városba! Bemutatlak néhány embernek és kicsit ismerkedünk! Lemegyünk a partra, megtanítalak majd szörfözni, élvezd ki a nyarat! Suliban csak minden második héten jutunk le a partra. De partot lehet inkább ma kihagyjuk és inkább csak ismerkedünk. Aztán jövő héten szörfözünk! 

– De rossz nektek…. – forgattam szemeim. A Szajna partjára jutottam le utoljára, nemhogy óceánban úszkáljak.

– Cápák meg ilyesmik nem lesznek, biztonságos helyre viszlek – kacsintott rám, és hozzám vágta a fürdőruhám. – Vedd fel, hátha meggondolják maguk a többiek és inkább a strandra megyünk.

Nem tudtam eldönteni, hogy az felháborító, hogy a cuccaim között turkál vagy az, hogy eddig fel sem merült bennem, hogy valami megesz, most pedig csak erre tudok gondolni…

Becaplattam a szobába és átöltöztem, egy lenge egyberészes ruhát vettem fel, épp eltakarta a fürdőruhám. Egy kényelmes topánkát vettem mellé, és olyan hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, ahogy tudtam. Jelezni akartam, mennyire bosszant ez a fajta viselkedés. Második nap megállapodtunk néhány alapvető szabályban. Ilyen például a nem mászkálunk boxerben a házban. Azt nem köthetem ki neki, hogy vegyen pólót, de szerencsére figyel erre is. Eléggé zavarba ejtő, amikor félmeztelenül mászkál. Arra is volt példa ebben a néhány napban, hogy jöttem ki a szobából, ő pedig Ádám kosztümben flangált. Ki se dugtam aznap az orrom, még az ajtót is bezártam kulcsra. Amikor próbált velem beszélni, csak franciául visszamorogtam neki, hogy hagyjon békén.

Azóta nem csinál ilyet, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy sok lánnyal fogok összefutni az egy év alatt. Már párszor hozott haza magával lányokat (kettőt, legfeljebb hármat), de olyan is volt, hogy csak úgy beállítottak. Ez a srác egy szoknyapecér… És apát ezek után nyugtassam meg, hogy minden rendben van…

– Megint agyalsz… – vetette oda nekem Dake, miközben a konyhában csordultig töltöttem a poharam.

– Csak azon gondolkodtam, hogy van-e barátnőd.

– Szabad ember vagyok, inkább kiélvezem az életet – mosolygott rám egy kacsintás kíséretében. – Bármikor bejöhetsz a szobámba, szívesen fogadlak.

– Lehet tényleg másik családot kellene keresnem… – forgattam a szemeim és kiittam a gyümölcslevem. – Azt hittem ezt már megbeszéltük... – néztem rá erélyesen.

– Külföldiekkel nem kezdek, szóval nem kell tartanod ilyesmitől. Jobb kedvelem az ausztrál lányokat, és igen, megbeszéltük. Nem kell tőlem tartanod – kacsintott rám.

– Nem tudom, ezen most megsértődjek, vagy örüljek inkább... Hova megyünk konkrétan?

– Ebédelni!

– Azt kérdeztem hova.

– Ha mindent elmondok, nem lesz meglepetés.

– Attól, hogy elmondod a hely nevét, nem fogom tudni, hova megyünk. Tudod nagyon jól, hogy semmit sem ismerek itt.

– Na, gyere, menjünk – fogott kézen és már benn is ültem a kocsiban.

Kicsit féltem, hogy új embereket ismerek meg, akik engem már ismernek. Szeretek ismerkedni, de a saját tempómban. És úgy terveztem, hogy egy hónapig kisegér leszek...

Sajnos az út rettenetesen rövidnek tűnt, pedig eddig olyan hosszúak voltak... most bezzeg pillanatok alatt eltelt.

Nagyon sokszor meggondoltam magam út közben, hogy inkább elfutok, de végül rábeszéltem magam, hogy ez most a kalandok időszaka, élményeket kell gyűjtenem, nem gubózhatok be.  Kisegér lehetek majd otthon! Azért jöttem ide, mert új dolgokat akartam megismerni. Az életrajzomban jól mutat ugyan ez az egy év külföldi tanulás, de élmények nélkül meg sem éri.

