#TeamDake - Cserediák: 2. fejezet - Balszerencse

Kedves Csábítók!

Ahogy ígértem, a következő fejezet hétfőn érkezik:D Remélem tetszeni fog (már korábban megírtam, ezért tud most felkerülni, de ebből a betegségből még teljesen nem lábaltam ki, talán most már elhagyom végre!). 

A hét folyamán befejezem a Vészhelyzet végigjátszását és teljes lesz a bejegyzés.

BRÉKING!

Új írás is megkezdi hamarosan pályafutását a blogon, mégpedig Tigasa Mawao jóvoltából. Én már olvastam a Prológust és biztos vagyok benne, hogy Ti sem fogtok csalódni benne. #TeamLisander történet, K3 címen fog futni és heti rendszerességgel olvashatjátok majd. Többet nem is írok róla, legyetek felcsigázva, mert tényleg nagyon jó történt! 

Ezért is kérem Tőletek, ahogy eddig, az íróknak hagyjatok nyomot, hogy tudják, jó irányba haladnak-e és ne veszítsék el a lelkesedésük a ficcel kapcsolatban. Egy-két sor nagyon inspiráló tud lenni! :D

Eddig történt: Candy elnyerte az ösztöndíjat, egy évig kinn tanulhat Ausztráliában. Meg is érkezett, de egy kis probléma akadt, elkerülték egymást a felvevő családdal. Az utolsó pillanatban azonban megtalálta azt, akit kiküldtek érte a reptérre.

2. fejezet – Balszerencse

– Azt hittem elraboltak vagy valami! – mondta a srác. Oda kellett figyelnem nagyon, hogy mit mond, mert rettenetesen gyorsan beszélt, az én agyam pedig még nagyon lassan működött. Magyarázott valami olyat, hogy baleset történt azzal a családdal, akikhez mentem volna, ezért másik diákhoz fogok kerülni, és hogy őt küldték ki, keressen meg. De kicsit késett, és már megérkezett a gépem, amikor kiért a reptérre. Azonnal keresni kezdett, de már egy órája itt kóvályog, hogy megtaláljon. Már a rendőrséget is fel akarta hívni.

Nagyon kedvesnek tűnt, de lehet csak a vakító mosolya, kék szeme és napbarnított bőre játszik közre ebben.

– Candy vagyok – mosolyogtam rá végül, és a kezem nyújtottam felé. Magasabb volt nálam, bár ehhez nem kellett olimpikonnak lenni.

– Nagyon örvendek. Dakota, de hívj csak Dakenek – mondta, és megrázta a kezem. Kellemes meleg volt. Valamiért érdes bőrre számítottam, a keze mégis puha volt, mint egy kiscica mancsa.

– Szóval… nálad fogok lakni? – kérdeztem bátortalanul. Úgy tudom, hogy lányokat lányokhoz szállásolnak el, ezért ez egy kicsit furcsa számomra. Apa ha ezt megtudja… Azonnal értesíti a helyi hatóságokat és hazarendel.

– Igen… De ha nem tetszik, kereshetsz másik családot. A nevem miatt általában mindig ilyen galibába kerülök, mert Európában azt hiszik, hogy ez női név… Pedig unisex – nevette el magát és elvette tőlem a bőröndöm.

– Köszi, de inkább én húznám… – vettem vissza tőle. Nem mintha nem lett volna kedves tőle, de egyelőre inkább nem bíznék benne. Túlságosan nagy fordulat ez. És a keresztnevén kívül semmit sem tudok róla... Megvonta a vállát és elindult a kijárat felé. Közben folyamatosan beszélt, de vagy minden második mondatnál meg kellett kérnem, hogy lassítson, mert nem értettem, amit mondott. Folyton elnézést kért ezért, és megígérte, hogy igyekszik hozzám igazodni. Kedves tőle, habár egyértelmű, hogy én vagyok a hibás, amiért nem tudom követni.

Amikor kiértünk, el kellett takarnom a szemem, olyan sok volt a napfény. Azonban amikor végre láttam, csodálatos látvány tárult elém. Mind sík, minden ragyogó. Nagyon messze elláttam, épületek sokasága csak néhol határolta a látóterem. Ledermedtem, annyira elbűvölt az itteni levegő. Tisztábbnak éreztem, mint otthon. És láttam is, nem kellett szmogon keresztül nézni a világot. Persze, egy évben egyszer vagy kétszer van szmogriadó, de akkor is! Mintha egy szikrázó tükrön keresztül néznék egy tájképet a legnagyobb festőktől.

