Sziasztok!
Megérkezett a következő fejezete a K3-nak, remélem kikapcsol benneteket így a hétvége közeledtével:D Nekem tökéletesen megalapozta a pihenésem!:)
4. fejezet: Az ajánlat
Egyik percben Peggy így szólt fennhangon:
- Apropó, csajok!
Ohó! Én és a tesóim ismertük Peggyt olyan szinten, hogy ha csajoknak hívott minket, számításba kellett vennünk mindent, még a lehető legrosszabbat is, amiről Peggy ily nagyvonalúan szerethetett volna prédikálni.
- Van egy visszautasíthatatlan ajánlatunk a számotokra!
Ajánlatunk? Szó szerint felkaptam erre a fejem, lehámoztam a szemeimről a borogatást, s noha még jó ideig nem láttam semmit a szemem előtt lebegő színes foltoktól, igyekeztem a tekintetemmel teljes mértékben Peggy homályos, zöld sziluettjére fókuszálni. Közben természetesen semmi másra nem gondoltam, csak a legrosszabbra.
- Mármint úgy visszautasíthatatlan, hogy ez olyan jó nekünk, hogy hülyék lennénk nemet mondani rá, vagy úgy, hogy ha akarnánk, se tudnánk tiltakozni ellene? – adott hangot mind a négyünk gondolatainak Kuro. Én, Kio és Klem feszült csendben figyeltünk.
A látásom tisztulni kezdett, és így végre tisztábban láttam Peggyt és az ő elmésen vigyorgó fejét. Maradtam volna vak!
- Ugyan már, még szép, hogy a kettő egyszerre! Hisz ismertek!
- Milyen baromságba szeretnéd már megint belerángatni a menedzseltjeimet?
- Holnap délelőtt… - kezdte Peggy, de még a hozzám hasonlóan ideges Kuromut is megelőzve a szavába vágtam:
- Holnap délelőtt próba, este előadás, a kettő között interjúk sorai várnak ránk. Nem fog menni, bármiről is legyen szó.
- Azt ugye tudod, mi lesz holnap délelőtt a Sweet Amoris gimi udvarán, drága Kururu? – kapta felém a tekintetét Peggy még mindig fülig érő mosollyal.
Mély sóhaj kíséretében bólintottam.
- Hogyne tudnám. Egy kisebb őszi fesztivál, melynek fő programja a Lysanderék első albumához kapcsolódó dedikálás. Ne hidd, hogy lövésem sincs, miről mondok le – mondtam komoran.
- Furcsamód ezt a holnapi akármit még csak szóba se hoztad korábban – jegyezte meg Kuromu.
- Miért, elengedted volna? – vágta rá epésen Klem. – A minap nyertem jegyet az univerzum legmenőbb hajnali rock koncertjére, ami történetesen magánelőadás lesz, csakhogy holnap, ezért szóba se hoztam, nehogy én is úgy járjak, mint tegnap Kururu, akit szintén nem engedtél koncertezni a héten.
Ekkor Kioruban, az örök optimistában is elpattant valami.
 |
| Kio és a dühe |
- Rég könyökömön jön ki az egész műsor, mégsem járhattam be dolgozni az elmúlt hónapban! A főnök tutira le fog cserélni engem valami új fruskára, pedig az az egyetlen hely, ahol igazán hasznosnak érzem magam! Bérmentve, de legalább csinálok valamit! Már vagy hússzor kiolvastam azokat a kölcsönzött könyveket, és nem vihetem vissza őket, nem olvashatok újakat, mert valaki még könyvtárba se hajlandó elengedni, mert próbálni kell, próbálni, próbálni és próbálni, amíg a lépünk is leszakad! Az a kevés zsebpénzem a könyvtár kasszájába megy, mert még a kölcsönzési határidőt se tudom meghosszabbítani, mert nincs időm semmire, ami nem ezzel a rohadalmas korizással kapcsolatos!