Dake kisegített a kocsiból, és bevezetett egy pizzázóba. Benn kellemes hangulat volt, világos volt minden, hatalmas ablakok voltak a falak helyén, amik mind nyitva voltak. Négy-öt asztal össze volt tolva és hatalmas társaság ülte körül. Fiúk lányok egymáson, egymás mellett. Amint odaértünk, mind elhallgattak és rám szegeződött az összes szempár. Teljesen lesokkoltam, vagy tizenöt ember lett volna kíváncsi rám. Dake szerencsére kimentett, és gyorsan bemutatott a többieknek. Elhadarta mindenki nevét, de egyszerűen nem tudtam megjegyezni az összeset. A népszerű neveket, mint Sam, Tom és Adam könnyen archoz tudtam párosítani, de olyan neveket is hallottam, amit még életemben nem. Leginkább ez a lányokra volt igaz, nagyon hosszúak a neveik, és furcsák, mint a Dakota. Lehet, hogy ez csak európai mivoltomból fakad, de idővel biztosan hozzászokom.

Lettinek feltétlenül el kell mesélnem majd, hogy mennyi csinos pasi van. Amikor pakoltunk, a lelkemre kötötte, hogy minden jó pasiról beszámolok majd. Lehet egyszerűbb lenne, ha egy videokamerát szerelnék a homlokomra…

– Szóval, Candy… igaz? – fordult felém egy srác, aki talán Adam. – Milyen megfontolásból választottad becses kis országunkat? – mosolygott teli szájjal.

Legszívesebben felsoroltam volna az érveimet, hogy milyen okokból, de amikor elmondtam Dakenek, kinevetett, és azt mondta, hogy hanyagoljam az effajta bemutatkozást, mert strébernek és merevnek mutatkozom.

– Ide csak a kiváltságosok jöhetnek, nekem meg szerencsém volt – feleltem egyszerűen. Félig igaz volt. – Világot kell látni – mosolyogtam vissza. Ennél frappánsabb válasz nem telt ki tőlem.

Mindenki hangosan felnevetett, engem pedig teljesen elöntött a pír. Éreztem, ahogy a fülem is vörös lett, égett az arcom. Nem tudtam, mi ennyire vicces, de abban biztos voltam, hogy rosszat mondtam. Még lehetek kisegér?

– És van barátod? – paskolta meg maga mellett a helyet egy szőke lány. Szakasztott Dake volt, női kiadásban. Leültem mellé, de legszívesebben elfutottam volna.

– Nincs, de ha lett volna, akkor biztos szünetet tartanánk erre az egy évre. Nem várhatom el tőle, hogy egy évig egyedül legyen.

– Ez érdekes – húzta fel a szemöldökét.

– Ha elmenne a párom Európába, biztos nem engedném meg, hogy dobjon. Majd amikor visszajön, megbeszéljük, mennyit változtunk. Furcsa felfogásod van – vázolta fel a helyzetet. Szépen beszélt angolul, értettem mindent, amit mondott és ez nagy bátorságot adott.

– Ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor úgyis összehoz minket a Sors. De nem köthetem magamhoz, ennyi idősen. Ha megkérné a kezem, az viszont más helyzet. Akkor még csak rá sem nézhet másra, de még férfira se!

– Bírom ezt a csajt! – visított fel az asztal túl felén az egyik srác, talán Tom. Dake vállába bokszolt és hadart valamit, amit nem tudtam kivenni, túlságosan erős volt az akcentusa.

Nagyon sok mindenről beszélgettünk az ebéd mellett. Örültem, hogy Dake rábeszélt erre és ki tudtam kicsit kapcsolódni. Mindenről beszélgettünk, bár a legtöbb témának hozzám volt köze. Még az is felmerült, hogy Dake kihasználja a helyzetet, de megnyugtattam mindenkit, hogy kulcsra zárva tartom az ajtómat, mert nem az én esetem. Dake ezen látványosan megsértődött, de ezt már egymás között is megbeszéltük, így nem igazán sértett meg a viselkedésével. Nagyon jól éreztem magam és kezdtem úgy érezni, hogy jól fogok mulatni.
Akkor vettem csak észre, hogy mennyi az idő, amikor apa telefonált. Azonnal felvettem és sűrűn elnézést kértem. Elmagyaráztam neki, hogy hol vagyok és mit csinálok. Megígértem, hogy holnap mindenképp beszélünk és bepótoljuk a mait, de olyan jól érzem magam, hogy nem szeretnék hazamenni. Megígértem, hogy nem megyek ma a strand közelébe, mert azt látta a hírekben, hogy valakit megtámadott valami a vízben. Nem akartam veszekedni, ezért beleegyeztem. Majd Dakenek is megmondom, hogy ezt a programot hagyjuk ma ki. Alig három percet beszéltünk telefonon, amikor elköszöntem és letettem.

– Kiscsaj, te aztán nagyon komoly vagy! – ámuldozott Adam.