Hatalmas mosoly terült el az arcomon, hihetetlen, hogy milyen csodálatos ez a hely! Mindenhol ember volt, autóból autóba ültek, párok ölelték meg egymást és váltak el a reptéren. Ez egyszerű hely, mégis milyen csodálatos! Otthon olyan komor volt, amikor eljöttem…

Hallottam, ahogy Dake elneveti magát, aztán megfogta a karom és finoman maga felé húzott, hogy induljak el.

Nem sétáltunk sokat, egy terepjáróig vezetett, aztán megfogta a csomagom és betette hátra. Értetlenül meredtem rá.

– Ez az enyém – paskolta meg a kocsit. – Szállj be.

– Dehogy! – ellenkeztem. Nem idősebb nálam, és saját autója van? Persze, én is vezettem már párszor, de apa nem sűrűn vitt el vezetgetni, és a jogsit sem csináltam még meg, mert apa szerint még felesleges. Azért, hogy meglegyen, nem kell. Apán kívül máshoz nem is ültem még be. Nem szeretem, ha olyan vezet, akit nem ismerek.

– Akkor itt maradsz – mosolygott az autóra támaszkodva. Hihetetlenül aranyos volt a mosolya. Ha nem paráznék attól, hogy nekihajt az első fának, még be is szálltam volna. – Tudod, itt már 16 éves kortól lehet vezetni. És 120 óra felügyelt vezetés után már egyedül is mehetsz… Már akkor meg volt ez a szám, amikor még el sem kezdtem jogosítványt szerezni… – nevette el magát ismét.

– Most nem nyugtattál meg… – feleltem. Nálunk 17 a korhatár… Nem sok a különbség, de a legtöbben csak a középiskola befejezése után, ne adj isten a diploma megszerzése után szereznek jogosítványt, és autójuk akkor még nincs. Nem mintha annyira szükség volna rá, nagyon drágák… Az üzemanyagról meg ne is beszéljünk! Rámenne a gatyám, ha most fenn kellene tartanom egy autót.

– Figyelj… Biztonságban leszel, ha ettől félsz. Jól vezetek, sosem kaptam büntetőcédulát, minden szabályt betartok. Nem szoktam versenyezni, és a megengedett sebességgel megyek. Biztonságban vagy – kacsintott rám és beszállt a volán mögé.

Még mindig nem nyugtatott meg… De azért beszálltam, bekötöttem magam, és kapaszkodtam az ajtóba. Ő csak nevetett, izzított, és mentünk. Thunderstruck szólt a rádióban. Legalább jó ízlése van zene terén.

Amint kikanyarodtunk és a többi autó közé soroltunk, Dake máris többel ment, mint amit megígért…

– Nálatok mennyi a sebességkorlátozás? – Kérdeztem még mindig erősen kapaszkodva.

– Hol? Ha kenguru mezőn mész át, akkor 30-nál többel nem ajánlott menni, azok a kis dögök olyan hamar az autó előtt teremnek, hogy nem igaz! Persze ha főúton vagy, akkor hivatalosan mehetsz 100-zal. Egyébként városban 60, de van, ahol 50. Az országot átszelő utakon 130 környéke…

– Környéke? Ez milyen mértékegység? – forgattam a szemeim.

– Te is vezethetsz, ha az megnyugtat – fordult felém.

– Nincs jogsim – húztam meg magam. – Inkább vezess csak te. Fáradt vagyok – ismét elnevette magát, aztán többet nem szólt hozzám. Hallgattam a zenét és nézegettem a tájat. Néhány hegy a szemem elé került, de lényegében mindig sík volt. Furcsa volt a szememnek, minden sárga és napsütötte volt. Ahogy néztem a tájat, hamar elnyomott az álom. Mondták, hogy az időeltolódás miatt néhány napig nyomott leszek és sokat fogok aludni, de azt reméltem, legalább egy kicsit fenn leszek még, amíg megismerem az „új családom”. Habár ez nem az a család, akikkel leveleztem…

Nem álmodtam semmit, csak a semmiben lebegtem és élveztem, hogy súlytalan vagyok. Minden fekete volt és minden csendes. Megnyugtatott.