Fel se tűnt neki, mennyire kifordult magából dühében. Csak miután kiadta magából minden dühét, villámként hasított belé a tudat, hogy mindenki leesett állal bámulta őt. Fele társaság azért, mert a legtürelmesebb ember, akit ismertünk, durván elveszítette a hidegvérét, a másik fele pedig azért, mert nem hitte, hogy ebben a korban bárki is képes egy könyvtárnak egyáltalán a közelébe is menni, nemhogy kölcsönözni meg vágyni a régi, de a legtöbb olvasó számára igenis új könyvekre…
 |
| Klem és a véleménye |
- B… Bocsi – hebegett Kio. – Elszaladt velem a ló.
- Legalább a szomszéd megyéig, finoman szólva – tette hozzá Klem.
- Te is igazán lenyelhetted volna a korábbi mondandódat, semmi szükség nem volt rá – fújtam ki lassan a tüdőmben felgyülemlett levegőt. Istenkém, hogyan fajulhattunk idáig, mikor még azt se tudtuk, mit akar tőlünk Peggy? Sokat mondóan a mi drága riporterünkre emeltem a tekintetem. – Hol is akadtunk meg?
- A dedikálás alatt a srácok végig egy sátorban üldögélve fognak dekkolni, amíg a dedikálás végére nem érnek – folytatta Peggy hadarva, így érte el, hogy a korábbi érzelmi káosz semmisnek látszódjék. – Ez idő alatt nagy hasznát vennénk bármi nemű bandának, ami tudna egy kis háttérzenét produkálni három-négy órán át. Sajna ti vagytok az egyetlenek, akikkel fel tudtuk venni a kapcsolatot, és az igazgatónő is nagyon örülne, ha ti lépnétek fel az iskolai fesztiválon.
- Igazgatónő? Az a szenilis, pápaszemes csoroszlya, puncsszínű kosztümmel és egy padlócirkáló, harapós vakarccsal, amit mindenhová magával cibál, aztán meg csodálkozik rajta, miért szökik el folyton? – azonosította be az illetékes személyt a maga sajátos stílusában Klem.
- Stimmel – biccentett Castiel, aki a gúnyos mosolyából ítélve ugyanazon a véleményen volt, mint Klemirsa.
- Szóval ti vagytok az utolsó reményünk – fojtatta Peggy. – Ti amúgy is bírjátok a gyűrődést, három-négy óra meg se kottyan nektek, meg persze haverok vagytok, így nyilván nem vártok el tőlünk semmiféle pénzösszeget a fellépésért…
- Ó, hogy az igazgatótok ennyire spórolós… - kacagott fel Kio az ismerős szituáción.
- Mostanában kicsit sokat költekeztünk, az iskolai kassza tartalma már csak néhány cent, amiből éppen, hogy össze tudjuk hozni a fesztivált – biccentett Peggy.
- Ebben hol a… - motyogtam alig hallhatóan, aztán rájöttem. – A dedikálás miatt mindenki el lesz foglalva, jóformán észre se fognak venni minket.
Összenéztünk. Mi négyen. A Kurona nővérek. Mind ugyanarra gondoltunk.
- Esetleg összehozhatunk néhány nyomtatványt, ha ez zavar… - ajánlotta fel Lysander.
- Pont, hogy ez a legvonzóbb az egészben. – Akarva-akaratlanul elnevettem magam.
- Ja. Úgy fellépni, hogy nem körülöttünk forog a világ, nem mi vagyunk a figyelem középpontjában, kevésbé cseszett helyzet – helyeselt Klem. – Kutyát sem érdekli, mit mondunk vagy játszunk, majdhogynem a magunk ura vagyunk.
Kio is egyetértően helyeselt:
 |
| K3 és a menedzser |
- Így nincs akkora frusztráció, felszabadultabb minden… Mintha nem is nekik, hanem csak úgy, magunknak zenélgetnénk. Ezért is jó rendezvényeken fellépni.
- Azt is tegyük hozzá, hogy ha rátok irányul a figyelem, nincs bűntudatunk – tette hozzá Klem, végigmérve a társaságunkban üldögélő együttes tagokat.
- Miért lenne? – kérdezte Nathaniel szerényen mosolyogva.
- Amiért lenyúljuk a színpadotokat – mondtuk tökéletesen egyszerre.
