Köszönöm, hogy velem voltatok ebben a néhány évben, és örülök, hogy segítségetekre volt az oldal.

Folytatásos oldalról még nem tudok, de ha ti tudtok, jelezzétek, hogy ide tudjam linkelni nektek:D
csabitasboljelesnektek@gmail.com

A 40. epizód után véget ér a gimi és kezdődik az egyetem: Élet a Campuson!

2017. március 18., szombat

Tigasa Mawao: A K-Trió története - 3. fejezet: Rómeóm

Sziasztok!

Igen, jól látjátok, megérkezett a következő fejezet, Tigasa Mawao teljes bedobással dolgozik a művén! 
Az események most már kicsit megindultak, megjelentek a lovagok és ideje, hogy valami komolyabb dolog is történetjen... Talán kicsit veszélyes dolog.
Remélem tetszeni fog nektek, én nagyon izgatott vagyok és együtt izgulok a lányokkal, hogy hogyan fog sikerülni a fellépés! :D





3. fejezet: Rómeóm



Ú, hogy a premier napja milyen eseménydús volt! Egész délelőtt gyakoroltunk szakadatlanul, régi ismerősökkel és újakkal is találkoztunk… lefejeltem a jégpálya peremét… Elvonták a figyelmemet, na! Persze, hogy két hónap kőkemény edzéssel szemben mit sem ér az, ha az ember az egyik legkritikusabb pillanatban megpillantja a szerelmét…
Na, jó, hadd részletezzem. Éppen nagyban gyakoroltam, mindössze órák voltak hátra a nagy magán-bemutatóig. Bizony, mi már a főpróbát se hívjuk annak, ami, hiszen ilyenkor rendszerint jelen vannak a számunkra legfontosabb emberek: anyu, apu, többi családtag, közeli barátok, távoli ismerősök, az ismerőseink által elhívott bónusz vendégek, emberek a lemezkiadónktól és a minket támogató cégektől… a nem létező magánéletünkről ennyit.
Szóval… Éppen a számomra legegyszerűbb részt gyakoroltam, a „Miért fáj?” jelenetet, ami arról a dalról kapta a címét, amit a tánc alatt énekelnem kellett. Azért volt a legegyszerűbb, mert itt egyedül Rómeót kellett megtestesítenem, és a másik karakteremet, Júliát legalább egy percre elfelejthettem. Rómeónak lenni sokkal jobb volt, legalább is nekem. Mert ilyenkor szégyentelenül utánozhattam Lisandert. Nekem ő volt a Rómeóm, róla mintáztam az általam alakított hősszerelmest. Kuromu is ezt a módszert javasolta. Ugyanolyan volt ilyenkor minden mozdulatom, minden nézésem, sőt, még a hangszalagjaim is hasonlóan rezegtek, az ajkaim is hasonlóan mozogtak, mint Lisandernek. Mintha csak egy tánc erejére, egy szomorú vagy éppen egy szerelmes dal utolsó soráig eggyé válhattam volna vele. Júlia én voltam, Kururu, csak sokkal kecsesebb, szebb, tisztább, valótlanabb. Júliának lenni nem volt akkora öröm, Kururuként szerettem volna Lisandert szeretni, nem pedig egy másik lány arca mögött. Amikor pedig kettejüket táncoltam egyszerre a duetteknél, jobb karom, jobb lábam erős és büszke tartású volt, a másik pedig ernyedt és törékeny. Ezt kedveltem a legkevésbé, és nem csak azért, mert ilyenkor egy szempillantás alatt kellett félig fiút, félig pedig lányt varázsolnom magamból, egy otromba, abszurd hibridet, hanem mert ilyenkor olyan érzés fogott el, mintha én nem is Rómeó vagy Júlia, hanem a szerelmük (mint érzés, nem mint személy!) lennék. Az összekötő kapocs, az erő, ami egymáshoz láncolta az én Rómeómat, vagyis Lisandert, és a Júliámat, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda, mert az a lány nem én voltam. Csak egy újabb, önmagamat meghazudtoló, külső énem.