*  *  *

Ahogy megmozdultam, valami keményet éreztem a hátamnak csapódni, és a könyököm is rettenetesen fájt. Felültem, hogy megnézzem, mi történt, de a fejem is valami keménynek csapódott. Elkáromkodtam magam, és megpróbáltam felállni, de csak óvatosan, nehogy megint összetalálkozzak valamivel. Léptem egyet, tiszta. Biztosan megálltam a lábamon és próbáltam kitalálni, hogy hol vagyok. Minden sötét volt, semmit sem láttam. Tapogatózni kezdtem, hogy valami fényt tudjak varázsolni. Óráknak tűnt, mire a kezemmel végre valami fal félét fogtam. Végighúztam rajta az ujjaim, míg végre megtaláltam a villanykapcsolót.

– Siker! – ujjongtam, és felnyomtam. Azonnal meg is bántam, mert a szemem nem számított ekkor fényességre. Azonnal elé kaptam a kezem, hogy tompítsam kicsit, aztán fokozatosan elvettem előle. Egy szobában voltam. Egy ismeretlen szobában. Egy ismeretlen hatalmas szobában! – Mi az isten… – simogattam meg a fejem, ahol nem rég bevertem.

Leestem az ágyról. Franciaágyról mégis hogy tud az ember leesni? A fejem pedig az ágy szélébe vertem be, legalábbis az tűnik a legvalószínűbbnek.

A bőröndöm ott hevert az ágy másik oldalán, minden csomagom meg volt. A telefonom kerestem, hogy megnézzem, mennyi az idő. Hajnali négy… Még egyszer ránéztem, hogy biztosan az itteni időzóna szerint mutatja-e, és sajnos így volt. Mégis mi a fenét csináljak én reggelig? Már nem vagyok álmos… Kimenni nem akartam, nehogy felkeltsek valakit, és a végén még valami rosszat is feltételezzenek rólam.

Kipakolni sem akartam, mert nem voltam benne biztos, hogy ez az én szobám.

Leültem az ágyra, és bekapcsoltam a laptopom. Talán válaszolok egy-két e-mailre, biztos írtak már páran, hogy mi van velem.

Amint beüzemeltem, és megnyitottam az internetet, azt írta ki, hogy nincs kapcsolat. Hát persze… WI-FI vagy valami kellene ehhez… Nagyon sóhajtottam és lecsaptam a laptopot.

Elővettem egy könyvet, amit a repülőútra hoztam magammal, de az egészet átaludtam, úgyhogy egy sort sem olvastam belőle.

Az első mondatnál feladtam. Ehhez nincs lelki állapotom. Nekem most az kell, hogy valaki elmondja, hol vagyok, hol fogok lakni, mi történt a fogadó családdal, akikkel egész nyáron beszélgettem. És egyáltalán hogy kerültem ide?

Ültem még néhány percet az ágyon, aztán úgy döntöttem, ez nekem nem megy. Túl izgatott vagyok, mozognom kell.

Az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam. Semmit nem láttam. Kinyújtottam a kezem, ami valami keménybe ütközött. Redőnynek tűnt, de olyan fekete volt, hogy azt hittem, az ég az.  Megkerestem, hol lehet felhúzni és csendben próbáltam meg egy kis teret varázsolni magamnak. Egy terasz volt az ablak előtt. Kimásztam, hogy jobban körülnézhessek.

Ha nem lett volna lehúzva a redőny, és nem tudom, mennyi az idő, nem mondtam volna meg, hogy még éjjel van. Minden olyan fényes volt, hatalmas táblák világítottak be mindent. Szomszéd ház nem volt közvetlenül mellettünk, hatalmas kert vette körbe a házat. Mintha egy tanyán lennék, akkora a távolság, de mégis minden olyan közelinek tűnik... A színes neonfények mellett New Yorkban érezte magát az ember… Egész furcsa ez a hely. Valahol Sydney szélén kellene lennem. Vagyis az iskola ott van és az előző családom is a környéken lakott. Gondolom Dake is arrafele lakik, nálunk legalábbis elég gyakori, hogy a legközelebbi iskolát választjuk, vagy kollégisták leszünk… már középiskolában is. Bár Párizsban elég jó a közlekedés, de azért nyugodtabb az ember, ha nem kell olyan messze mennie.