- Ennél nagyobb sértés nem igazán van a zeneiparban – bólogatott Kuromu. – El se engednélek benneteket, ha ez illetve ehhez hasonló veszély állna fenn…
Kezdtem kételkedni, nem sérült-e meg egész véletlenül a fülem vagy az agyam a korábbi balesetem hatására… Vagy nem hallottam jól, vagy félreértelmeztem Kuro mondatát.
- Elengedsz? – hebegtem hatalmasra kerekedett szemekkel.
Klem és Kio is reménytől csillogó szemekkel nézett fel az előttünk magasodó, legidősebb testvérünkkel, aki erősen kilógott hármunk közül, mivel velünk ellentétben ő nem vált sztárrá, nem változott semmit a személyisége a debütálásunk óta, nem festette be a haját fehérre, mint mi, hanem meghagyta feketére… Mintha az albínó szemei nem tették volna kellőképpen fekete báránnyá őt négyünk közül. Igaz, neki más volt az anyja, mint nekünk, de attól még igazán visszafoghatott volna a különcségéből (meg a tartózkodó, árnyékba húzódó stílusából és az anyáskodó szigorából). Olyan volt, mintha így akarta volna a tudomásunkra adni, hogy ő nem tartozott teljesen közénk. Pedig pont, hogy neki köszönhettünk mindent, pont, hogy őt tartottuk a csapat, és ami még fontosabb, a család legfontosabb tagjának. Nem volt az a „hű, de kedves” nagytestvér, de mi ilyennek szerettük.
A jég ma megolvadt. Egyetlen dologra - talán először és utoljára az életben, mit számít az - nem mondott nemet!
Kuromu határozottan bólintott.
- Ma este kilenctől egészen holnap este ötig mind szabadok vagytok, lemondom a megbeszéléseket és a találkozókat, ha a főpróbán és a premieren mindent beleadtok és a végletekig tökéletesített előadást produkáltok.
Klem álla a talajt súrolta, méghozzá szó szerint, mivel egész idő alatt a földön hasalt. Kio lelkesedésében a levegőbe öklözött, orrba is verte majdnem a mellette ülő Nathanielt.
- Holnap a fellépés után irány a könyvtár és a menhely!
- Ha ez megnyugtat, te vagy a madame kedvenc alkalmazottja, nem hiszem, hogy két hónap alatt képes lett volna méltó utódodra akadnia – jegyezte meg Nathaniel. Nélkülözhetetlennek tart, ő maga mondta még régen, hogy kár lenne érted, ha elhagynád a menhelyet.
- Remélem, igazad lesz – mosolygott rá barátságosan Kio. Lamourrrrrrr…
- Winged Skull koncert, itt jövök! – üvöltötte teli torokból Klem. Ezt a kitörést Castiel nem hagyta szó nélkül.
- Ne szívass, hogy pont te nyerted meg a VIP jegyeket azon a tévés sorsoláson… - fintorgott, és a „te” szót úgy hangsúlyozta, mint aki menten kirókázza a vakbelét.
- Született mázlista vagyok – fészkelődött elégedetten Klem a jéghideg kövön.
A következő kérdést szintén hányingerrel küszködve tette fel a vörös hajú basszer:
- Két jegy volt a nyereményed, ugye?
- Nahát, csak nem bírod te is a Winged Skull-t? – röhögött orrhangon Klem. – Cseszett nagy tahó vagy, ugyanolyan sötét és nagyképű, mint a nagyim tévéje, és akkora paraszt, hogy lépted nyomán búza sarjad… Viszont ízlésed az van.
- Tárgyaljunk. Mint férfi az… akármivel.
- Ha a nyakadba köthetek egy pink kutyapórázt, körbesétáltathatlak a fél városon, miközben megállás nélkül vonítasz, és reklamálás nélkül engedelmeskedsz minden utasításomnak, oké, tiéd a másik jegy.
- Eddig nem tudtam eldönteni, minek tartsalak…
- Na, hadd halljam, mire jutottál?
- Az óceán jut az eszembe rólad. Egyből felkavarodik tőled a gyomrom.
- Látod, milyen jól megbarátkoztak? – sandított feléjük Peggy kajánul vigyorogva.
