Itt az ideje kicsit a sztárok világába indulni, Tigasa Mawao meghozta Nektek az új fejezetet. Friss, ropogós, még serceg a billentyűzet alatta:D
Konfliktus, talány, barátság, minden, ami kell.
Jó olvasást kívánok hozzá!
Szerkesztői megjegyzés: A lolita egy japán utcadivat, ami 1980-ból, a Harajuku negyedből terjedt el világszerte. Mára már igen népszerű és még itt, Magyarországon is egyre több követője van a stílusnak. A 19. századi viktoriánus és rokokó divatra fókuszál első sorban. A lolita nem csak egy öltözködési mód, hanem egy életstílus is, amely alfajaitól függően alakulhat.
5. fejezet: Baj bajt követ
- Van egy kis problémánk, srácok!
- Olyan fejet vágsz, mintha legalább atombomba-támadás veszélye fenyegetne minket – dünnyögött Klem unottan. – Nyugi…
- Nem, ez igenis komoly! Meghívtam… - be se fejezhettem a mondatot Kio és Kuro mindjárt kapcsolt.
- Jézus! – kapott a szája elé Kio. – Kuro, az a kislány tutira jelenetet fog rendezni! Nem hagyhatjuk mindezt szó nélkül!
- Még szép, hogy nem – bólintott Kuromu komor ábrázattal. – Nincs mit tenni. Valamelyiküket szépen haza kell majd tessékelnünk a bajok elkerülése végett. Vagy Lysandert, vagy…
- Nem küldhetem haza Ninát csak úgy! – fellebbeztem. – Így is iszonyú sokat könyörögtem neki, hogy eljöjjön, ráadásul a kedvéért.
- Te tényleg azzal a kis lolitával haverkodsz? – Castiel hitetlenül vonta fel fél szemöldökét.
- A kissé morbid viselkedése ellenére tök normális, ábrándos, általános iskolás lány, amikor velem van! – vágtam rá kapásból. – Kit érdekel, hogy kissé bolond? Igazi, jó barát, aki bármilyen önző is vagyok néhanapján, mindig, de mindig megbocsát! Még ha nem is tart engem a barátjának, én igenis annak tartom őt!
Klem ekkor meglepő higgadtsággal megszólalt:
- Hallod, Kuro? Kururu azt állítja, féken tudja tartani a lolita elmebajos énjét. Hadd tegyen erről tanúbizonyságot a főpróbán.
- Klem… - rebegtem zavarodottan. de ő szavamnál fogott.
- Talán nem ezt mondtad? Netán Nina mégis tarthatatlan magatartást fog produkálni, leégetve minket a sajtó és a támogatóink előtt, és végül mégis el kell küldenünk valakit innen, hogy mindezt elkerüljük?
Erre már nem tudtam mást reagálni. Nem, lehetett, nem tehettem. Nem volt szívem elküldeni sem Ninát, sem pedig Lysandert.
- Rendben. Ha elszalad vele a ló, lenyugtatom. Szóljatok, ha megérkezik.
Azt terveztem, hogy a beleegyezésem után szépen eloldalgok, mondjuk a büfébe, vagy a táskámért, inni valamit, esetleg sétálni vagy még többet gyakorolni… Ám a számításaimat durván keresztük húzta egy bizonyos arany szemű, fehér hajú, divatbolond barátnőm. A hangja olyan élesen vonított, akár egy frissen élezett szabóolló.
- Halíííhóóó!
- Rosa! – rohantam oda hozzá habozás nélkül. – Hol vannak a jelmezek?
- Leigh máris hozza őket. Ne aggódj, csak néhány percet késik a busza, legalább is remélem.
- Mondd csak, a tesódat kicsi korában fejére ejtették, hogy még ezek után is Rosával jár? – bökte oldalba Lysandert röhögve Klem, aki nem találta olyan mókásnak ezt a beszólást.
- Ez nem volt túl kedves tőled.
- Na, megtudtad már? – támadott le egyből Rosa.
Kérdőn vontam fel a bal szemöldökömet.
- Mit? Hogy három jeggyel és némi fenyegetőzéssel váltottad le három barátnőmet három srácra a sulidból?
