Sziasztok!
Én hibám, hogy nem tegnap érkezett, pedig Tigasa már rég elküldte. De olyan szép idő volt és szabadnap, hogy inkább kirándultunk egyet. Remélem ti is kihasználtátok az ünnepet, hogy kicsit magatokkal foglalkozzatok :D
Szóval, most itt a fejezet és azt hiszem kezdhetünk még jobban izgulni, hogy mi fog kisülni ebből :D Én már nagyon izgatott vagyok!
Jó olvasást kívánok!
2. fejezet: Én és a csajok
Ó, nem. Rosa nagyritkán van csak egyedül. A pékség előtt sem ácsorgott egymagában, kellemesen elszürcsölt egy nem éppen olcsónak látszó koktélt a pasija, Leigh társaságában. Ó, igen. Leigh, a viktoriánus stílusban öltözködő, fekete hajú butikos, aki nem mellesleg annak a személynek a bátyja, akiről Rosa nekem rendszeresen küld lesifotókat és videókat. Kicsi a világ…
- Sziasztok! – köszöntem oda nekik, kissé talán esetlenül. – Ugye nem zavarok?
- Ő nem az a lány a plakátokról? – kérdezte Leigh. Mert amúgy még sosem találkoztunk, csak fotókról ismertem fel őt, amiket Rosa dörgölt egyfolytában az orrom alá.
- Ne olyan hangosan, édes – suttogott a fülébe bizalmasan Rosa. – Kururu drágám nem szereti a felhajtást maga körül, ne okozzunk kellemetlenséget neki.
- Mármint ennél nagyobbat? – kérdeztem kelletlenül. – Ne vegyétek magatokra, ha nem alkalmas, már itt se vagyok, viszont… Az sem okozna fejfájást, ha magunkra hagynál minket – fordultam Leigh felé a létező legtapintatosabb hangnememben. – Öt perc az egész…
- Jaj, ne beszélj ostobaságokat Kururu, még szép, hogy áll a találka! – szedelődzködött Rosa, majd gyorsan karon ragadott. – Szervusz, édes! Hívlak, amint végeztünk!
- Szervusztok – köszönt el tőlünk Leigh udvariasan, és addig le se vette rólunk a szemét, amíg Rosával el nem tűntünk a sarkon túl, a park bejáratának közelében.
Bementünk a kovácsoltvas kapun, és a halastó közelében leültünk egy padra. Rosa mindjárt elő is vett egy CD-t.
- Na, ki nyúlta le Peggy-től a HD minőségű, tökéletesen összevágott videóját a tegnapi koncertről?
- Nem igaz! – hüledeztem. – Nem fog érte megharagudni?
- Ne viccelj, van neki tartalékban vagy húsz ilyenje, fel se tűnik neki, hogy egy hiányzik – kacsintott rám bizalmasan.
Lelkesen forgattam az ujjaim között a lemezt, mígnem annyira tűzbe jöttem, hogy türelmetlenségemben rákiáltottam Rosára:
- Muti a fotókat!
Mindegyik irtó jól sikerült. A csúcsminőségnél jobbat nem is vártam Rosaliától. Minden képen tökéletesen látszottak Lisander hibátlan, verejtékben úszó arcélei, heves érzelmekkel teli, felemás színű szemei, csapzott, fehér és szürke tincsei…
- Szerelmes vagyok – rebegtem totál megfeledkezve magamról, fel sem tűnt, hogy már a fotóktól is teljesen elpirultam.
- Tudom én azt, kislány, nagyon is jól tudom – bólogatott nevetve Rosa. – Megkockáztatom, nagyobb rajongója vagy Lysandernek, mint a kicsi Nina.
- Megint haragszik rám – sóhajtottam fáradtan.
- Akkor… Meg se mutatod neki a videót?
A kezem szinte megától ökölbe szorult, szerencsémre akkorra pont letettem a padra a fényképeket.
- Igenis meg fogjuk nézni. Együtt. Még ma – álltam fel gyorsan. – Nem érdekel, hogy haragszik, ez még nem ok arra, hogy hátba döfjem, mint a Lysander fan klub egyedüli tagja, mármint Ninát leszámítva.
Rosalia szélesen elmosolyodott.
- Szívesen veled tartok, még ha nem is nagyon kedvelem a kislányt. Szeretnék vetni egy pillantást a gyűjteményére. Nem hiszem el neked, hogy az az általános iskolás kölyök van olyan tehetséges lesifotós, mint én.