Most csak a lépéseket és a fordulatokat gyakoroltam a jégen, viszont a fejemben ott lüktetett a dallam, a szavak, melyek szándékosan úgy csengtek úgy, mintha mega Lysander ejtette volna ki őket: „Miért fáj? Miért fáj? | Miért retteg a szívem, hogy szétporlad hitem? | Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!” Teljesen átadtam magam a lelkem mélyéről feltörekvő, heves érzelmeknek, a szerepemnek, Rómeóm iránti vonzalmamnak, Lysander elképzelt, kincset érő hangjának. Úgy hasítottam a jeget, mint még soha. Mintha a szerelem szárnyakat adott volna, a talpamhoz rögzített korcsolya élek alig érték a jeget. Ugrottam, forogtam, azt se tudtam már, fiú vagyok-e vagy lány, gyenge vagy erős, határozott vagy bizonytalan… Csak azt éreztem, hogy szerelmes vagyok. Fékezhetetlenül, mérhetetlenül szerelmes.
A problémák akkor kezdődtek, mikor közvetlenül azelőtt, hogy elérkezettnek éreztem az időt egy tripla salcowhoz (igen, az elmúlt hónapokban nem csak tétlenül ücsörögtem, alaposan kiokosítottam magam műkorcsolyából, és igen, meg is tanultam néhány trükköt), szerelmem tárgya, pontosabban személye megjelent a látómezőmben. Kizökkentem a ritmusból, a triplából csak dupla lett, kissé kibillentem az egyensúlyomból és teljes testsúlyommal lefejeltem a pálya szélét. Jócskán bevertem a fejem, mit ne mondjak, meg is eredt egy kis vér a homlokomból, de csak azért sem álltam le a gyakorlással. Még csak az kellett volna, egy ekkora bénázás után védtelenné és kiszolgáltatottá válni az engem feszülten figyeli tesóim gúnyos megjegyzéseinek. Sokáig tartott, míg a látásom kitisztult, addig is a fülemre hagyatkoztam, Kioék hangja alapján igyekeztem tájékozódni és egy bizonyos íven belül maradni, nehogy megint nekimenjek a peremnek.
Kio a balesetemet látva hangosan felsikoltott, Klem nagyot röhögve kiáltott fel:
- Aztarohadt, Kururu durván lesmárolta a peremet! Ki vette videóra? Senki? Ilyen nincs!
- Jézusom! – hüledezett Kio. – Hugi, te vérzel! Gyere le a jégről, de azonnal!
- Még ezt a lépéssorozatot befejezem, ha nem bánod – kiáltottam vissza egy balettszerű pörgés közepette (ennyit arról, hogy van sejtésem róla, mi is az a műkorcsolya). Kio viszont tovább erősködött.
- Belecsorog a vér a szemedbe, bazki! Állj le a makacskodással és siess ide gyorsan, hogy elláthassuk a sérülésedet!
Aztán Peggy hangja harsant fel a semmiből.
- Hé! Nyugtass meg, hogy nem miattunk hibáztál!
- Hálát adok nektek, ha mégiscsak így történt az eset, Peggy – kiabálta Kuromu – mert akkor nem Kururut kell majd két ballábasnak titulálnom, hanem téged csalónak.
- Csaló? Ki? Én?
- Bizony, hogy te. Úgy volt, hogy a kis barátnőidet hozod el magaddal bónusz vendégként.
- Utólag derült csak ki, hogy nekik már volt jegyük a szombati műsorra, és nem akarták, hogy a szüleik gürizése a belépőkért kárba vesszen. Ők hárman pedig jó fiúk, nem fognak sok vizet zavarni.
- Nem zavar, hogy itt állunk melletted? – mordult rá ellenszenvesen Nathaniel.
- Őszintén? Egy kicsit sem – vágta rá csípőből Peggy.
Hamar a lépéssorozat végére értem, hamarabb, mint reméltem. Ha nem szédültem volna el és nem hasogatott volna a fejem pokolian, addig el sem hagytam volna a jeget, amíg a négy új jövevény haza nem ment volna. Így viszont nem volt más választásom.
- Gyere, Kururu! – szólított Klem. – Ha egyenesen követed a hangom, nem mész neki semminek, sértetlenül lejutsz a pályáról!
Nem ma jöttem le a felvédőről, hogy bedőljek a húgom cselének. Ahogy őt ismertem, minden bizonnyal maga elé állított valakit, hogy akarva-akaratlanul nekiütközzek. Sőt, Klemből még azt is kinéztem, hogy a semmiből felbukkanó Lysander karjaiba csaljon.
- Kio! Kuro! – kiabáltam vissza. – Igazat mond?
- Ne félj, nem hagyjuk, hogy hülyeséget csináljon! – nyugtatott meg Kio.
- Jó, kalauzoljatok – sóhajtottam, és ekkor vettem észre, hogy még ha akarnám, se tudnám kinyitni a szemeimet, mert vér csurgott beléjük. – Hahó! Nem hallom a hangotok, hogyan találjak oda?