- Peggy, te szemét! Hogy mondhattad el? – hőbörgött Rosa, de mielőtt még nekieshetett volna Peggynek, gyorsan rávágtam:
- Magamtól jöttem rá. Senki nem mondott nekem semmit erről a jegy-históriáról, márpedig Priya, Iris és Kim nem az a típus, aki késve tájékoztatna egy ilyen kaliberű változásról. Az pedig nem éppen szégyellnivaló tény, hogy Castiel nincs oda a színházakért, miért pont a műkorcsolya képezne ez alól kivételt? Nem vagyok mai csirke, az ilyenek általában semmi pénzért, csakis fenyegetés illetve súlyos kényszerhelyzet hatására hajlandóak ilyen jellegű előadást nézni. Amikor pedig ez a lehetőség felmerült bennem, egyből te jutottál eszembe, meg az a tipikus „a cél szentesíti az eszközt” gondolkodásmódod.
- Tyű, micsoda aljasság! Igazi báránybőrbe bújt farkas vagy, Rosa drága! – kacagott fel Klem rosszmájúan.
- Hadd helyesbítsek. Egy farkasbőrbe bújt jótündér-keresztanya, aki aztán birkaszőrmét öltött magára – mosolygott szelíden Kio. – Hiszen ő csak egy helyre szerette volna terelni a két bandát, mi ebben az aljasság?
- Ugye, hogy ugye! – helyeselt Rosalia. Castiel felhorkant.
- Ezt a három vigyori, kornyikáló és ugrabugráló kirakatbabát hívod te bandának?
- Castiel… - dorgálta meg legjobb haverját Lysander, fel is nyársalta volna menten felemásszínű tekintetével, ha nem szóltam volna közbe nevetve.
- Egyesület, nem banda. Tánc-, ének- és virtuóz-egyesület. Így megfelel?
- Nevetnivaló, Barbie baba külsejű pojácák, akik azt hiszik, övék a világ. Így már helytálló – morgott keresztbe font karokkal Castiel, közben mélyen a szemembe nézett, mintha a tekintetével próbálta volna leállítani a szívverésemet és kitépni a lelkemet a helyéről. Álltam a tekintetét, igyekeztem én is hasonló hatást gyakorolni rá, viszont azokat a dühtől és megvetéstől telített pillantásokat nem lehetett überelni. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, milyen hányingerkeltőek vagytok mind a hárman, hogy a lelketeket is eladtátok az áhított hírnévért, és az élettelen mosolyotokkal próbáljátok a sajátotokat mások elbűvölt lelkével pótolni. Ez nem zene, amit ti itt műveltek! Ez szemétség!
- Castiel, állj le! – ripakodott rá Nathaniel, s én a megmaradt életerőmből, amit Castiel még nem űzött el belőlem, rálegyintettem.
- Örülök – mondtam elfúló hangon, fejem lehajtottam, fehér tincseim mögé rejtve, mennyire összetörtem legbelül –, hogy végre valaki más is a szememre hányta azt, amit én már évek óta próbálok elhitetni magammal és megértetni a többiekkel. Köszönöm. A jövőben igyekszem majd kevésbé szemét lenni.
- Kururu…
Már azt se hallottam, ki szólított akkor nevemen. Talán senki, s csak a képzeletem járatta a bolondját velem, vagy talán mindenki kórusban szólongatott. A fülemben még mindig ott visszhangzottak azok a szavak, amiket Castiel vágott a fejemhez, nem voltam képes beazonosítani, ki vagy kik lehettek, akik szólongattak. Nem néztem fel, hogy megtudjam. Nem igazán érdekelt.