Nagy hiba volt a padra tenni a fényképeket, mert a következő percben jött egy kósza szélfuvallat, és szétszórta az összes papírost. Néhány egészen a tópartig elrepült, majdnem fel is sikoltottam ijedtemben, ám valaki még épp időben összekapkodta őket, mielőtt vizesek lehettek volna.
- Nahát! Mennyi Lisander-fotó! – kiáltott fel pajkosan Letti. – Még mindig odavagy érte, Kururu?
Ó, hogy én abban a pillanatban mennyire megkönnyebbültem! Egyrészt, mert senki nem volt rajtunk kívül a közelben, aki meghallotta volna az említett neveket, másrészt pedig, mert pont Letti volt az, aki elkapta a fotókat. Az én gyerekkori legjobb barátnőm, aki minden pasiba egyből belehabarodik, amint meglátja őt. Lysanderből szerencsémre már rég kijózanodott (hála Nina elmebeteg tevékenykedéseinek…)
- Éppen Ninához tartunk. Jössz, vagy megint inkább a pasiddal időznél?
Letti egyből elpityeredett és a nyakamba borult. Ez nem jelentett semmi jót.
- Szakítottam azzal a beteg állattal! – hüppögött
Egész idő alatt, amíg Nina lakása felé tartottunk, én és Rosa akarva-akaratlanul végighallgattuk Letti legutóbbi kapcsolatának teljes történetét, az első találkozástól a szakító SMS-ig. Valami Oliver nevű srác volt az, tökre dögös meg minden, de csak egy hétig bírta ki a kapcsolatuk, és eléggé durván ért véget. Mindössze ennyit sikerült megjegyeznem, mivel Rosa egyfolytában integetett, mutogatott, így adta finoman a tudomásomra, hogy le kellene állítanom Lettit, utána, hogy hallgattassam már el, a végére pedig ugyanezt mutogatta, annyi különbséggel, hogy hallgattassam már el Lettit végleg, örökre. Ilyenkor csak nevettem rajta és legyintettem, hogy ha én megtanultam elviselni Letti sztorizgatásait, akkor minden bizonnyal ez Rosának se jelenthetett akkora gondot. Egyébként ők ketten nem is ismerték még egymást, csak tudták egymásról, hogy mindketten a barátaim, és ebbe látszólag bele is törődtek, de csak látszólag.
Elképzelésem se volt, mi lesz majd akkor, ha Ninához értünk. Együtt, egy lakásba zárva négy különféle ember. Egy Lisander mániákus, általános iskolás lolita. Egy frankó barátnő, aki mint a divat, mint a pasik terén otthon van, ráadásul az ő kapcsolata már vagy évek óta stabil volt a fiújával. Egy lenge ruhás csajszi, aki a harmadik pasiján van túl a hónapban, egyébként egész rendes és megbízható. Ó, és egy popdíva, aki az egyetlen összekötő kapocs volt a három másik, és aki nem mellesleg totál reménytelen volt mint a pasik, mint a divat terén. Tökéletes bagázs. Figyelmeztetnünk kellett volna előbb a szomszédokat, hogy atombomba-katasztrófa veszélye áll fenn, amíg a közelben tartózkodunk, de sajnos erre már nem volt elég időnk.
Nina anyukája kedvesen invitált be minket a lakásukba, s már kiabált is lánya szobájának irányába:
- Kincsem! Itt van Kururu néhány barátnőjével!
- Küldd el őket! – jött a válasz hamar az ajtó mögül.
Nina anyja mély együttérzéssel pillantott rám. Nem ez volt az első, de nem is az utolsó, mikor Nina ehhez hasonló viselkedést produkált velem (és az anyukájával) szemben. Kínosan mosolyogva, egy legyintéssel jeleztem, hogy engem egyáltalán nem érdekel a kislány meginoghatatlan hozzáállása, és odalopakodtam az ajtó elé, aminek a túloldalán Nina minden bizonnyal az ágyán kuporgott magzatpózban. Merthogy nála ez így szokás: amikor senki nem látja, nem hallja őt, magában sírdogál, és amint meglát valakit, visszatér az a vérszomjas, enyhén szólva hátborzongató éne, aki a torkomat is ketté tudná szelni egyetlen harapással, ha akarná. Igazából… Pont, hogy ez az a tulajdonsága volt az, ami miatt egykoron súlyos késztetést éreztem arra, hogy a barátjává váljak.