- Mit vársz, talán énekelnünk kéne neked? – kacagott ki kíméletlenül Klemirsa. – Találj ide magadtól!
- Ne szívassatok, vér ment a szemembe! – nyögtem panaszosan. Ekkor váratlanul meghallottam egy hihetetlenül ismerős, kissé bizonytalan, mégis gyönyörűen zengő hangot, amint az én dalomat énekelte:
- Kövesd a hangom, és rám találsz…
Ezt a dalt Klemnek írtam. Vagyis, nem csak neki. Ninának is, bár erről senki nem tudott. Ez a néhány szedett-vetett sor olyan közel állt a szívemhez, hogy azt még én is nevetségesnek tartottam, jobban a szívemhez nőtt, mint a Lisandernek írt bármelyik szerzeményem. Így, hogy jobban belegondoltam, ez a dal mindenkinek szólt. Ezzel a dallal próbáltam tudomására adni az egész világnak, hogy létezem, minden elesett szívnek, hogy ha mástól nem is, tőlem bármikor számíthat néhány biztató szóra, mert én itt vagyok, itt, a nagyvilágban. Ekkor abban a hitben éltem, hogy a világnak szüksége van rám, és nekem is rám. Ez volt… a K3 debütáló dala. Hahó, itt vagyok!
-          Ne félj tőlem, nem bántalak – suttogtam én is alig hallhatóan a szöveget, egyre jobban közelítve Lysander felé, de csak lassan, nehogy orra bukjak. Úgy bántam, hogy nem láthattam őt!
Ismerte a dalt. Ismerte a jelszavunk, melynek hála a lányokkal valóra tudtuk váltani megannyi álmunkat. Ismert minket. Bár ez így, abban a percben nem volt olyan nagy vigasz, hisz ez csak két muzikális személyiség első találkozása volt, semmi több. Mégis, az, hogy tudta ennek a számnak a szövegét, már-már egyet jelentett azzal, hogy sikerült. Végre, egy a milliónyi üzenet közül elért Lysanderhez, méghozzá a legfontosabb. Hogy létezem. Legalább ennyit észrevett!
- Kövess csak bátran, már közel jársz. | Hahó, itt vagyok! Már látlak – énekeltük közösen az utolsó szavakat, míg a talpam alól el nem tűnt a síkos jég, és ki nem kötöttem néhány ismerős hang és kar kereszttüzében.
- Ülj le gyorsan, hadd lássam azt a sebet – mondta Kio, a légzése meglehetősen szapora volt, mintha csak attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek a keze szorításában. Nem láttam és a szívem majd’ kiugrott a helyéről, de ezen kívül semmi bajom nem volt. Vagy tán ez is éppen elég az aggodalomra?
- Hoztam vizet és szemcseppet. Kezdődhet a műtét – mondta segítőkészen Klem.
- Amúgy megnyugodhatsz, szerintem egy felesnyi vért, sőt, talán még annyit se veszítettél – nyugtatott Kuromu a maga módján.
A következő percekben Peggy és a srácok tényleg végignézték, ahogyan a csajok szétfeszítették a szemeimet, beléjük locsoltak egy-egy deci langyos vizet, aztán jött a szemcsepp és a kamillás borogatás (Kio mindegyikünk legnagyobb meglepetésére forró, ízesítetlen kamillateát hozott az edzésre, mondván, hogy sokkal egészségesebb a kólánál meg a cukros üdítőknél). Szerencsémre a horzsolás a homlokomon nem volt annyira látványos, simán eltakarta a frufrum, nem szakadt fel a bőr, nem ment alá szálka… A szálkától az amnézián és a súlyos vérveszteségen át a teljes lebénulásig tényleg minden lehetséges sérülés felmerült, amikor (túlságosan is) aggódó testvérkéim azt latolgatták, mi bajom lehet még. Mindenre gondoltak. Igaz, én se voltam kevésbé paranoiás, mint ők…
Mint azt már említettem korábban, amikor Rómeó és Júlia vagyok egy személyben, úgy érzem, mintha én magam lennék a szerelem. Most is deja vu-m volt, elvégre… A szerelem vak. Én is vakon, néhány széken végigterülve cseverésztem az új ismerőseinkkel. Nem volt a legszerencsésebb első benyomás, de szerencsémre ezt senki nem vetette a szememre.
- Lysander, ugye? Örvendek a szerencsének, Peggy és Rosalia sokat mesélt rólad.
- Részemről a megtiszteltetés – jött a válasz hamar.