Castiel véleménye… Sokan osztoztak rajta. Emberek százai, százezrei. A negatív kommentelők, a dislike-nyomók, a trollkodók… Minél nagyobb méreteket öltött a hírnevünk, annál többen szerették és utálták a zenénket. Valahogy ők mégsem tudtak a lelkemre hatni, még akkor sem, mikor ugyanúgy a szemembe mondták, mint korábban a vörös hajú. Ők csak arcok voltak. Gyűlölködő arcok, akiket legfeljebb rémálmaimban láttam viszont, az életben nem. Castiel viszont a legjobb barátja volt annak az egyedüli személynek, akinek igenis számított a véleménye, hiszen róla szólt minden. Castielen keresztül eljutott hozzám minden, amit korábban azok a vadidegenek mondtak el rólam és a testvéreimen, és ami felett mind a négyen tökéletes ívben elsiklottunk. Mert jelentéktelennek hittük. Akkora volt a rajongói táborunk, hogy az utálók elveszni látszottak közöttük, de voltak. Igenis léteztek ezek az emberek, és a véleményük ugyanúgy számított, mint azoké, akik megéljeneztek minket.
Idol. Igen, most az egyszer örültem, hogy idol voltam. Idol nem lehet akárkiből. Idolnak születni kell, mert az idolok mindegyikének rendelkeznie kell egy bizonyos, páratlan tulajdonsággal, ami még a tehetségnél is fontosabb. Az egyetlen erővel, amivel túl lehet élni, amivel el lehet felejteni, és amivel felül lehet kerekedni a show-biznisznek nevezett kínköves poklot. A lélek legalapvetőbb erejével: az önhittel. Bizony, azzal, hogy továbbra is hittem magamban és abban, hogy nem voltak helytelenek a múltban hozott, a jelenben megvalósított és a jövőbe tekintő döntéseim, semmi perc alatt ki tudtam heverni a Castielnek köszönhetett sérelmeimet. A következő percben újra önmagam voltam. A szerény, naiv, ártatlan kis Kururu, a K3 nélkülözhetetlen tagja, a lány, akit utáltam, mert olyannak kellett lennie, amilyen volt. Mégis, most valahogy jó érzéssel töltött el, hogy Kururu voltam. Mintha újjászülettem volna, akár a hamvaiból feltámadó főnixmadár.
- Kio, kevesebb, mint egy hete, hogy eljutott hozzád az a levél, és nem mondtad el a tesóidnak, mi állt benne? – kérdezte Rosalia hitetlenül.
- Ő írta, igaz? – kérdeztem türelmetlenül.
Kio legnagyobb bánatomra határozottan bólintott. Amit pedig még jobban bántam, hogy az arcán nyoma sem volt megbánásnak vagy hasonló, negatív érzelemnek. Ugyanaz a pirit villogott az arcán, mint eddig. Kuromu szemei hatalmasra kerekedtek.
- Miféle levél?
- Dakota levelet küldött Kenen és rajtam keresztül, csakhogy névtelenül, és… - hadartam kissé feldúltan.
- Dake? – sikoltott fel halálra váltan Kuromu.
- Pápaszem? – fintorgott Klem. – Csak nem visszajött a katona suliból?
- Azt mondta, baráti levél… - hebegtem egyre zavarodottabban. – Nem áll össze a kép…
- Kentin egy barátjától kapta a levelet, biztos úgy értette, hogy baráti, de most ne ezen akadj most ki! – rázta meg a fejét Rosalia.
- Kentin? Az új srác az osztályban? – szólt közbe meglepve Castiel.
- Ismered Pápaszemet? – fordult felé Klem meglepve.
- Ebből elég! – dobbantott Kuro akkorát a lábával az egyik műanyag szék ülésén, hogy az kis híján belerepedt, feszült hangja hatására pedig mindenki elcsendesedett. Aztán Kiora szegezte perzselő tekintetét, és rekedtes hangon, sziszegve szólt hozzá. – Dalolj! Mi történt?
- Dake ismeri egy régi barátnőnket, Retarint – kezdte Kio. Klem és én majdnem felszólaltunk meglepődésünkben, ám Kuro csendre intett minket. Kio fojtatta. – Abban a reményben, hogy Retarin a legnagyobb titokban el tudja juttatni hozzám a levelét, rábízta azt. A levele többet nem említ, így sejtem, hogy Reti Kennek adta tovább a levelet, mivel neki küldtem jegyet a premiere, Retarinról pedig teljesen megfeledkeztem. Kururu Kentől kapta a levelet, és így jutott el hozzám. Ez nagyjából egy hete történt.