A csillagokat nem lehetett látni, bár ezen nem lepődtem meg, mert nálunk sem. De azért szeretném majd megnézni, úgy tudom, itt egészen más csillagképeket is lehet látni. Kíváncsi vagyok rájuk! Kicsit még szívtam a friss levegőt, aztán visszamásztam, hogy jobban szemügyre vegyem a szobám.

Az ágy hatalmas volt, harmadmagammal is kényelmesen elfértem volna benne… A szoba bal felében volt, mellette egy kis éjjeli szekrénnyel, éjjeli lámpával. Nagyon aranyos. Volt egy cetli is a lámpának támasztva, amit eddig észre sem vettem. Gyorsan felvettem, és elolvastam. Dake írta. Nem akart felkelteni, ezért becipelt és felhozta a csomagjaim a szobámba.  Aranyos. Szóval akkor ez mégis csak az én szobám… Talán kipakolok. Legalább lekötöm magam.

A szoba jobb felében az egész falat beborító szekrénysor volt. Hatalmas tükör volt az egyiken, így egész alakban szemügyre tudtam venni magam: szörnyen nézek ki. Gyorsan el is húztam az ajtót, hogy megnézzem, mekkora helyem van. Mintha még egy szobába léptem volna… Jó, nem léptem be, mert ez nem gardrób, hanem szekrény, de nagyobb volt, mint az én otthonim. Ha kipakolom a ruháim, el fognak veszni… Mindegyiket külön polcra is feltehetném, akkor is lenne még helyem.

Odahúztam a bőröndöm, és elkezdtem a pakolást. Szépen hajtogattam bele mindent a táskámba otthon, szóval nem tartott sokáig, amíg mindent elrendeztem. Szín szerint pakoltam be, mert időm, mint a tenger és unatkozom. Az akasztós ruháimat is mind fel tudtam külön fogasra tenni, alájuk pedig kényelmesen befért a bőröndöm. Külön volt kihúzós rész a fehérneműimnek és a zoknijaimnak is. Még a cipők is befértek, amiket hoztam magammal. Nagyon praktikus ez a szekrény! Habár a felső részekkel nem tudtam mit kezdeni, mert még székről sem értem fel…

Amint elrendeztem mindent, az éjjeliszekrényre kitettem a családi képünket. A laptopom is ráfért, és a telefonom is. Elterültem az ágyon és a plafont nézegettem. Kellemes barack színe volt a szobának, olyan világosnak és békésnek tűnt… Ha hazaérek, lehet átfestem a sajátom.

Ránéztem ismét a telefonomra: fél hét. Talán most már nem baj, ha kimegyek… Csak fenn van valaki.

Átöltöztem, és kimentem a szobából. A folyosó végén volt a szobám, így nem kellett azon gondolkodnom, hogy melyik irányba menjek. Furcsa, amikor kimentem a teraszra, úgy tűnt, hogy nem én vagyok a ház széle…

Óvatosan lépkedtem, nem akartam senkit sem felkelteni, a villanyt sem kapcsoltam fel, a falon húztam a kezem, hogy tudjam, merre megyek. A folyosó egy nappaliban ért véget. Onnan nyílt a konyha és az étkező. Rá lehetett látni, mert egyterű volt az egész, és nem volt lehúzva semmilyen redőny, úgyhogy a felkelő nap mindent megvilágított. Kicsit bátrabban lépdeltem, és a nappaliból a konyha fele mentem. Jó reggeltet köszöntem, hátha van ott valaki, de arra nem számítottam, hogy tényleg lesz.

Dake egy alsóban ült a pultnál és müzlit evett. Kővé dermedten köszönt vissza. Egy pólót igazán felvehetett volna… Nálunk nem szokás a konyhába meztelenül üldögélni. Bár ez az ő háza, nem az enyém.

– Bocs, nem hittem volna, hogy ilyen hamar fenn leszel – mosolygott vissza és elszaladt mellettem. Ugyanott álltam, mire visszaért, már pólóban. – Ne haragudj, elég lusta vagyok ruhát venni, mert itt általában negyven fok van… De moderálom magam – mondta és hellyel kínált. – Jól aludtál?

– Igen… – mondtam még mindig sokkos állapotban. Igazából… Hozzá lehet szokni, ha valaki félmeztelenül vár minden reggel a konyhában… Izmos felsőtesttel, barnított bőrrel… De ez a valaki inkább a férjem legyen!

– Jó lesz a szoba? Nem valami nagy, de…

– Nem nagy? – Ember, hol élsz te?! – Köszönöm, de tökéletes.