Olyan kedves és meleg volt a hangja, minden mondata hallatán kellemes borzongás futott végig a gerincemen, szinte ittam a szavait. Alig bírtam leplezni a jókedvemet.
- Érdekes, hogy egyik általad említett lányról sem tudtam, hogy ismer titeket… - jegyezte meg.
- Igen, nagyon figyelmes gesztus tőlük, hogy nem kürtölik világgá a dolgot.
- Mármint… Rosalia igazán mondhatta volna. Ő általában mindenről beszámol nekem, még arról is, amiről nem kellene…
- Zavar, hogy a testvéred barátnője nem dörgölte az orrod alá, kikkel barátkozik?
- Téged viszont meglehetősen jól informáltak velem kapcsolatban, ahogy látom.
- Meséltek ezt-azt, de ne aggódj, csupa jót és semmi személyeset. Egyébként, ha nem mondták volna, hogy van egy bandád, az iméntiből magamtól is rájöttem volna, hogy énekes vagy. Nagyon tiszta hangod van!
- Köszönöm. Neked is.
Hihetetlenül gördülékenyen beszélgettünk, nem volt semmi feszültség, kínos pillanatok vagy nyomasztóan csendes elhallgatások. Így, hogy nem láttam azt a tökéletes arcát, kellemesen el tudtam cseverészni vele, nem akadoztam, még csak nem is voltam zavarban. Oldott és nyugis volt a hangulat, képes lettem volna akár órákig ott feküdni azokon a gerinctördelő, műanyag székeken, és hallgatni azt a kedves, enyhén dallamos hangot.
Ahogy hallottam, a többiek sem unatkoztak ez idő alatt. Kuromu Peggyvel civakodott a távolban arról, hogy Lysander bandáját elhozni a mi főpróbánkra volt a legpipogyább ötlet, ami valaha is megfordult Peggy fejében, természetesen a mi drága riporter-barátnőnk jó sok ellenérvet tartogatott a tarsolyában. Klem kis híján Castiel torkának esett, mert felismerte őt. Tudniillik Klem és anyu évek óta először tegnap szerveztek egy közös anya-lánya napot. Mozi, játékterem, karaoke, McDonald’s. Tökéletes nap volt, minden úgy ment, ahogy tervezték, viszont a mekiben nem találtak maguknak szabad asztalt. Éppen, hogy Klemnek sikerült kifognia egyet, felbukkant Castiel, és fennhangon kijelentette, hogy az a hely az övé és a haverjáé. Mielőtt azonban drága, szeszélyes húgom eltörhette volna a srác karját, mindkettőjüket kitessékelték és csendháborításért kitiltották a gyorsbüféből. Kio remekül elbeszélgetett Nathaniellel, mivel, mint kiderült, ők ketten kollégák voltak, ugyanannál a menhelynél dolgoztak mindketten önkéntesként, csak más-más napszakban, így nem volt túl sok alkalmuk korábban rendesen megismerni egymást. Közös témának tökéletesen megfelelt Nathaniel új cicája, a nevére már nem emlékszem. Koszt, Foszt, Nox, Koksz, Boksz, Tószt… Valami nagyon egyszerű neve volt, és tutira volt benne „o” vagy „ó”.
Hanem az ezután következő fordulat… Na, az sokakból előhozta a másik énjét.


Előző

2 megjegyzés:

  1. Miért.... miért.... miért? Miért hagysz itt így? Annyira várnám, hogy most akkor ki fejel le kit, ki csókol meg kit... komolyan, lógva hagysz... Szörnyű!
    Tetszett a fejezet, az első nagy szerelem mennyi bakit képes kihozni az emberből... én is így voltam vele :D Elestem, nekimentem, lefejeltem, mekegtem és makogtam :D
    Tetszik nagyon a történet, hozd hamar a következőt!

    Másenyka

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó mint mindig már várom a folytatást és a szerdát! ;)

    VálaszTörlés

Kedves Olvasó!
Ha eljutottál idáig, akkor vagy teljesítettél egy epizódot vagy egy történet végére értél. Mind a két esetben arra kérlek, hogy hagyj nyomot magad után. A végigjátszásokkal kapcsolatban azért, hogy tudjam, segített-e, a történetekkel kapcsolatban pedig azért, hogy az írója tudja, mit alkotott!
Fontos a visszajelzés, csak néhány percet vesz igénybe!

Köszönöm