Rebi0301: Bolondulásig szeretni - 1. fejezet

Kedves Csábítók! 

Megérkezett Rebi írásának első fejezete, ami már hosszabb, mint a Prológus és ígér egy kis izgalmat is:D

Élvezzétek! 

1. rész

Mennyi az idő? Ahj, olyan fáradt vagyok. Akita már nincs itt mellettem...  Anya biztos elvitte a reggeli sétájára. Megnéztem a telefonomon az időt: kilenc óra ötven. Nehezen kikászálódtam az ágyamból,  és lementem a konyhába. Anyu hagyott egy üzenetet a hűtőn:

„Jó reggelt, Milou! Apád dolgozni ment én pedig elvittem Akitát sétálni. Sietek haza. A reggelid a konyhaasztalon van, jó étvágyat hozzá!”

A konyhaasztalon ott volt a reggelim, ami palacsinta volt nutellával. Hmm… anya tudja, mit imádok! Csináltam egy kakaót mellé és megreggeliztem. Felmentem a szobámba és elkezdtem YouTube  videókat nézni, majd felnéztem a Facebookra és írtam a régi barátaimnak. Nekik olyan jó élményeik vannak, én pedig nem tudom hova menjek, mivel nem ismerem a várost és Akita nélkül nem akarok  újra találkozni azzal a fiúval. Maradtam a YouTube videók nézésénél addig, amíg anya haza nem jött. Most tíz óra harminc van, szóval még egy jó ideig nem kell elvinnem Akitát sétálni. Ezért  kimentem vele a kertbe és ott játszottam vele. Visszahozta a botot vagy a frizbit, pitizett vagy pacsit adott. Olyankor néha adtam neki jutalom falatot, mert azt nagyon imádja. Egy órakor anya behívott ebédelni. Aszta,  jó sokan játszottunk odakinn!

-  Ízlik az ebéd Milou?

- Igen anya, mint mindig.

- Akkor miért eszel ilyen keveset?

- Anya,  már vagy ezerszer elmondtam, hogy az a bajom, hogy itt lakunk és hiányzik a régi otthonunk. Nem igaz, hogy soha nem figyelsz rám, amikor kellene!

- Jó nyugodj le,  velem te ne üvöltözz,  főleg nem az asztalnál!!!

- Bocs… 

- Semmi baj...  - Szeretem anyát, de amikor nem figyel rám, az nagyon kikészít. Ki kell engesztelnem őt valahogy, mert biztos, hogy valamennyire  haragszik. Elmosogatok ebéd  után,  attól kicsit megenyhül majd. Amint befejeztük az evést, ezt meg is tettem. Majd felmentem a szobámba és természetesen jött mögöttem Akita. Elterültem az ágyamon,  és mellém is feküdt hűséges kutyám. Ahj, mikor lesz már három  óra? El akarom vinni  Akitát, és sétálni a városban. Utálok egyedül mászkálni utcán, még fényes nappal is, mert sok horrort néztem régen,  ezért már nappal is félek. Végre eljött  a három óra szóval lementem a nappaliba és ráadtam Akitára a pórázt. Végre három óra lett, és azonnal lementem a nappaliba, hogy ráadhassam a pórázt Akitára.

- Elvittem sétálni Akitát, nem tudom, mikor jövök, mert körülnézek a városban. Szia, anya!- kiabáltam fel és már indultam is,  először a parkba,  hátha ott lesz az a „titokzatos srác”. Leültem ugyanannak a fának a tövébe, amibe  tegnap és dobáltam Akitának a labdát, hogy hozza vissza. Már negyed órája itt vagyok, de sehol sem látom azt a fiút...

- Csak nem engem keresel a tekinteteddel? - kérdezte a fa mögül valaki, aztán  kibújt a fa rejtekéből és megláttam, hogy az a srác az, akivel tegnap találkoztam.

- Igen, mert szeretném megtudni a nevedet, mert a minap nem árultad el.

- A nevem …- nem tudta befejezni a mondatot, mert Akita visszatért a labdával.

- Ügyes kutyus! - simogattam meg a fejét.

- Ő a kutyád? Tisztára olyan, mint egy farkas.

- Nem véletlenül olyan,  ez egy husky. Igen az én kutyám - mondtam büszke mosollyal az arcomon, miközben Akitát simogattam. - Szóval mi a neved?

- Akkor mondom el, ha te is.

- Rendben akkor mondd először te.

- Hölgyeké az elsőbbség  - mondta nagy mosollyal.

- Milyen udvarias lettél hirtelen - csak elmosolyodott és leült mellém.

- Rendben akkor kezdem én. Armin vagyok.

- Én pedig Milou  – mondtam mosolyogva. Utána pedig csend telepedett közénk, és csak a másik arcát fürkésztük.

- Melyik iskolába jársz? - kérdeztem még én is meglepődve. Hogy járhat a fejem ilyenkor is a sulin?

- Egy napon csak egy infó rólam - mondta és kacsintott.

- Ez nem fair - húztam el a számat.

- Így jártál - vont vállat.

- Rendben, ha már új dolgokat nem tudhatok meg rólad, akkor vezess körbe a városban, én még nem ismerem jól, te viszont biztosan.

- Szóval legyek a kalauzod, rendben  - ezzel a mondattal fel is álltunk a fától.

Körbevezetett, a környéken így legalább már tudom hol a butik, a buszmegálló és hasonlók. Egészen viccesen adta elő, hogy mi hol van, sokat nevettem rajta, és sokszor ő is nevetett velem. Miután végezett  az idegenvezetéssel , visszamentünk a parkhoz, hogy elbúcsúzzunk.

- Nos, köszi, hogy körbevezettél. Végre el tudok majd igazodni a városban - mondtam széles mosollyal az arcomon.

- Szívesen, máskor is. Csak akkor ne hozd a kutyát... Kiráz tőle a hideg.

- Hmm… még meglátom- kacsintottam.

- Ne szivass már! – nevetett.

- Jóóól vaaan  -nevettem.

- Rendben… na, megyek. Szia!

- Szia, talán még látjuk egymást.-kacsintottam majd elindultam haza. Nagyon jól éreztem magam ma délután bár anyára biztos ráhoztam volna a frászt, ha nem Akitával jövök. Gyorsan hazaértem anya egy picikét leszidott, hogy előbb jöjjek haza, de nem zavart annyira. Megettem a vacsorámat, elmentem fürdeni és utána sorozatot néztem a laptopomon. Majd úgy két óra múlva lefeküdtem aludni, mert holnap lesz az évnyitó az új sulimban. Kíváncsi vagyok már rá. Akita megint itt fekszik mellettem az ágyban. Már elmúlt éjfél és kilenckor lesz az évnyitó. Nem tudok aludni, annyira izgatott vagyok... De azért próbálkozok...