– Akkor jó – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. Evett még egy kanál müzlit, aztán eltolta magától. – Éhes vagy? – Megráztam a fejem. Tényleg nem voltam. – Anya meg apa nincs még itthon. Ne haragudj, nem számítottunk rá, hogy jössz. Úgy volt, hogy idén hozzánk nem jön senki, ezért nem is vettek ki szabadságot mostanra. A jövő héten érkeznek meg, hamarabb nem tudnak elszabadulni, de már szóltam nekik tegnap, hogy jössz.

– Mi történt Lane családjával?

– Meghalt az apukája…

– Oh… sajnálom.

– Ne tedd. Kinn volt a vízen és szívrohamot kapott. Mire kiértek a partra, már nem tudtak rajta segíteni… Lane a sulit sem fogja szerintem elkezdeni… Át kell vennie a családi vállalkozást, ő a legidősebb.

– Jaj istenem… akkor ezért nem is vette fel a telefont, amikor kerestem. – Én buta meg arra gondoltam, hogy meggondolta magát és azért nem akar fogadni engem.

– És mihez lenne kedved? A suli még három hétig nem kezdődik el, szóval lesz időd megismerni mindent a környéken.

– Hát… nem is tudom. Kipakoltam már, szóval mesélhetnél nekem, hogy milyen itt az élet.

Egész nap beszélgettünk. Kezdtem kicsit megszokni a beszédét is, nem kellett már leállítanom folyton, hogy mondja el újra. Középfokú nyelvvizsgám van ugyan, de elég bátortalannak éreztem magam még.

Elmesélte, hogy itt egész más az oktatási rendszer, hogy általában páros munkák vannak minden tárgyból, és a tanárok választják ki, kompetencia szerint, hogy kivel dolgozol együtt az évben. Nincsenek meglepetés dolgozatok, egy van félévkor és egy év végén, valamint a projektre kapunk jegyet még. Mindenki a saját tempójában halad, ha valamit nem ért, benn maradhat délután és a tanár elmondja még egyszer az anyagot. Nem kell érte könyörögni, vagy fizetni. Ez a munkájuk része.

Valószínűleg osztálytársak is leszünk, mivel az a szokás, hogyha cserediák jön, akkor azzal dolgozik együtt, akinél lakik. De ha kellemetlennek tartom, akkor kérhetek nyugodtan másik családot.

Kedves srácnak tűnik, szóval nem igazán gondoltam rá, hogy új helyre menjek. Ráadásul már ki is pakoltam.

Estefele hívtam fel apáékat, és amikor elmeséltem nekik, hogy mi történt, azonnal ki akartak értem jönni, hogy nem ebben állapodtunk meg. Úgy kiabáltak velem, mintha az én hibám lett volna az egész. Dake kisegített és beszélt velük, elmondta, hogy neki is új a helyzet és nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. A szüleim elnézését kérte és megígérte, hogyha hazaérnek a szülei, első dolga lesz, hogy bemutassa őket. Azt is mondta, hogy külön kulcs van a szobámhoz, úgyhogy nem kell apának semmi illetlentől tartania.

Nem mintha ezzel megnyugtatta volna, sokkal inkább felment benne a pumpa, mert eddig ez az eshetőség eszébe sem jutott.

Aztán megkérte Daket, vagyis engem, hogy tolmácsoljam, menjen ki a szobából. Nem mintha értette volna, amit mond, mert a francia tudása merőben nem volt olyan szinten, mint az én angolom.

– Kincsem, nem szeretném, ha bármi baj történne… – mondta. – Nem bízom ebben az alakban…

– Miért? – Azért, mert szőke, kékszemű, szörfös és van szövege? Jó, én is félteném tőle a gyerekem… de ennél azért jobban bízhatna bennem! Azt még el sem meséltem, hogy félmeztelenül mászkál a lakásban… És ezek után el sem fogom. De nem tudom mire számított, ez Ausztrália!

– Csak… vigyázz magadra, rendben?

– Rendben van, apu. Nyugodj meg. Nem fogok elveszni! – mosolyogtam és puszit küldtem nekik. Kiléptem és kikapcsoltam a laptopot. Dake kedves volt, leírta nekem a WI-FI jelszót.

Azt hiszem, érdekes lesz az itt töltött idő. Kalandosan indult, és még kalandosabb lesz.


Előző

Következő