- Nina… - suttogtam félhangosan, közben elkopogtam az ajtófélfán a titkos jelszavunkat. – Engedj be, kérlek… Én vagyok az…
Az ajtó résnyire kinyílt, és rögtön megvillantak mögüle az ismerős lidércfények, azazhogy Nina szemei.
- Hordd el magad, áruló! – sziszegte túlvilági hangon. Csak remélhettem, hogy nem látszódott meg rajtam, mennyire levert tőle a víz.
Mély levegőt vettem, és a lehető leghatározottabb hangomon szólaltam meg:
- Nem árultam el senkit, Nina, főleg nem téged vagy a klubot.
- Hazudsz! Mindkettőt elárultad! A klub első közös projektje lett volna tökéletes felvételeket készíteni Lysanderről, de te nem voltál ott! Lysander eddigi legeslegjobb előadása volt a tegnapi, és te, a nagy Kururu, még arra sem voltál képes, hogy megtiszteld őt azzal, hogy ott vagy és támogatod őt a közönség soraiból, ahogyan én is tettem! Valld be, hogy Lysander valójában nem is jelent neked semmit!
- Kuromu nem engedett el.
- Meg sem próbáltál ellenszegülni neki! Valld csak be!
- Nem. Tényleg nem szegültem ellen.
Nina dühében be akarta vágni előttem az ajtón, de meghiúsítottam e kísérletét azzal, hogy a lábamat az ajtó és a küszöb közé ékeltem.
- Viszont még így is, hogy tudtam, mennyire haragszol, minden erőmmel azon voltam, hogy továbbra is hasznos tagja legyek a klubodnak. Megkértem egy kedves barátomat, hogy készítsen fényképeket helyettem, ő amúgy is sokkal ügyesebb ebben, mint én. Nézd, még egy remek minőségű videót is összehozott nekünk!
Elővettem a táskámból a lemezt, és Nina felé nyújtottam.
- Még nem néztem meg, pedig nyugodtan megtehettem volna. Hiszen haragban vagyunk, miért is akartam volna előbb neked elhozni és megmutatni, miért is nem néztem meg mohón, egyedül? A válasz egyértelmű. Mert veled szeretném megnézni. Te ott voltál, remekül elő tudnád nekem adni a részleteket. Eljöttem idáig, mert hiába vagyok áruló, egy szabályát se szegtem meg a klubnak, nem lettem volna képes rá. Főleg a kettes számút tartom most be. „Lysander mindenkié.”
Nina szemei könnyekkel telítődött, és a következő percben szorosan magához ölelt.
- Igazi klubtag vagy. A legeslegjobb.
A délután további része egész érdekesen alakult. Nina végül beengedte Lettit és Rosát is a szobájába, így ők is megcsodálhatták a Lysander fan klub felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét. Utána négyesben megnézegettük a legfrissebb szerzeményeinket, és megnéztük Peggy rövidfilmjét a koncertről. Amíg én és Nina epekedve bámultuk a számítógép kijelzőjét, és arról duruzsoltunk, milyen őrületesen helyes és tehetséges Lysander, Letti egyfolytában Leighről faggatta Rosát: milyen srác ő, mióta járnak, hogyhogy ilyen stabil a kapcsolatuk…
-Apropó, Letti, emlékszel még a volt osztálytársunkra, Kenre? – kérdeztem.
-Hogyne emlékeznék! Az a kis cuki szemüveges srác, aki totál belehabarodott anno Kioruba, és akit a papája elrángatott valami tré katonaiskolába…
- Visszajött a katonasuliból, nem hord szemüveget, magas, helyes, izmos sráccá vált, és a kezembe nyomott valami levelet, amit Kionak címeztek.
- Te TALÁLKOZTÁL KENNEL? – sikoltott Letti hitetlenül. – Mikor?
Megvontam a vállam, mintha nem is lett volna olyan nagy dolog, hogy láttam őt.
- Ma, a park melletti buszmegállóban.
- Levél? Kiorunak? – Rosa mintha valami varázsszót hallott volna. – Várjunk. Te nem egy Kentin nevű, terepgatyás srácról beszélsz egészen véletlenül?
- Ismered? – kérdeztem meglepve, mire Rosa komoran bólintott.