- Csak azért aggódom, nehogy több váljon ebből, mint barátság – sóhajtott Kuromu. – Amíg a K3 végleg fel nem oszlik, nem lehet komolyabb kapcsolatuk. A média ízekre szedné őket és a srácokat. Nem tehetem ki őket ilyen veszélynek, egy újabb szerelmi botrányt nem vagyok hajlandó tétlenül végignézni.
- Kio kiheverte már a Dake okozta csalódást?
- Ha csak szimplán csalódott volna benne, kiheverhette volna. Ezt a mosolyt, amit az arcára varázsolt a megnyugtatásotokra, piritnek hívjuk családi körökön belül, mert csak látszatra valódi. Amíg nem voltak itt a srácok, mindhármuk arca csupa pirit volt… Viszont most Klem és Kururu teljesen…
- Megnyílt?
- Arany. Még ha Klemen nem is látszik, nagyon jól szórakozik vörös hajú társaságában, Kururut nem is említem. Ahogyan Kio piritje is másabb a korábbiaknál, minden gondjáról megfeledkezve beszélget Nathaniellel. Nagyon féltem a lányokat, Peggy.
- Tudom, de nem tilthatsz meg nekik mindent.
- Azért teszem, mert a jólétük és a boldogságuk a sajátomnál is többet ér nekem. Ők hárman a mindenem. Senki nem meri megkockáztatni, hogy elveszítse mindenét… Ugye érted?
- Értem én. A gond csak az, hogy ők nem.
Egyedül én és Lysander nem beszélgettünk abban a percben. Mi némán füleltünk, szemlélődtünk. Igazából csak reméltem, hogy Lysandernek nem tűnt fel Peggy és Kuro beszélgetése; távolabb is álltak, személyes dolgokról beszélgettek… Mondjuk Kuromu félelmei teljesen alaptalanok voltak. Még hogy szerelem… Meg kapcsolat…
Lysander hangja zökkentett ki a gondolataimból.
- Örülök, hogy a menedzsered végül elengedett titeket.
- A testvéri szeretet csodákra képes – biccentettem nevetve.
- Ő is a nővéred? – Lysandert teljesen megdöbbentette a hír.
- Igen, négyen vagyunk testvérek.
- Hogyhogy ő nem…
- Magának való típus, van hallása, de nem kimondottan muzikális alkat.
- Értem.
Hosszas hallgatás után hozzátette:
- Nem mintha az én tesómnak nem lenne fekete a haja, de Kuromu eléggé elüt tőletek…
- Mindig is ő volt a fekete bárány köztünk, viszont ettől még ugyanúgy szeretjük, ugyanúgy a család tagja, mint mi.
- Kezdek féltékeny lenni a köztetek lévő testvéri kötelékre. Köztem és Leigh között sosem volt ilyen erős a kötelék.
- Sosem késő újrakezdeni…
Nehéz volt nem zavarba jönni, amikor észrevettem, hogy Lysander már egy jó ideje mosolyogva figyelt engem és a reakcióimat. Amikor én is ránéztem, neki is az arcába szaladt egy kis pír, és elkapta a tekintetét, viszont továbbra is mosolygott.
- Nem bántam meg, hogy elfogadtam Peggytől hármunk nevében azokat a jegyeket. Jó érzés volt találkozni és beszélgetni veled.
Hát még veled! – gondoltam, de ezt ugye nem mondhattam, az olyan Ninás lett volna, kellemetlen helyzetbe sodortam volna mindkettőnket.
- Köszi, hogy eljöttetek. Egy percig sem fogtok unatkozni a műsor alatt, azt garantálom.
- Tűkön ülve várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Olvasó!
Ha eljutottál idáig, akkor vagy teljesítettél egy epizódot vagy egy történet végére értél. Mind a két esetben arra kérlek, hogy hagyj nyomot magad után. A végigjátszásokkal kapcsolatban azért, hogy tudjam, segített-e, a történetekkel kapcsolatban pedig azért, hogy az írója tudja, mit alkotott!
Fontos a visszajelzés, csak néhány percet vesz igénybe!
Köszönöm