– Rosszat tettem? – kérdeztem angolul, nem értettem, hogy mi történt, amíg telefonáltam.

– Nagyon szép az anyanyelved – mondta Samantha. Mint kiderült, ő Adam barátnője. – Szerintem ez a tökfejű is erre szeretett volna kilyukadni – mosolygott rám bátorítóan.

– Köszönöm, sokan dicsérik a dallamossága miatt.

– Hogy mondod, hogy szeretlek? – lelkesedett fel Tom.

– Zsöten – feleltem automatikusan.

– Oh, igazán nem kellett volna! De ha így gondolod, akkor járhatunk is – kacsintott rám. Teljesen zavarba hozott, nem gondoltam volna, hogy ilyen irányt fog venni a beszélgetés. Pont olyan, mint a párizsi nagymenő srácok...

Dake azonnal a segítségemre sietett, mint egy hős lovag, és átvette helyettem a szót. Elnézést kért mindenkitől, amiért hazamegyünk, de a telefonhívás is arról árulkodott, hogy a szüleim szeretnének hallani felőlem, mert nagyon aggódnak.

Mindenkitől elköszöntem; itt nem puszival búcsúztak, hanem hatalmas öleléssel. Ennek nem láttam értelmét, ilyen melegben még izzadtan bújjunk is össze… De mindenkit illően visszaöleltem és integettem is, amikor kimentünk az autóhoz.

Dake csak megkérdezte, hogy jól éreztem-e magam, és leginkább a vezetésre koncentrált. Nem is baj, jobb volt így. Meg sem kellett neki említenem, hogy a strandot hanyagoljuk, egyből megértette, miért nem szeretnék menni. A hazaúton végig tudtam pörgetni, hogy mi történt és memorizáltam a megjegyzett arcokat és neveket.

Adam nagydarab, izmos srác, kopaszra borotválta a fejét, mert így gyorsabban tud úszni. Samantha a barátnője, aki szöges ellentéte. Kedves, illedelmes, nem jártatja feleslegesen a száját. Nagyon megkedveltem, bár olyan, mint egy törékeny Barbi porcelán baba.

Tom és Sam tipikus rosszfiúk, mindkettejük frizurája oldalt felnyírt, középen kicsit hosszabbra hagyva, az aktuális divatnak megfelelően. Izmosak, edzettek, bár akik mindennap szörföznek, azoktól ezt el is várja az ember. Egész este ők beszéltek a legtöbbet, mindenhez volt hozzáfűzni valójuk és számtalan bókot is kaptam tőlük.

Beth visszahúzódó ember, vele tudtam a legkönnyebben szót érteni, mert rajong Párizsért, így sok közös témánk volt. Még nem járt sosem a francia fővárosban, de minden vágya, hogy eljuthasson és ott élhessen. Támogattam az ötletét, mert valóban gyönyörű hely.

Dorothy, Carolina, Page és Clare szintén aranyos lányok, velük is tudtam beszélgetni minden témában. Már gyerekkoruk óta barátok, mindent együtt csinálnak, még az italukért is egyszerre nyúltak. Félelmetes!

Voltak még páran, de őket nem tudtam megjegyezni. Volt egy nagyon aranyos arcú srác, inkább mondtam volna rá, hogy általános iskolás a termete és szép vonású arca miatt. Aztán volt egy másik srác is, aki…

– Candy! – hangzott Dake erélyes hangja.

– Hm?

– Megjöttünk, szállj már ki! – duzzogott. Kiszálltam az autóból és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót.

– Valami baj van? – tettem fel óvatosan a kérdést, megtartva a három lépés távolságot.

– Vagy ötvenszer szóltam!

– Ezen kívül is biztos van baj… – puhatolóztam.

– Nem igazán. Viszont éjjel vendégem lesz, szóval ne keress – mondta, de mindezt olyan hangsúllyal, mintha ütődötthöz beszélne.

Nem tudom, mit tettem, amivel megbántottam, de biztos vagyok benne, hogy megsértődött valamiért… Eddig is jöttek hozzá lányok, na jó, csak egy volt nála, de ő háromszor, és nem csapott patáliát. Most meg azért van kiakadva, mert elbambult a kocsiban. Pedig annyira szép este volt…

Mindent el kell rontania. Rosszabb, mint egy klimaxos nő... Néhány nap múlva kezdődik az iskola, és olyan jó volt megismerni néhány embert, mielőtt a mély vízbe vetem magam. Szörnyű ez az ember, nem is csoda, ha nem tudnék vele járni! Elviselhetetlen!


Előző

Következő