- Most a Sweet Amorisba jár, osztálytársak vagyunk. Megnyugodhatsz, azt a levelet nem ő írta, valaki más üzen rajta keresztül Kiorunak, Kentinnek más lány foglalja le jelenleg a figyelmét.
Letti felkacagott.
- Kentin? Komolyan így hívatja magát? Micsoda sznobot faraghattak belőle…
- Ki írta a levelet, ha nem ő? – faggatóztam türelmetlenül, de Rosa csak nevetett, és megrázta a fejét. Már éppen azon voltam, hogy magam bizonyosodjak meg a feladó kilétéről, kezeim közé fogtam a borítékot, viszont Rosa megállított.
- Figyu, ez Kioru levele. Valakitől Kiorunak. Én se tudom, ki az eredeti feladó, csak azt tudom, hogy Kentinnek sem az a személy továbbította, aki a levelet írta. Nem bonthatjuk fel, se te, se én, se senki, csak Kioru. Hidd el, engem is megöl a kíváncsiság, most azonban uralkodnunk kell magunkon.
Nehezemre esett beletörődnöm, mennyire igaza volt Rosának. Hiszen ha nem Kentin írta, akkor vagy tényleg nem volt szerelmes levél, vagy az a bizonyos valaki adta fel, akit az egész Kurona család teljes szívéből megvetett. Ha az ő levele volt, akkor nem juthatott el Kioruhoz semmiképp. Viszont, ha nem… Akkor bizony csúnyán kikaptam volna Kiorutól a leskelődésemért. Végül csak imádkozni tudtam – de azt minden égbéli szenthez megtettem –, hogy bárki legyen az az ismeretlen személy, csak az a… Az a minden földi rossz és ármány megtestesítője. Hú, de nehéz volt ezt káromkodás nélkül kifejteni!
Rosának végül valahogyan sikerült a pasikról a ruhákra terelni a szót, és egy óra múlva azon kaptuk magunkat, hogy nagyban shoppingolunk Leigh butikjában. Nina és Rosa minden egyes ruhadarabot fel akart velem próbáltatni, sőt, meg is akartál vetetni, a viktoriánus bokacsizmától egészen egy sombrero kalapig mindent, közben Letti hol Leigh társaságát, hol pedig egy vadidegen, de „rohadtul helyes és szexi”, fiú vásárló társaságát élvezte. Legalább három-négy szatyorral jöttünk ki fejenként a butikból (Rosa rendesen kisemmizett, az összes zsebpénzemet elszóratta velem azokra a klassz szerkókra, amikre rátukmált, Nina megállás nélkül azon kesergett, hogy végül nem futottunk össze még véletlenül se Lysanderrel), és fejvesztve keresgéltük az idő közben felszívódott Lettit. Végül a város túlsó végében, a plázában akadtunk rá, éppen egy ajándékbolt előtt siránkozott, amiért nyomát veszítette egy „bitangdögös” pasinak, aki azt mondta neki, várja meg ott, annál a boltnál, mindjárt visszajön, de végül nem ment vissza.
- Utálom a pasikat! – bömbölt Letti hazafele menet. – Soha többé nem leszek szerelmes!
- Nem találkoztunk Lysanderrel… - Nina állapota hasonlóan súlyos volt, a szemei üvegesek és élettelenek voltak, mint aki rémeket látott vagy hasonló.
Rosa vetett felém egy afféle „Neked tényleg ők a legjobb barátaid?” - nézést. Én pedig egy megeresztettem egy „Naná!” - biccentést. A reakció erre egy olyan vigyori fejrázás volt, ami félreérthetetlenül tudomásomra adta, hogy Rosa szerint én nem vagyok normális. Nem is értettem, miért…
- Apropó, hogy állsz a ruhákkal? – érdeklődtem Rosától, aki a kérdésemre kacéran elvigyorodott.
- Mi tagadást, magasra tettétek a mércét, viszont a főpróbára tökéletesen tip-top elkészülnek a jelmezeitek a kis jégtánc-darabotokhoz. Az pénteken lesz, ugye?
- Igen, délelőtt. Eljössz?
Oh, oh, oh!! Kezdenek beindulni az események!
VálaszTörlésÉs ahogy látom, már fel is került a következő fejezet, szóval itt csak ennyit hagynék: IMÁDOM!
Másenyka