- Izé… - szólt Rosa. – Az baj, hogy meghívtam Retarint a premierre? Elvégre legjobb barinők vagyunk…
- Dehogyis, Retarin a legeslegjobb barátnőm volt általánosban, még szép, hogy szívesen látjuk! – lelkesedtem. – Istenkém, mikor is volt már az… Ezer éve nem hallottam felőle!
Kuro sokatmondón nézett ismét Kiorura, mégis hangot adott gondolatainak:
- Tovább.
Kio megadóan sóhajtott.
- Ez egyfajta „nagyon sajnálom, annyira, hogy belehalnék, ha nem tudnál megbocsátani nekem” levél volt.
- És te… - húzta ki belőle a szavakat könyörtelen kíváncsisággal Kuro.
- Megbocsátottam neki és meghívtam a premierre.
Na, ekkor bántam meg, hogy az első találkozásunknál nem fejeltem le egyből Dakotát, hogy nem pofoztam fel Kiot, amikor még nem volt túl késő, és végezetül, hogy nem bontottam fel és nem téptem apró cafatokra azt a levelet, mihelyst a kezeim közé került. Az a senki! Bocsánatért könyörgött, és Kio…! Ilyen nincs!
- Kio… Az ilyet… Az ilyennek nem szabad, nem is lehet megbocsátani! – fakadtam ki. – Kit akarsz becsapni? Lehetetlenség túllépni rajta, te sem lehetsz rá képes, hiszen emberből és nőből vagy te is! Dakota nem akárki.
- Ja, ő a családunk elsőszámú közellensége! – kapta fel a vizet Klem is. – A látványától olyan iszonyat fog el, kedvem lenne eltörölni őt a Föld színéről mindörökre, akkorát kapna, hogy a fájdalomtól a lelke nem lesz képes üdvözölni… Ha nem szeretted volna, megtenném! Csak te tartasz vissza engem és Kururut!
- Ugyan már, Klem, nem olyan vészes, amit tett… - szabadkozott Kio, az arca csupa pirit volt. Kuro aggodalma olyan méreteket öltött, nem bírta tovább visszatartani anyáskodó ösztöneit, szorosan átkarolta Kiot és halkan súgott a fülébe néhány obszcén kifejezést, ami Dakotával kapcsolatban az eszébe jutott.
- Kio… Szeretném hinni, hogy te már eléggé felnőttél ahhoz, hogy ne féltselek, viszont nem tudod leplezni, mennyire aggódsz a saját döntéseid miatt. Ha ez a nyugtalanságod megszűnik, rendben, én is megbízom a lépésben, amit meg készülsz lépni. Ellenben ha nem, úgy elkergetem őt innen, soha többé nem kerül a szemünk elé.
A pirit lemállott, és Kiorunak elővillant a legaranyabb mosolya, amit valaha megcsillantott előttünk. Finoman eltolta magától Kuromut, hogy ő is láthassa.
- Nincs mitől félned, Kuro. Ami volt, elmúlt. Csak barátságban egyeztünk ki, és ha bármelyikünknek a másfél méteres közelébe merészkedik, halál fia. Továbbléptünk egymáson, ő is más lány felé kacsintgat, én se szoktam gondolni őrá. Teljesen rendben van minden.
Kuromu megkönnyebbülten felsóhajtott, majd ő is megeresztett egy őszinte félmosolyt.
- Veled is csak a baj van.
- Tudom, és bocsi. Nem akartam gondot okozni neked.
- Csak szimplán nem mondtad el.
- Gondoltam, amiről nem tudsz, nem fáj annyira.
Azta te lány!
VálaszTörlésAz ember fel sem kapja a fejét, és minden nap megjelenik valami írás az oldalon, a bőség zavarában nem is tudja, mit olvasson... De én megmaradok a kedvencemnél, Tigasánál :D
Imádom a történetét, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz itt:D Csak úgy falom a sorait! Alig néhány perce kezdtem el, most meg puff, show time...
Ezek a csajok meg >< Imádom a K3-at!
Nekem nincs testvérem, de azt kívánom, bár lenne :DD
Castiel "szerepe" is tetszik, bár teljes mértékben Lis fan vagyok.:))
Másenyka